A ​tűzgyújtó 84% 711 csillagozás

"ohn Rainbird kiegyensúlyozott ember volt. Megbékélt majd mindenkivel – Cappel, a Műhellyel, az Egyesült Államokkal. Megbékélt Istennel, a Sátánnal, az univerzum egészével. Magával csak azért nem, mert úgy érezte, zarándoklata nem ért véget. Sok próbát kiállt, sok dicső sebhellyel büszkélkedhetett. Hogy az emberek félnek és undorodnak tőle, mit sem számított neki. Az sem számított, hogy az egyik szeme odaveszett Vietnamban. Az sem, hogy mit fizetnek a munkájáért. Amit kapott, zsebre vágta, és nagyrészt cipőkre költötte. Rajongva szerette a cipőket. Volt egy háza Flagstaffban, s bár ő maga ritkán járt haza, minden cipőjét odaküldette. Mikor nagy néha mégis hazakeveredett, megcsodálta őket. Gucci, Bally, Bass, Adidas, Van Dohen. Cipők. Háza fura erdő volt, minden szobában cipőfák nőttek, s Rainbird szobáról szobára járva csodálta a rajtuk termett cipőgyümölcsöket. Ha egymaga volt, mégis mindig mezítláb járt. Apját, aki tiszta vérű cseroki volt, mezítláb temették el. Valaki ellopta a temetési mokaszinját.
A cipőkön kívül John Rainbirdöt csak két dolog érdekelte. Az egyik a halál volt. Saját halála, persze; hisz húsz éve, ha nem régebben, készült már az elkerülhetetlenre. A halál volt a mestersége, az egyetlen olyan mesterség, amelyben kitűnt. Ahogy idősödött, mindjobban foglalkoztatta, ahogy a festőt is mindinkább foglalkoztatja a fény természete és minősége, s ahogy az író tapint rá a karakterek és a részletek lényegére, mint vak a Braille-írás betűire. Legjobban maga az elmúlás, a lélek eltávozásának pillanata izgatta… Az elszakadás az emberi testtől s mindattól, amit az emberek életként emlegetnek – az átolvadás valami másba. Milyen érzés tudni, hogy az embernek mennie kell? Vajon úgy érzi, álom az egész, amelyből felébredhet? Ott vár-e valahol a keresztény ördög a vasvillájával, hogy átdöfje vele a sikoltozó lelket, s úgy cipelje a pokolba, mint egy kebabpálcikára tűzött húsdarabot? Van-e az elmúlásban öröm? Tudja-e az ember, hogy ez már a halál? Mit látnak vajon egy haldokló szemei?
Rainbird remélte, lesz módja személyesen utánajárni a dolognak. Az ő szakmájában ugyanis gyakorta villámgyorsan, figyelmeztetés nélkül jött a halál, s ami történt, egyetlen szemvillanás alatt játszódott le. Rainbird remélte, hogy saját halála előtt jut ideje felkészülni, rendszerezni érzéseit. Újabban figyelte azoknak az embereknek az arcát, akiket megölt, a szemükből igyekezett kiolvasni a titkot.
A halál érdekelte."

Azt hiszem, most már nyugodt szívvel bevalhatom, hogy Stephen King rajongó lettem.

Evvel a könyvével még nem találkoztam, egy véletlen folytán, a párom régi fiatalkori könyvei között fedeztem fel és ő is csak pislogott, hogy ez még megvan.
Hogy miért nem árulta el, de ha már könyv, egyértelmű volt, hogy ki kell olvassam.

Úgy döntöttem nem olvasok fülszöveget, nem néztem meg az értékeléseket sem, csak elkezdtem.
És milyen jól tettem.

De…..kicsit furcsa érzés fogott el, most csak nekem van olyan érzésem, hogy néhol hasonlít Carrie című kötetéhez?
Mondjuk, ezért is vontam le a fél csillagot.
Amennyiben ezen átlendülök, már nem nagyon akarok belekötni semmibe sem.

Nagyon tetszett, hogy a történetben megtalálható a pszichológia, a parapszichológa, az ijesztő, mégis gyermek 9-éves kislányig.

Nem éreztem tipikus klasszikus horrornak, vagy thrillernek amitől rettegnék és alig várnám a végkifejletett. Inkább az elmémre hatott, és kicsit megundorotam, azon emberektől, akik embereken kisérleteznek. Igen tudom, hogy nem feljődne a világ, ha bizonyos esetekben ez nem történne meg…mégis van egy határ úgy érzem…

Ettől függetlenül, mint írtam nagyon tetszett. Méltó helye van a polcom többi King regénye mellett.

Először is el kell mondanom, hogy elképzelésem sem volt róla, hogy miről szól a sztori… Ugyanis az új, 2013-as filmfeldolgozású Carrie sztoriját akartam elolvasni. Szóval meglepett ez a bájos kislány és aranyos apuka páros, a képességeik, a menekülésük meg tesztelgetésük. Jóféle tévedés volt!

Tetszett a történet. Izgalmas, vegyes stílusú történet, sok csavarral és szerethető főkarakterekkel! Imádom a tudományos-komoly és az emberi pszichológiával foglalkozó dolgokat. Persze feszültek voltak az idegeim a menekülés miatt, aztán Andy miatt is, de élveztem minden percét. Viszont nem éreztem annyira horrorisztikusnak az egészet. Mondjuk voltak a történetben szörnyen véres dolgok, de azt hiszem, hogy elérzéstelenedtem az ilyen témájú horror-thriller dolgok iránt…
Úgy vettem észre, King ügyesen formálja az olvasó véleményét, legalábbis párszáz oldal alatt teljesen megváltoztatta két főkarakterről is az első benyomásomat. Andy puhány, de szerető édesapa volt az elején, akit nem igazán értékeltem, viszont a történet végére már egy erős karakternek láttam. Míg Rainbird az első pillanatban szimpatikus, elszánt karakter volt a szememben, akit nagyon bírtam, de a könyv végére viszolyogtam tőle!

Kedvenc: Rainbird szövege, akkor is, ha nem bírtam a vége felé.

Bővebben: http://hagyjatokolvasok.blogspot.hu/2015/03/stephen-kin…

Hiába az egyik legismertebb, sokak szerint mégsem ez a legjobb Stephen King regény. Még a kimondottan rajongók szerint sem. Ez igaz a filmes adaptációra is. Szerintem elment egynek. A könyv, mert a filmet még nem láttam. Nem volt olyan jó, mint mondjuk a Tortúra, vagy a Ragyogás, de rossznak se mondanám. Csak most elmaradt az, amit az író könyvei el szoktak érni nálam.
Ennek ellenére, érződött rjta a korai King hatás. A könyv első fele jobban tetszett, mint a második. Ráadásul nem éreztem a horror részt. Inkább éreztem azt, hogy ez egy sci-fi regény a tudományos kísérletek miatt. Charlie-t nagyon sajnáltam, hogy fiatalkora ellenére mennyi rosszal kell szembesülnie.
Összességében a történet izgalmas volt, a cselekmény érdekes, de valamitől olyan szomorúnak hatott az egész. A vége pedig, nem is mintha nem lett volna normális befejezés, hanem mintha nyitott maradt volna. A filmet még nem láttam, de tervezem, hogy egyszer megnézem. Pedig a 80’s évek látványfilmjei nem igazán vonzanak. Talán, mert a látvány akkor még nagyon gyerekcipőben járt és a B, ZS hatás miatt.

Van valami lenyűgöző abban, ha a legpusztítóbb erők egy kedves és ártatlan lényhez kötődnek. Az X-Men széria mutánsait idéző telekinetikus, telepatikus és pirokinetikus képességek az átlagos, de a képességei által sújtva egzaltált személyiséggé váló Andy McGee és legfőképpen lánya, a bájosan elesett, de egyúttal lassan öntudatra ébredő Charlie körül összpontosulnak. Stephen King a félszemű indián, John Rainbird személyében egy vérbeli pszichopata (bér)gyilkost állít ki apa és lánya méltó ellenfeléül. Rainbird halálkultusza egyszerre beteges kíváncsiságból táplálkozó és egyúttal önmagát is felemészteni képes kacérkodás az elmúlás szirénhangjainak szinte odüsszeuszi tanulmányozásával. (http://moly.hu/idezetek/592256) Intelligens és ravasz, de teljesen elmeroggyant és aberrált ellenfél. A küzdelem rendszeresen egyenlőtlennek tűnik, de, ami igazán érdekes: váltakozó irányban. Ez a könyv egy remek gondolatkísérlet a hagyományos fizikai képességeken túlmutató erők irányításának nehézségeiről és birtoklásuk problematikájáról.

Izgalmas, fordulatos, cselekményes regény. King is azon írók egyike, aki rajongója az ember különleges képességeinek. Nem csak hisz benne, hanem tudja, hogy mire is vagyunk képesek mi, emberek. Ebben nagyon is hasonlítunk egymásra. Az én kalandregényeim is ilyenek. Mindketten valóságról írunk, holott a legtöbben úgy gondolják, mindez csupán kitaláció, pedig csak utána kellene nézni, milyen különleges adományok birtokában is van a saját a fajunk. Tehetségek, ki nem használt képességek, a megérzés vagy ráérzés adománya, jövőbelátás, tisztánlátás, tisztánhallás, tisztánérzés, mentális erő és még sorolhatnám. Ilyen a könyvbéli kislány, s hjaj, még mennyi minden van, hiszen: „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek Álmodni képes.”

Ha valaki beszól a trágáságokért.. előre jelzem, hogy ezt már január első napján meg is szegtem. Hihihi..

BOTRÁNY!
Szerintem én most utáltam meg úgy isten igazából Stephen Kinget. nem is.. Hogy miért?
– Túlbonyolított kutyaf…a
– Hasonlóságot véltem felfedezni itt-ott eme remek és a Carrie között. vagy csak én érzem így? :/ – Stb.. stb.. stb..
– Na és a vége.. na ne már! Ezt nem gondolhatta komolyan… a 439-ik oldalon haltam szörnyet. Meg utána.. mert ez a vég, ez.. miért kellett így elcseszni?

Nagy csattanót akartam, olyat, hogy égjen fel a kezemben a könyv.
Na nem mondom, szerettem.. addig a pillanatig. 5*… de ezt soha nem bocsájtom meg.

Ó Stephen King.. hogy vesznél meg.
Éjszaka bújjon ki valami az ágyad alól.. vagy a sötét csapjon le rád!
Soha ne tudd meg milyen Kati haragja! BOTRÁNY! :D

Elképesztő élmény volt újraolvasni a Tűzgyújtót főleg annak tükrében, hogy szerintem kábé pont húsz éve, tizennégy éves korom körül olvashattam. Akkor annyira nem tetszett, ma már értem, hogy valószínűleg azért nem, mert gondolom, nem értettem a felét.
Nagyon sok pszichológiai szakkifejezés van benne, King nagyon belement a kísérletek módszertanába. A karakterek kidolgozottak az írótól megszokott módon. És az apa-lánya kapcsolat valami elképesztően szépen van ábrázolva, ahogy Charlie jellemfejlődése is. Azt kell, hogy mondjam, nagyon is érdemes ennyi idő után újra elővennem a régi Kingeket, mert tényleg hihetetlen meglepetéseket tartogatnak.

Érdekes a könyv, izgalmas történettel, de számomra ugyanakkor nem ez a legjobb Stephen King könyv. Az tetszett, hogy itt kézzel fogható volt a „gonosz”, ilyen szempontból adott újat, mint King könyv. Ugyanakkor nem a szokásos horror jellege volt, talán pont ez miatt a könyvnek, hanem inkább csak nyomasztó hangulata.
spoiler

Az értékelés olvasható a blogomon:
https://thedeathgoddess.blogspot.com/2022/03/stephen-ki…

Fura dolog a telekinézis. A pirokinézis meg még furább. Nagyon menőn hangzik, hogy valaki a gondolata erejével tüzeket gyújtson, és lángra lobbantson vele valamit. Charlie McGee-nek viszont a saját szemszögéből nézve már nem olyan vicces a dolog. Neki ez a képesség inkább átok, mint áldás. Valami, amiről nem tehet, és mégis üldözik érte. Mert más.

Az elején nehezen akart összeállni az alapszituáció; miért üldözik Charlie-t és az apját, kik üldözik egyáltalán őket, mi történt a múltban, mik ezek a különleges képességek, honnan vannak, és miért baj, hogy vannak. Szép lassan mindezekre választ kapunk, de az információ meglehetősen lassan csordogál, a nagy részükre visszaemlékezésekből derül fény. Főhőseink eközben versenyt futnak az idővel és a Műhely embereivel is.

Valahol arra számítottam, hogy az egész könyv a menekülésről fog szólni, ugyanakkor sejtelmem sem volt, hogy ezt hogy lehet megoldani. Minden annyira apa és lánya ellen játszott, hogy lehetetlen volt, hogy ne kapják el őket, viszont azt sem igen tudtam elképzelni, hogy akkor mi lesz. Végül csak megtudtam, és nem volt túl szép, amit láttam. Sajnos a való életből is tudunk példákat arra, hogy milyen az, amikor egy csapat tudós azt tesz, amit akar, mert kivették alóluk a törvényeket, vagy olyanokat írtak, amelyek ezt lehetővé teszik. Valami hasonlót láthatunk Andy és Charlie esetében is. spoiler A lényeg tehát, hogy végig van miért izgulni, van minek szurkolni.

Nekem kissé döcögősen haladt, nem ártott volna a történetnek egy kicsivel gyorsabb tempó – persze lehet, hogy az én olvasási tempóm is hozzájárult ehhez az érzéshez. A végén ugyan egyértelműen fokozódik a hangulat, de számomra kissé kevés volt. A szereplők közül igazán Irv Manders lopta be magát a szívembe. A Műhely embereit nem szerettem, Charlie és az apja viszont kimondottan semlegesek voltak, se erre, se arra nem billentek. Átéreztem a helyzetüket, de igazán megkedvelni nem sikerült őket.

Nem rossz ez, de mondjuk úgy, hogy olvastam már sokkal jobbat is Kingtől. Vagy csak túl sokáig húztam. Vagy csak rosszkor olvastam. Mindenesetre ez most nem talált el úgy, ahogy a többi könyve.

Néha elcsodálkozom, hogy a természetfelettit történéseket még mindig képtelenek vagyunk mérni és kimutatni.(mint a XIX. század elején az elektromosságot és a levegőt )
Sokan remélik közöttük én is, hogy a világ nem csak annyi mint amennyinek látszik, a valós fizikai és kémiai tények mögött van valami sokkal sötétebb és fenyegetőbb vagy szebb és lélekemelőbb. Nehéz bizonyítani, hiszen a boszikat már jó pár évszázada nem égetik, és a társadalom nagy része nem is hisz a létezésükben (talán ez a szerencséjük) még akkor se hinne ha látná, mivel amit nem tudunk mérni, kimutatni az nincs is. Félreértések elkerülés végett most nem a TV jósokról és kézrátétel mestereiről beszélek. Egyes országok mégis kísérleteznek(tek) parapszichológiával, állítólag mindenféle eredmény nélkül (hiszi a piszi)
Ebben a könyvben egy elfuserált kísérlet eredménye látható, sikerült feltörni egy zárat és nem tetszik a kormánynak, amit a szoba mutat, tipikus Kékszakáll helyzet, gyorsan romboljuk le az egész várat, mert valamit rendesen elrontottunk.
Kemény, kegyetlen lélektani dráma a sors és a tudomány mindenhatóságáról vagy éppen az ellenkezőjéről.
Tüzes könyv, belülről éget, sok helyen fáj, még is elgondolkoztató, talán az egyik legjobb King amit eddig olvastam, pedig van választék bőven.