(Spoilermentes értékelés, olvassátok bátran! :-))
A Ragyogás nem a szívem csücske (bár nagyon jó könyv), ezért engem eleve nem nagyon érdekelt a könyv alapkérdése: „Mi történt Danny Torrance-szel?”, de azt meg kell hagyni, hogy King szépen felépítette a kapcsolatot a Ragyogással, Dan jellemábrázolása minden szempontból rendben van, még akkor is, ha az első 30-40 oldalon King még nem találja meg annyira az utazósebességet. Aztán ott, a 40. oldal környékén történik valami, amitől az egész sínre kerül. Bizarr képességek, titkos társaságok misztikus létrejötte. és az agy menekülési mechanizmusa, amivel ignorálja a furát, az abnormálist. Szinte mindegyik elemet láttuk már különbözőféleképpen elmesélve Kingtől, itt sem kapunk már szinte semmi újat a Ragyogáshoz, Carrie-hez és egyéb műveihez képest, a stílus (az első 30-40 oldal kivételével) egyszerűen odabilincsel, és valami olyasféle transzba hoz, hogy egy mondatot, egy betűt nem akarok kihagyni. Ezt a révületet nálam pár író azért el tudja érni, de messze King ereje a legnagyobb.
Újra és újra megcsodálom azt a képességét, ahogy a paranormális jelenségeket a normális szintre tudja lehozni. Bár egy-egy jelenet már-már a Paranormal Activity-sorozatba illik, mégis minden teljesen átélhető marad anélkül, hogy horrorisztikus klisékbe fulladna az egész. A könyv érdekes és kevéssé érdekes részek váltakozásából áll, miközben a háttérben ott bújkál, ott lopakodik valami mély, ősi iszonyat. Ez sem egy új elem Kingtől, de atyám, ez az ember ehhez nagyon ért…
A legjobb King-könyvekben nincsenek kevésbé érdekes részek, vagy ha vannak, akkor King stílusa annyira erősen ragyog (haha), hogy elviszi a hátán még azokat is. A kevésbé jó, de még mindig zseniális King-könyvekben vannak az érdekes szálak, amik száz százalékig átélhetőek és izgalmasak, és vannak a gyengébb részek, amiket kicsit fanyalogva, de még mindig egyfajta káprázat hatása alatt olvasok. A Doctor Sleepben van pár gyengébb rész, de az összkép koherenciája miatt még azokra a passzusokra is egyfajta nosztalgiával emlékszünk vissza, akkor is, ha csak pár fejezettel tartunk még csak tovább.
Kingnek ezúttal 320 oldalba telik megágyaznia, s utána bizony jön a régi jó King-féle feszültségkeltés – a könyv onnantól tényleg egyszerűen letehetetlenül magába szippant. Annak ellenére, hogy King csak a jellegzetes kingi eszközöket használja, és ezúttal nem ad szinte semmi újat, mégis már csak ezzel a rutinmunkával egy nagyon-nagyon jó könyvet ír. Dehát King az King :-)
A végkifejlet is abszolút rendben van, végülis a Ragyogásból áthozott elemeket is korrektül használja fel benne. Az értékeléssel azért vagyok bajban, mert Kingtől ez a könyv a kingi mércéhez képest sehol nem lesz jobb egy erős közepesnél, globális skálán értékelve viszont egy Kingtől közepes mű bőven kiemelkedő. Így jön ki a négy csillag végül.