A ​hármak elhívatása (A Setét Torony 2.) 88% 484 csillagozás

Össze vagyok kavarodva, és várom a folytatást. Úgy érzem magam, mint egy tele zsúfolt szoba. Az első részt értettem, a második erősen elgondolkodtatott, a sok szereplőjével, felforgatta a lelkivilágomat fenekestül. Kiborított, hogy akkor most mi a fene van? Ember az emberben, világ a világban, a kapu, a több idősíkban játszódó történet.
Sokszor néztem fel a könyv olvasása közben, hogy akkor most MI VAN?
A lehetetlen meseszerűségből valós vizekre átevezett a történet. A vége nem lett lezárt, hisz lesz még folytatás, amit izgatottan várok. Mit mondjak, nem izgultam halára magam, inkább dacból, és méregből olvastam el, mert annyira „kiborított”, ez a több dimenzionált fantasztikus írás, rá akartam jönni a lényegre, meg akartam érteni a történetet. Aztán a végén csak felcsigázódtam, mert komolyan böki a csőrömet, hogy mi lehet az a Setét Torony, ami annyira fontos, hogy bármi áron, de meg kell találni.
Padlót fogtam, megint teljes egészében, mint egy makarenkói pofon lerendezett ez a műve is Stephen Kingnek. Amin elcsodálkoztam, hogy ez a rettenetesen hosszú hét részes sorozat egy az egyben bedarált, nem tudom letenni, egyszerűen a rabja lettem.
Most már lesz ami lesz, de el akarom olvasni elejétől a végéig mind a hét kötetet.

Ez a könyv sokkal jobb, mint az első rész. Tetszett, hogy átlépett a történet a valós világba is. Az első rész után azt hittem, hogy ez a sorozat nem lesz kedvencem, de úgy tűnik tévedtem. Jó a sztori, persze kicsit más mint King többi írása, de érdemes elolvasni ezt is. Úgy tűnik King a fantasy világban is tud nagyot alkotni. :)

A sorozatokat (legyen szó akár tévés/internetes, akár könyves viszonylatról) illetően igen csak határozott a véleményem: bizony nagyon (ó, de még mennyire!) erősnek kell lennie az indításnak, hogy lekenyerezzen és a későbbiekben esetleg a folytatásokra is sort kerítsek. S habár tudom, mennyire nagy fába vágtam a fejszémet ezzel a szériával, A harcos – divatos kifejezéssel élve – kilóra megvett magának. Persze megoszlanak a vélemények, de számomra tökéletes kezdés volt – ilyet filmsorozat esetében mostanság egyáltalán nem érzek, részemről pedig könyvek esetében is nagyon ritka –, bár a pilóta epizódok receptjének bevetése azért nem teljes mértékben sikerült. Nevettem is, mikor Istvánunk az utószóban leírta, hogy konkrétan halvány gőze sincs a folytatást illetőleg, majd az élet hozza, amit kell.

Kíváncsi voltam, mennyire sikerül emelni a tétet ebben a részben, s már az elején csak annyit tudtam kérdezni – méghozzá igen csak sűrűn –, hogy hova lehet ezt még fokozni? Mégis hogy képes ez a fickó ilyen zseniálisan összetett, végtelenül aprólékos, sokrétű történetet alkotni? Ráadásul úgy, hogy ott az előkép és ezerrel tisztelt A Gyűrűk Ura, meg a tizenkilenc éves kora óta dédelgetett nagy terv, aztán kész… Rendkívüli tehetségre és pazar készségre vall, hogy az ismeretlenbe ugorva, kvázi játszótérnek tekintve a lapokat alkosson az ember. No, de visszatérve kérdésemre, miszerint hova lehet ezt még fokozni, hááát… nem is tudom, mindenesetre lelkesen várom a folytatást, ugyanis az eddig sem alacsony tétet durván megemelte, ez tény.

Csupán néhány órával később járunk az előzményhez képest, a szükséges tudnivalókat pedig előzetesen újból elolvashatjuk, aztán egy csapásra beindulnak az események: ki-be járkálunk az ajtókon, egyszerre vagyunk drogcsempész, tolószékes lány és gyilkos hajlamú könyvelő, miközben a nyolcvanas évek New Yorkjában találjuk Rolandot, akinek jelenleg három laptól függ az élete, de mindössze egyre feltéve. Azt mondjuk a South Park és a Junkies örökbecsűje óta tudjuk, hogy a drog az rossz, mégis megkérdőjelezzük tudatállapotunkat – ilyet ugyanis legfeljebb hallucinálni lehet, felocsúdni azonban pillanatnyi lehetőségünk sincs. King mesterien adagolja a feszültséget, tágítja saját határait, dobálja a gyomrosnak is sok helyzetet, párbeszédet… Rengeteg ponton kiemelkedő és fantasztikus ez a kötet, sokszor tényleg fokozhatatlan benyomást kelt.

Egyszerre elrugaszkodott és valószerű, szórakoztató és szívbemarkoló, fájdalmas és felemelő, szóval összességében roppant szélsőséges, mégis nagyon szerethető. Lehet mondani, hogy elfogult vagyok, de ha a szerző profizmusa egyenlő az ebből adódó igazsággal, akkor miért is takargassam? Messze még a csúcs – ez időben maga King sem tudta, odaér-e valaha egyáltalán –, de már látatlanban megváltottam a jegyemet a legközelebbi utazásra, annak ellenére is, hogy Csu-csu Charlie minden, csak nem épp egy biztató közlekedési eszköz…

Roland súlyos sérülései ellenére megszállottan követi a feketébe öltözött ember jóslatait, hogy szövetségeseket szerezzen küldetése beteljesítéséhez. Végeláthatatlan tengerparti menetelések betegen. Küzdelmek az éjszakai homárszörnyekkel.
És röviden ennyi. De mindez hihetetlenül izgalmasan és érdekesen tálalva.
Még nagyobb a kíváncsiság, hogy milyen titkokat rejt a Setét Torony, és milyen további kalandokat hoz az odavezető út.

Jónak jó volt, rossznak meg a közelében se, de azért… nagy levegő.
Kérem vissza A harcos szikár szárazságát vagy ami még jobb, a könyvet újraolvasni, kevés szereplőt mozgató misztikumát. Mert ez itt simán egy komplett elmegyógyintézet és detoxikáló. Abból mondjuk jóféle, de spoiler számomra keservesen megmaradt a csúnyagonosz városi talajon. Ugyanakkor kétségtelenül bájos volt, ahogy Roland gondolkodásmódja az általunk (majdnem)ismert rögvalóval ütközött, és King bácsi annyira profi, hogy minden adódó poén-és moralizálásfaktor ellenére sem ragadt le ezeknél, hanem a történet is haladt. Mondjuk. Bár szerintem még mindig nem erőssége kedvenc erős-okos-ifjú-női figuráit megkedveltetni az olvasójával is… valahogy túlságosan túlerősek, túlvédtelenek, túlelszántak, szóval na, túlsokak lesznek. Mary Sue a köbön, ellenpontozva pár gyilkolászó hajlamú férfiúval, nálam ez a kombó ritkán működik. spoiler Ugyanitt ellenben Eddie és Roland dialógusaiból, morális ön- és közveszélyeztetéseiből akármennyit olvastam volna még. Fene se érti…
Mindenesetre jöhet a következő, több Rolanddal és világépítéssel.

Folyton elámulok King írásain. Nagyon bő lére szokta ereszteni a meséléseit, de a fő történetszál mellett az összes kitérőnek és körítésnek megvan a maga szerepe és helye, ami gyönyörűen kiegészíti vagy előrevetíti a történéseket. Zseniális! Egy cseppet sem éreztem unalmasnak a legnyugisabb részeket sem. Pláne nem a másik végletet, ahol Eddie elhívása olyan izgalmasra és véresre sikerült, akár egy Tarantino film. De a harmadik ajtó mögött is nagy érdekességek voltak. Nagyon izgalmas karakterekkel bővült a csapat, akik bőven kompenzálják a még sivár közeget.

Bedarált…..

Hűha! King aztán jól a feje tetejére állított mindent. Egyáltalán nem olyan irányba folytatódott a történet, mint amire számítottam. Pár oldal után már teljesen nyilvánvaló volt: minden addigi feltételezésem mehet a kukába (nem olvastam a fülszöveget, nem akartam spoilereket). De valahogy nem bántam. Nagyon tetszett, ahogy Roland a számára idegen „való világban” próbál helytállni, és ahogy összetalálkoznak a szálak. Még mindig rengeteg a megválaszolatlan kérdés, de már kezd kicsit ismerőssé válni a világ.
Elvileg nincsenek pozitív hősök a történetben (sőt!), de nagyon bírtam valamennyi új szereplőt. Nem véletlenül tartják Kinget az egyik legjobb karakterformáló írónak. Ráadásul a humorát (még ha legtöbbször fekete humor) is megcsillogtatta néhányszor.
Folyt. köv.

Nem vagyok maradéktalanul boldog.
Egyfelől érdekes fantasy, furcsa világgal, emlékezetes és nagyon hatásos jelenetekkel, kiváló karakterekkel, gördülékeny nyelvezettel. (Talán ez utóbbi nekem már túlontúl is az, pedig általában nem szokott zavarni az „amerikai kreatív írás”-stíl.) Erősen szószátyár, ami engem, ha nem jön meg a hangulatom hozzá, akkor azért eléggé untat. Ezúttal annyira nem jött meg.
Másfelől, és ez talán a nyelvi kukacoskodásom oka, azért az első rész nem egészen ezt tükrözte. Tudom, hogy mindenki említette, a folytatások mások lesznek, de azért ez igen nagy…. umm, hát, igen, nem tudom másnak, csak visszalépésnek ítélni. Minden szinten, hiába a koherensebb cselekmény vagy az összetettebb karakterek. Az egyediség irányából a szórakoztatás felé. Ami általában nem lenne probléma, csak itt az utóbbi némileg nekem sérült.
De majd talán a következő kötet kárpótol.

Töredelmesen bevallom, hogy az első részt nem szerettem. Felét sem értettem (még újraolvasás után se) és szinte csak kérdések maradtak bennem. Ez a kötet annyira más… Ha ezt tudom, biztos nem halogatom eddig. Továbbra sincs sok elképzelésem, hogy Roland miért van így rákattanva a Toronyra, de az események magukkal ragadtak… Élveztem az olvasást, a harcos világa és a miénk közti kontrasztot, a hármak elhívatásának körülményeit, a látszólag külön futó szálak összefonódását, a kisebb-nagyobb összefüggések megértését… Alig várom a folytatást!