Charlie McGee 8 éves, szép szőke amerikai iskolás leány. Jó gyerek, a szülei szemefénye. De a kislány a föld leghatalmasabb fegyvere is egyszersmind. Puszta figyelem- öszpontosítással lángra lobbanthatja környezetét. A kislányra ezért van szüksége a CIA-nak, de a legkülönbözőbb egyéb titkos szervezeteknek is. Ha nem kaparinthatják meg élve, legalább holtnak szeretnék tudni. Andy, a kislány édesapja rettenetes gyerekével folyvást menekül, menekül, keresztül-kasul az Egyesült Államokban. Útjukat felrobbanó benzinkutak, lángoló épületek, hamuvá porladó emberek szegélyezik.
A tűzgyújtó 880 csillagozás

Eredeti megjelenés éve: 1980
Enciklopédia 11
Szereplők népszerűség szerint
Andy McGee · Charlie McGee · John Rainbird
Kedvencelte 67
Most olvassa 51
Várólistára tette 168
Kívánságlistára tette 101
Kölcsönkérné 3

Kiemelt értékelések


„ohn Rainbird kiegyensúlyozott ember volt. Megbékélt majd mindenkivel – Cappel, a Műhellyel, az Egyesült Államokkal. Megbékélt Istennel, a Sátánnal, az univerzum egészével. Magával csak azért nem, mert úgy érezte, zarándoklata nem ért véget. Sok próbát kiállt, sok dicső sebhellyel büszkélkedhetett. Hogy az emberek félnek és undorodnak tőle, mit sem számított neki. Az sem számított, hogy az egyik szeme odaveszett Vietnamban. Az sem, hogy mit fizetnek a munkájáért. Amit kapott, zsebre vágta, és nagyrészt cipőkre költötte. Rajongva szerette a cipőket. Volt egy háza Flagstaffban, s bár ő maga ritkán járt haza, minden cipőjét odaküldette. Mikor nagy néha mégis hazakeveredett, megcsodálta őket. Gucci, Bally, Bass, Adidas, Van Dohen. Cipők. Háza fura erdő volt, minden szobában cipőfák nőttek, s Rainbird szobáról szobára járva csodálta a rajtuk termett cipőgyümölcsöket. Ha egymaga volt, mégis mindig mezítláb járt. Apját, aki tiszta vérű cseroki volt, mezítláb temették el. Valaki ellopta a temetési mokaszinját.
A cipőkön kívül John Rainbirdöt csak két dolog érdekelte. Az egyik a halál volt. Saját halála, persze; hisz húsz éve, ha nem régebben, készült már az elkerülhetetlenre. A halál volt a mestersége, az egyetlen olyan mesterség, amelyben kitűnt. Ahogy idősödött, mindjobban foglalkoztatta, ahogy a festőt is mindinkább foglalkoztatja a fény természete és minősége, s ahogy az író tapint rá a karakterek és a részletek lényegére, mint vak a Braille-írás betűire. Legjobban maga az elmúlás, a lélek eltávozásának pillanata izgatta… Az elszakadás az emberi testtől s mindattól, amit az emberek életként emlegetnek – az átolvadás valami másba. Milyen érzés tudni, hogy az embernek mennie kell? Vajon úgy érzi, álom az egész, amelyből felébredhet? Ott vár-e valahol a keresztény ördög a vasvillájával, hogy átdöfje vele a sikoltozó lelket, s úgy cipelje a pokolba, mint egy kebabpálcikára tűzött húsdarabot? Van-e az elmúlásban öröm? Tudja-e az ember, hogy ez már a halál? Mit látnak vajon egy haldokló szemei?
Rainbird remélte, lesz módja személyesen utánajárni a dolognak. Az ő szakmájában ugyanis gyakorta villámgyorsan, figyelmeztetés nélkül jött a halál, s ami történt, egyetlen szemvillanás alatt játszódott le. Rainbird remélte, hogy saját halála előtt jut ideje felkészülni, rendszerezni érzéseit. Újabban figyelte azoknak az embereknek az arcát, akiket megölt, a szemükből igyekezett kiolvasni a titkot.
A halál érdekelte.”
Azt hiszem, most már nyugodt szívvel bevalhatom, hogy Stephen King rajongó lettem.
Evvel a könyvével még nem találkoztam, egy véletlen folytán, a párom régi fiatalkori könyvei között fedeztem fel és ő is csak pislogott, hogy ez még megvan.
Hogy miért nem árulta el, de ha már könyv, egyértelmű volt, hogy ki kell olvassam.
Úgy döntöttem nem olvasok fülszöveget, nem néztem meg az értékeléseket sem, csak elkezdtem.
És milyen jól tettem.
De…..kicsit furcsa érzés fogott el, most csak nekem van olyan érzésem, hogy néhol hasonlít Carrie című kötetéhez?
Mondjuk, ezért is vontam le a fél csillagot.
Amennyiben ezen átlendülök, már nem nagyon akarok belekötni semmibe sem.
Nagyon tetszett, hogy a történetben megtalálható a pszichológia, a parapszichológa, az ijesztő, mégis gyermek 9-éves kislányig.
Nem éreztem tipikus klasszikus horrornak, vagy thrillernek amitől rettegnék és alig várnám a végkifejletett. Inkább az elmémre hatott, és kicsit megundorotam, azon emberektől, akik embereken kisérleteznek. Igen tudom, hogy nem feljődne a világ, ha bizonyos esetekben ez nem történne meg…mégis van egy határ úgy érzem…
Ettől függetlenül, mint írtam nagyon tetszett. Méltó helye van a polcom többi King regénye mellett.


Először is el kell mondanom, hogy elképzelésem sem volt róla, hogy miről szól a sztori… Ugyanis az új, 2013-as filmfeldolgozású Carrie sztoriját akartam elolvasni. Szóval meglepett ez a bájos kislány és aranyos apuka páros, a képességeik, a menekülésük meg tesztelgetésük. Jóféle tévedés volt!
Tetszett a történet. Izgalmas, vegyes stílusú történet, sok csavarral és szerethető főkarakterekkel! Imádom a tudományos-komoly és az emberi pszichológiával foglalkozó dolgokat. Persze feszültek voltak az idegeim a menekülés miatt, aztán Andy miatt is, de élveztem minden percét. Viszont nem éreztem annyira horrorisztikusnak az egészet. Mondjuk voltak a történetben szörnyen véres dolgok, de azt hiszem, hogy elérzéstelenedtem az ilyen témájú horror-thriller dolgok iránt…
Úgy vettem észre, King ügyesen formálja az olvasó véleményét, legalábbis párszáz oldal alatt teljesen megváltoztatta két főkarakterről is az első benyomásomat. Andy puhány, de szerető édesapa volt az elején, akit nem igazán értékeltem, viszont a történet végére már egy erős karakternek láttam. Míg Rainbird az első pillanatban szimpatikus, elszánt karakter volt a szememben, akit nagyon bírtam, de a könyv végére viszolyogtam tőle!
Kedvenc: Rainbird szövege, akkor is, ha nem bírtam a vége felé.
Bővebben: http://hagyjatokolvasok.blogspot.hu/2015/03/stephen-kin…


A könyvhöz tartozó kihívásnak hála vettem elő (végre) a gyűjteményemből, nem is bántam meg. Kicsit Carrie, kicsit Az Intézet (ami persze jóval későbbi), de úgy tűnik, azért Kingnél elég gyakori, hogy paranormális képességeit gyerekbe teszi, talán a befolyásolhatóság, a gyermeki ártatlanság (?), avagy akár a meggondolatlanság (ami több bajt okozhat, mint egy józanabbul gondolkodó felnőtt esetében) miatt. Persze könnyebben is utat talál a szívünkhöz egy gyerek, még akkor is, ha önmagára és akár a szüleire is veszélyes. Mert akárhogy is van, azért a kormány részéről való félelem egyáltalán nem alaptalan, igaz, ezernyi más módja lehetett volna, hogy ne így fusson a történet spoiler. Vicky nem kapott nagy szerepet a könyvben, viszont amikor még az elején felmerült, hogy spoiler. A nagyapa házánál forgattam a szemem, azért ez enyhén szólva is spoiler. Rainbird egy szemétláda, de a többiek is, alig vártam, hogy Charlie alájuk gyújtson :-D Érdekes megfigyelni az apa álláspontját is, a ne bántsunk senkit-től a teljes ellenpontig, itt lép a képbe az előző meglátásom: ha a kormány nem kavarja fel a …art, sokkal esélyesebb lett volna, hogy később nem történik semmi, de semmi az égvilágon. Örülök, hogy King meg merte játszani spoiler, bár a vége jó sok kérdést felvet. spoiler.


Hiába az egyik legismertebb, sokak szerint mégsem ez a legjobb Stephen King regény. Még a kimondottan rajongók szerint sem. Ez igaz a filmes adaptációra is. Szerintem elment egynek. A könyv, mert a filmet még nem láttam. Nem volt olyan jó, mint mondjuk a Tortúra, vagy a Ragyogás, de rossznak se mondanám. Csak most elmaradt az, amit az író könyvei el szoktak érni nálam.
Ennek ellenére, érződött rjta a korai King hatás. A könyv első fele jobban tetszett, mint a második. Ráadásul nem éreztem a horror részt. Inkább éreztem azt, hogy ez egy sci-fi regény a tudományos kísérletek miatt. Charlie-t nagyon sajnáltam, hogy fiatalkora ellenére mennyi rosszal kell szembesülnie.
Összességében a történet izgalmas volt, a cselekmény érdekes, de valamitől olyan szomorúnak hatott az egész. A vége pedig, nem is mintha nem lett volna normális befejezés, hanem mintha nyitott maradt volna. A filmet még nem láttam, de tervezem, hogy egyszer megnézem. Pedig a 80’s évek látványfilmjei nem igazán vonzanak. Talán, mert a látvány akkor még nagyon gyerekcipőben járt és a B, ZS hatás miatt.


Lájtosan kezd a könyv, időben ugrálva kapjuk az infót.
Van benne egy kis laposjárat, de a vége…Azzz brutál jó.
Annyira jól és részletesen volt megírva. Végig izgultam Charlie és Andy menekülését, teljesen beleéltem magam. Volt olyan rész ami meg is tépázta a szívem. Kicsit hiányoltam, hogy az anya kevés szerepet kapott. spoiler
Imádtam amikor Charlie felperzselt mindent és mindenkit. Megérdemelték. spoiler Persze Andy képessége is érdekes volt.
Szerettem ezt a könyvet (is)!
Még egyik filmadaptációt sem láttam. Valamikor pótolni fogom.


Van valami lenyűgöző abban, ha a legpusztítóbb erők egy kedves és ártatlan lényhez kötődnek. Az X-Men széria mutánsait idéző telekinetikus, telepatikus és pirokinetikus képességek az átlagos, de a képességei által sújtva egzaltált személyiséggé váló Andy McGee és legfőképpen lánya, a bájosan elesett, de egyúttal lassan öntudatra ébredő Charlie körül összpontosulnak. Stephen King a félszemű indián, John Rainbird személyében egy vérbeli pszichopata (bér)gyilkost állít ki apa és lánya méltó ellenfeléül. Rainbird halálkultusza egyszerre beteges kíváncsiságból táplálkozó és egyúttal önmagát is felemészteni képes kacérkodás az elmúlás szirénhangjainak szinte odüsszeuszi tanulmányozásával. (http://moly.hu/idezetek/592256) Intelligens és ravasz, de teljesen elmeroggyant és aberrált ellenfél. A küzdelem rendszeresen egyenlőtlennek tűnik, de, ami igazán érdekes: váltakozó irányban. Ez a könyv egy remek gondolatkísérlet a hagyományos fizikai képességeken túlmutató erők irányításának nehézségeiről és birtoklásuk problematikájáról.


Stephen King most sem okozott csalódást, sőt, tőle szokatlanul számomra egész pörgős volt ez a regény már az első oldaltól kezdve, és végig izgalmas is maradt.
Nagyon érdekes volt ez az egész kísérlet, és hogy mi lesz abból, ha két ilyen embernek, akin tesztelnek valamiféle új anyagot gyereke születik. Megdöbbentő és ijesztő volt a Műhely hadjárata az apa és kislánya ellen, akiknek menekülniük kellett.
Én továbbra sem tudok különbséget tenni King régi és újabb regényei között, nekem ez is ugyanannyira tetszett, mint pl. Az Intézet, mert történetében szerintem arra hasonlított.


Izgalmas, fordulatos, cselekményes regény. King is azon írók egyike, aki rajongója az ember különleges képességeinek. Nem csak hisz benne, hanem tudja, hogy mire is vagyunk képesek mi, emberek. Ebben nagyon is hasonlítunk egymásra. Az én kalandregényeim is ilyenek. Mindketten valóságról írunk, holott a legtöbben úgy gondolják, mindez csupán kitaláció, pedig csak utána kellene nézni, milyen különleges adományok birtokában is van a saját a fajunk. Tehetségek, ki nem használt képességek, a megérzés vagy ráérzés adománya, jövőbelátás, tisztánlátás, tisztánhallás, tisztánérzés, mentális erő és még sorolhatnám. Ilyen a könyvbéli kislány, s hjaj, még mennyi minden van, hiszen: „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek Álmodni képes.”


Ha valaki beszól a trágáságokért.. előre jelzem, hogy ezt már január első napján meg is szegtem. Hihihi..
BOTRÁNY!
Szerintem én most utáltam meg úgy isten igazából Stephen Kinget. nem is.. Hogy miért?
– Túlbonyolított kutyaf…a
– Hasonlóságot véltem felfedezni itt-ott eme remek és a Carrie között. vagy csak én érzem így? :/ – Stb.. stb.. stb..
– Na és a vége.. na ne már! Ezt nem gondolhatta komolyan… a 439-ik oldalon haltam szörnyet. Meg utána.. mert ez a vég, ez.. miért kellett így elcseszni?
Nagy csattanót akartam, olyat, hogy égjen fel a kezemben a könyv.
Na nem mondom, szerettem.. addig a pillanatig. 5*… de ezt soha nem bocsájtom meg.
Ó Stephen King.. hogy vesznél meg.
Éjszaka bújjon ki valami az ágyad alól.. vagy a sötét csapjon le rád!
Soha ne tudd meg milyen Kati haragja! BOTRÁNY! :D


Elképesztő élmény volt újraolvasni a Tűzgyújtót főleg annak tükrében, hogy szerintem kábé pont húsz éve, tizennégy éves korom körül olvashattam. Akkor annyira nem tetszett, ma már értem, hogy valószínűleg azért nem, mert gondolom, nem értettem a felét.
Nagyon sok pszichológiai szakkifejezés van benne, King nagyon belement a kísérletek módszertanába. A karakterek kidolgozottak az írótól megszokott módon. És az apa-lánya kapcsolat valami elképesztően szépen van ábrázolva, ahogy Charlie jellemfejlődése is. Azt kell, hogy mondjam, nagyon is érdemes ennyi idő után újra elővennem a régi Kingeket, mert tényleg hihetetlen meglepetéseket tartogatnak.
Népszerű idézetek




– Az élet rövid, de a bánat sok; az a legkevesebb, hogy segítsünk egymáson, ha már egyszer itt vagyunk.
68. oldal




John Rainbird kiegyensúlyozott ember volt. Megbékélt majd mindenkivel – Cappel, a Műhellyel, az Egyesült Államokkal. Megbékélt Istennel, a Sátánnal, az univerzum egészével. Magával csak azért nem, mert úgy érezte, zarándoklata nem ért véget. Sok próbát kiállt, sok dicső sebhellyel büszkélkedhetett. Hogy az emberek félnek és undorodnak tőle, mit sem számított neki. Az sem számított, hogy az egyik szeme odaveszett Vietnamban. Az sem, hogy mit fizetnek a munkájáért. Amit kapott, zsebre vágta, és nagyrészt cipőkre költötte. Rajongva szerette a cipőket. Volt egy háza Flagstaffban, s bár ő maga ritkán járt haza, minden cipőjét odaküldette. Mikor nagy néha mégis hazakeveredett, megcsodálta őket. Gucci, Bally, Bass, Adidas, Van Dohen. Cipők. Háza fura erdő volt, minden szobában cipőfák nőttek, s Rainbird szobáról szobára járva csodálta a rajtuk termett cipőgyümölcsöket. Ha egymaga volt, mégis mindig mezítláb járt. Apját, aki tiszta vérű cseroki volt, mezítláb temették el. Valaki ellopta a temetési mokaszinját.
A cipőkön kívül John Rainbirdöt csak két dolog érdekelte. Az egyik a halál volt. Saját halála, persze; hisz húsz éve, ha nem régebben, készült már az elkerülhetetlenre. A halál volt a mestersége, az egyetlen olyan mesterség, amelyben kitűnt. Ahogy idősödött, mindjobban foglalkoztatta, ahogy a festőt is mindinkább foglalkoztatja a fény természete és minősége, s ahogy az író tapint rá a karakterek és a részletek lényegére, mint vak a Braille-írás betűire. Legjobban maga az elmúlás, a lélek eltávozásának pillanata izgatta… Az elszakadás az emberi testtől s mindattól, amit az emberek életként emlegetnek – az átolvadás valami másba. Milyen érzés tudni, hogy az embernek mennie kell? Vajon úgy érzi, álom az egész, amelyből felébredhet? Ott vár-e valahol a keresztény ördög a vasvillájával, hogy átdöfje vele a sikoltozó lelket, s úgy cipelje a pokolba, mint egy kebabpálcikára tűzött húsdarabot? Van-e az elmúlásban öröm? Tudja-e az ember, hogy ez már a halál? Mit látnak vajon egy haldokló szemei?
Rainbird remélte, lesz módja személyesen utánajárni a dolognak. Az ő szakmájában ugyanis gyakorta villámgyorsan, figyelmeztetés nélkül jött a halál, s ami történt, egyetlen szemvillanás alatt játszódott le. Rainbird remélte, hogy saját halála előtt jut ideje felkészülni, rendszerezni érzéseit. Újabban figyelte azoknak az embereknek az arcát, akiket megölt, a szemükből igyekezett kiolvasni a titkot.
A halál érdekelte.
157-158. oldal
Ezt a könyvet itt említik
Hasonló könyvek címkék alapján
- Blake Crouch: Sötét anyag 85% ·
Összehasonlítás - Gwenda Bond: Gyanakvó elmék 76% ·
Összehasonlítás - Justin Cronin: A szabadulás 91% ·
Összehasonlítás - Dan Wells: Szellemváros 82% ·
Összehasonlítás - Dean R. Koontz: Virrasztók 90% ·
Összehasonlítás - Tom Sweterlitsch: Letűnt világok 85% ·
Összehasonlítás - Dean R. Koontz: A rossz hely 85% ·
Összehasonlítás - Dean R. Koontz: Az ősellenség 83% ·
Összehasonlítás - Nathan Archer: Betondzsungel 82% ·
Összehasonlítás - Dean R. Koontz: A túlélő 80% ·
Összehasonlítás