Dolores 88% 680 csillagozás

„Most értettem meg először, hogy talán olcsón adtam magamat, s lehet, hogy ezt azért tettem, mert azt hittem, a magamfajta legföljebb olcsó árra számíthat magáért.”

Jesszusom….akadt mostanában az író könyvei közül jó pár, amit volt szerencsém olvasni, de talán eddig ez a legjobb, ami megfogott, sőt mi több teljesen lekötött.
Elképesztő történet, egy nem mindennapi banyáról…azt hiszem kell egy saját példány és ez mindent el is mond.
Ajánlom, kedvenc!

Eddig ez az egyik legjobb King-könyv, amit olvastam.
A maga nemében egyedülálló, mesteri módon meséli el – párbeszédek nélkül, egyes szám első személyben, monológként – egy nem mindennapi szipirtyó nem mindennapi életét.
Krimi, thriller, életrajz egyben – King pedig ismét megcsillogtatta zsenialitását, újat hozott ugyan, ám a régi színvonalon.
Ez a történet – nekem – ötcsillagos.

Egy derűs reggelen Mr. King alighanem úgy döntött, hogy olyan mindenkit, aki él és mozog gyanúba keverő, vakvágányra futó majd vakvágányról visszatérő, legvégül pedig döbbenetes leleplezést tartogató krimit mindenki tud írni, tehát ő megírta… hát, kicsit mindennek az inverzét, de leginkább egy végtelen fáradtságot és hatalmas erőt egyszerre sugárzó szöveget, ami vallomás és krimi és thriller és egy csipetnyi abból, amiből a regényhosszúságú horrorisztikus rémálmokat szokta építeni.
Egyébként, ha úgy vesszük, nem nagy meglepetés: Dolores mélységes empátiával felépített, sokat szenvedett, mellbevágóan egyenes és szókimondó karakter, közvetlen, fecsegő, ugyanakkor a köntörfalazásra, álszentségre a legkevésbé sem fogékony – akármeddig lehetne olvasni a visszaemlékezéseit. Igen, mindezt úgy, hogy igazán senki másnak nem ad szót – a jelenbeli nyomozó és segítői szerepe, hogy hallgassanak, várjanak türelemmel az őket is érdeklő válaszokra. Dolores elkövetett egy bűntényt, alighanem összerakta egy (?) másik darabkáit, a végeredmény pedig összetettebb és fájdalmasabb, mint amit egy elvben egyszerű kérdésre várni lehetne.
Mindehhez King (és alighanem Greskovits Endre) tökéletes nyelvet alkotott; kevés szóval sokat mondó, érzékletes, néhol fizikai fájdalmat kiváltó, egyaránt képes Dolores mindennapjainak, érzelmi és racionális indíttatásainak, szeretet-gyűlöletkapcsolatainak bemutatására, vagy éppen a vele szemközt ülők kicsinyes, kíváncsi vagy épp együttérző gesztusait érzékeltetni.
Mondom, tökéletes.

Huhh… Életem első Stephen King könyve, és aligha lehetett volna jobb! Állítólag sokak kedvence, amit bő egy évvel ezelőtti győzködés, rábeszélések után vettem elő. Egy remek King ismerő kedves molytárs fűzött meg, és végül most jött el az ideje Stephen Kinget olvasnom. Megkívántam a fülszöveg alapján.
Maga a regény élvezetes volt, számos érzelmet kiváltott belőlem: jókat rötyögtem egyes részeken, másokon meghökkentem vagy épp elmélyülten olvastam.
Dolores Claiborne, a házvezetőnő sztorija két korábbi olvasmányomra emlékeztetett
Barbéry A sündisznó eleganciája volt, másik meg Duras Oroszlánszája .
Az első könyve azért hozom példának, mert Dolores életre valósága, mérhetetlen anyai ösztöne emlékeztetett az ottani ugyancsak házvezetőnő hősre. Duras regénye meg szerkezetében hasonlít némileg, ott is egy bűncselekmény tárul elénk, igaz három szemszögből. King regénye „csak” Dolores szempontjából láttatja az eseményeket, a stílus viszont egészen lenyűgöző, ahogy előadja magát ez a kedvelni, szeretni való vén szipirtyó, akit kedvenc regényhőseim közé emelek, annyira csodáltra méltó. Főleg az anyai ösztöne. Valami elképesztő mértékű, tanítani is lehetne akár. Szívszorító volt a befejezés, és ez nagy plusz a remek történet és stílus mellé. Tényleg azt gondolom, hogy jobb King-könyvvel aligha kezdhettem volna. Ez így en bloc vastagon jeles (4,7), noha voltak előítéleteim Kinggel szemben is. De már sokadjára igazolódik, hogy nem jó előre ítélni… Elsősorban azt gondoltam, hogy túl ponyvajellege lesz, de ez bizony szépirodalmi stílus, igazi bűnügyi regény. Csak ajánlani tudom, mert minden benne van, ami egy jó könyvhöz szükséges. Már csak azt nem tudom, melyik King-könyv következzen?

„Így van ez. Így fizet meg az ember a szipirtyóságáért. És nincs értelme azt mondani, hogy ha az ember nem szipirtyó, akkor nem kéne fizetnie, mert néha a világ csinál szipirtyót belőle. Amikor odakint minden gyászos meg sötét, és csak te vagy benn, hogy fényt gyújts és tápláld, akkor muszáj szipirtyónak lenni. De jaj, az ár, az a borzalmas ár.”

King egyik legkiemelkedőbb munkája, és sajnálom, hogy csak most volt hozzá szerencsém. Bár az is lehet, hogy ha életem egy korábbi szakaszában olvasom, nem tudtam volna ennyire értékelni a benne rejlő mélységet és zsenialitást.
Előre leszögezném, hogy ez szerintem nem horror, de még csak nem is krimi. Talán a lélektani dráma egy különleges manifesztációjának tudnám nevezni. A maga nemében persze félelmetes, mert a két főhősnő, a két szipirtyó tulajdonképpen a totális horrorban éli életét. Az elviselhetetlent is elviselik, kitartanak, küzdenek a maguk módján, és folyvást úsznak az ár ellen, annyi hosszú éven át. Erős asszonyok. Kemény, kitartó, bátor asszony mind a kettő. Édesanyák. Elsősorban és halálukig. Ez határozza meg őket a leginkább, hogy anyák, hogy vannak gyermekeik. Ez mindennek az alfája és omegája az ő életükben.
A regény E/1-ben íródott, tulajdonképpen az egész egy hosszú monológ, méghozzá Dolores Claiborne-é. Vallomás is egyben. Egy olyan nő vallomása, aki megélt már mindent, amit megélhetett, tette mindig, amit tennie kellett, és elfogadta a sorsát. Mi több, kihívta maga ellen, és bizonyos tekintetben győzedelmeskedett. Persze, mindennek ára van, és nem volt rest ezt az árat megfizetni.
Kingtől szokatlan módon ez a történet nincs bő lére eresztve, mégsem hiányzik belőle semmi. Rövid, tömör, lényegre szorítkozó. A nyelvezet abszolút tökéletes. Egy szókimondó öregasszony faragatlan beszédstílusa köszön vissza ránk a lapokról, ugyanakkor olyan valakié is, aki a maga kárán tanulta meg a lényeget, és bizonyos fajta belátó, éleslátó bölcsességet szedett fel magára életútja során. Nem fél kimondani az igazat, és amit mond, az szívszorító, kegyetlen, mély és nagyon fájdalmas.
Ez egy nagyon karakteres női regény. Mondhatnám: az erős nők dícsérete. Az olyanoké, akik magukra vállalják a fájdalmat, a megnevezhetetlen bűnt. Vállalják azt, hogy lenézik őket, a hátuk mögött suttognak róluk, ítélkeznek felettük, mégis emelt fővel tudnak élni. Cipelik a vállukra vett terheket, összeszorított szájjal, lidércnyomásoktól üldöztetve. Szipirtyók, akiknek nem adatott más, csak hogy szipirtyók legyenek. Túlélésük záloga ez.
Lenyűgöző mestermű.

Nem vagyok rajongó, de szerintem a legtöbben nem vitatják Stephen King zsenialitását. Remekül meg tudja teremteni a könyveihez a feszült hangulatot. Nekem mégis azt tetszik tőle az egyik legjobban, ahogyan a maga látásmódjával leírja és megeleveníti a hétköznapi emberek, lélekrajzát, nehézségeit, sok esetben gonoszságait.
Annyi nehézséget kellett Dolores-nek elviselnie. Nem zavart, hogy az egész történet egy nagy monológból és visszaemlékezésektől állt. A könyv hangulata nagyon nyomasztó, de itt-ott oldva van ez a hangulat egy kis humorral és a hősnő szövegével. Szerintem érdemes elolvasni. Nem csak rajongóknak.

Méltatlanul nem a legjobbjai között említik King “Dolores” c. regényét, ami engem személy szerint nagyon megfogott.
Főszereplőnőnk egy monológban (értsd vallomásban) meséli el az olvasónak életének két komolyabb sarokpontjait. Olyan gazdag szókinccsel, humorral írja le ezeket King, ami még tőle is szokatlan. Ez a rövid regény ugrál a szatíra, a lélektani dráma és a krimi zsánerei között, de egyértelműen nem tudnám meghatározni a műfajt.
A szerencsétlen mellékszereplők Vera és Joe karakterei is jól megformáltak, de Dolores abszolút viszi a prímet…kemény, mint a vídia és küzd, mint malac a jégen! Igazi kraftos amazon szipirtyós könyv lett ez kéremszépen! :)

Első regény Kingtől, amit elolvastam. Azért nem merészkedtem eddig közelebb a műveihez, mert az Állattemető még 10 évesen akadt a kezembe, és kíváncsiságból elolvastam a felét, ami után minimum fél évig nem tudtam aludni :)
De ez a sztori úgy tűnt, csak nyomokban tartalmaz természetfeletti, rémséges csodákat, ezért szívesen vágtam bele. Jól tettem, mert sok szempontból 5 csillagos :) Annyira jól felépített, hogy teljesen elhittem, tényleg egy idős hölgy meséli a történetet, és közben olyan érzés fogott el, mintha VALÓBAN valós eseményeken alapulna legalább egy kicsit (nem néztem utána, lehet, hogy részben csakugyan így van?). A férj és Vera karakterei remekül ki lettek dolgozva, mindkettő kellően utálható, bár Vera nem keltett bennem akkora ellenszenvet, mint a férj, hiszen azért csak-csak megcsillant egy kis szeretet-foszlány a fagyos lelkében :) Gondolkodom rajta, hogy kedvencnek jelöljem-e.

„Én csak egy mocskos természetű és még mocskosabb szájú öregasszony vagyok, de így van ez, amikor az embernek mocskos az élete.”

Leszögezem, nem láttam a filmet (de meg fogom nézni ezek után). Szóval nem tudtam semmit erről a könyvről, még a fülszöveget se olvastam el, bár azt tudtam, hogy valami két vénasszonyos dolog lesz, azt hiszem, valami olyasmire számítottam, mint a másik könyvében (talán a Hasznos holmik volt az?) ahol a két öregasszony egymásnak támadt a végén…

„Ahogy mondani szokták, a gonoszoknak nem jár pihenő.”

Hát jól meglepődtem. Még inkább azon, hogy King annyira durván jól tud írni a másik nem nevében, hogy le a kalappal. Pár oldal után már teljesen beleéltem magam a vénasszony szerepébe-stílusába-életébe és nemcsak, hogy az író bitangjól hoz egy női karaktert, illetve egy – az övétől teljesen más – életstílust, de ismét olyan lélektani mélységekbe megy bele, hogy csodálkozom is, hogy nincs rajta a címke!

„Mire eljött a március, arról álmodtam, hogy fogom a baltát, amivel én meg a jöttment hasogattuk a fát a konyhai kemencéhez (vagyis amíg a jöttment meg nem halt; azután teljesen rám maradt a munka, én mázlista), és jókora rést vágok vele a nagyszájú szipirtyón, pont a szeme közt. Néha tényleg láttam magam, ahogy megteszem, ilyen őrültet csinált belőlem, de azt hiszem, mindig tudtam, valami őbenne is ugyanúgy gyűlöl úgy leüvölteni, ahogy én gyűlöltem hallani.”

Vera és Dolores lelkének legmélyebb bugyraiba láthatunk bele, bár Vera-éba csak feltételesen, inkább a végén derül ki, hogy mit élhetett át az az asszony is. A „szipirtyóval” az élet nem könnyű, teljesen meg tudtam érteni Dolorest, illetve én biztos, hogy az ominózus csütörtöki nagyjelenetnél úgy otthagytam volna spoiler ahogy van…

„Azért volt szipirtyó, mert egy nyomorult öregasszony volt, akinek semmi dolga azonkívül, hogy meghaljon egy emeleti hálószobában, egy szigeten, messze az általa ismert helyektől és emberektől. Ez is elég rossz volt, de neki még az agya is elborult eközben… és az egyik fele tudta, hogy a másik fele olyan, mint egy alámosott folyópart, ami készül beleomlani a sodrásba.”

„Az a nő olyan aljas tudott lenni, ha akart, mint a macskapiszok. Igazi görény tudott lenni még úgy is, hogy az idő java részében ágyhoz volt kötve, és pelenkát meg gumibugyit viselt. A mocsok, amit nagytakarításkor csinált, jó példa arra, hogy mire gondolok.”

Közben pedig igazából a fő szál maga Dolores és az ő élete, annak minden nyomorával, bánatával és bűnével együtt, amelyre szép lassan fény derül. Annak ellenére, hogy az első oldalakon már kiderül, mit követett el, végig vele izgultam (hogy sikerüljön, hehehe, itt egy másik szipirtyó :-D), a legmeglepőbb viszont mégis a vége volt, erre tényleg nem számítottam, de megvallom, jól esett spoiler. Nagyon izgalmas, letehetetlen könyv!

„Néha az embernek magas lóra kell ülnie, hogy életben maradjon – mondta. – Néha egy nő csak a szipirtyóságába kapaszkodhat.”

King eme regényével ismét egy krimit fogtam ki az írásai közül, és ennél is úgy éreztem, hogy egy minden sallangtól mentes, tökéletes történetet kaptam, amiben megismerhettem Dolores Clainborne vallomását egész addigi életéről, ami mindennek mondható, csak irígylésre méltónak nem. Főhősünk igazi szószátyár nő, mint a korabeli nyugdíjasok legtöbbje, akik örülnek, ha találnak valakit, akire rázúdíthatják a se füle-se farka mondandójukat, de velük ellentétben Dolores annyira élvezetesen meséli el a történetét a férje meggyilkolásáig, és a munkaadója haláláig, hogy az olvasó egy fél mondat erejéig sem érzi azt, hogy a nő kényszeres szájmenéstől szenvedne, hanem végig ott érzi magát a kis szigeten, és átérzi Dolores megkönnyebbülését, ahogy megszabadul az őt évtizedek óta nyomasztó tett súlyától, és megérti, sőt magában még kicsit talán helyesli is.