A ​rémkoppantók 80% 530 csillagozás

Az első olyan King könyv, amiben egyetlen egy szereplőt sem tudtam szeretni, de még kedvelni sem.
Egyébként imádom ezt a csávót változatlanul, zseniális. Imádom, ahogy le bírja írni, hogy őrül meg az ember, mi zajlik a fejében.
Igen, az első 2-300 oldal nehezen ment nekem is, de kicsit mégsem, mert szépen lassan belemerültem ebbe a förtelembe, aztán nem eresztett. Kíváncsian szemléltem az eseményeket, jó volt ez.

King újabb agymenése és terjedelmes kilengése volt jellemző erre a regényre. Kicsit húzta-nyúzta, mint a rétestésztát szokás, ugyanakkor némely fejezetnél kellett is a bővebb ismertető. Megint egy olyan regénye, amiben nem lehet eldönteni a műfaját, kicsit ez, kicsit az. De a lélektani hatása most sem vitatható, zseniálisan írja le mi zajlik épp a fejében és hősei fejében.

Az értékelés olvasható a blogomon:
https://thedeathgoddess.blogspot.com/2022/09/stephen-ki…

Azt mondták, hogy ez sci-fi, és úgy is álltam neki, hogy inkább az, mint nem. Pedig igazából annyira nem is sci-fi. És nem is tipikusan horror. Viszont sem ez, sem az nem baj.

Igazából egy lassan építkező regényről van szó, ami egy kisváros átalakulását mutatja be onnantól kezdve, hogy Bobbi Anderson elkezd kiásni a kertjében valami számára érdekesnek tűnő dolgot. Először csak rá hat, majd ahogy egyre inkább halad a munkával, úgy terjed ki a titokzatos tárgy hatása a város többi lakójára is; a hatósugár egyre bővül, míg végül mindenkit elér valahogy, valamilyen formában ez az őrület. Kivéve néhány embert, akikben van valami közös. Az olvasó rájön. A városka lakói is kapizsgálják, de nem értik tökéletesen. Egy idő után pedig a külvilágnak is feltűnik, hogy Havenben furcsa dolgok történnek.

Nem egészen ilyen történetre számítottam, sokkal inkább valami űrlényinvázió volt a fejemben, amikor elkezdtem olvasni. Természetesen így sem rossz.

Ami egy kicsit zavart benne, az a felépítése. Nem igazán lehetett megállapítani, hogy ki is a főszereplő, vagy hogy egyáltalán van-e. Az első rész egyértelműen Bobbira fókuszál, ahogy megtalálja a különös tárgyat és elkezdi kiásni. A második rész viszont csak Gardenerről szól, az ő életéről, a démonjairól, egy teljesen másik helyen. Elsőre nem értettem, mi ez az éles váltás és mi fog ebből kisülni, de aztán szépen összeszőtte a szálakat. Érdekes elmélkedést olvashatunk ebben a részben az atomenergia használatáról és az atomerőművekről. Mintha King igyekezett volna az aktuális időszak egy nagy, a társadalmat foglalkoztató, ámde igencsak megosztó kérdést kibontani és megválaszolni. Hogy Gardener álláspontja egyezik-e az övével, azt nem tudom megállapítani, mindenesetre jó volt a két oldal érveit olvasni.

A közepétől kezdve viszont egy kicsit mintha elfáradt volna. Kevésbé volt aprólékos, nagyobb ugrások voltak az időben is, a város átváltozásának leírását egy kissé elnagyoltnak éreztem. Természetesen érthető az is, hogy kezdte egy embernél, és ahogy szélesedett a perspektíva, egyre kevésbé maradt hely arra, hogy mindent részleteiben közöljön. Ha megtette volna, nem fért volna bele 2000 oldalba sem, és azért valljuk be, így is hosszú. Nem érződik közel 1000 oldalnak, de hosszú.

A vége a Kingtől már megszokott pörgés, őrület, zúzda, az ember csak a fejét kapkodja, hogy hol is tartunk, mi is történt fél oldallal ezelőtt. Hogy Gardenerrel mi lett, az elméletileg nem derül ki, de azért lehet egy erős sejtésünk. Az epilógus záró epizódja pedig szívmelengető; ha nem rohantam volna szakfordítani, kicsit jobban meg is könnyezem.
Ennek a könyvnek kivételesen nem baj, hogy elhúztam az olvasását; mivel mindenképp sokáig tartott volna, annyira nem volt érezhető, hogy romlott volna az olvasás élménye.

Ahhoz, hogy kedvenc legyen, valami apróság mégis hiányzik. Talán egy újraolvasással majd megtalálom.

Már egyszer olvastam ezt a történetet, de csak az elejére emlékeztem jobban. Számomra kicsit túlírt volt, főleg a vége.
Bobbi, az egyik főszereplő, rábukkan a birtokán egy gyanúsnak tűnő tárgyra, ami szó szerint megbabonázza, és elkezdi kiásni a földből. Minél több része kerül a felszínre a titokzatos tárgynak, annál furcsább dolgok történnek a kisvárosban, és az ott lakó emberekkel. A másik főszereplő, Gard, segít Bobbinak, habár őt annyira nem keríti hatalmába ez az „őrület”.
Más lezárásra számítottam.

Számomra A rémkoppantók az a könyv, ami mindent visz. Amikor először olvastam, teljesen beszippantott magába, szerintem a saját életemben nem is nagyon lehettem jelen azokban a napokban… Korántsem első könyvként olvastam ezt Kingtől, mert emlékszem, hogy ezzel már úgy leptem meg magam egy könyvesboltban (még arra is emlékszem, hogy meglehetősen prózai okom volt rá: 1000 oldal mindössze 3000 Ft-ért?! nehogymárne), de azért az elsők között volt.
Azóta is azoknak, akik arról dumálnak nekem, hogy King csak hülyeségeket ír, azoknak ezt próbálom lenyomni a torkán bájosan ajánlani, mert akinek ez nem tetszik, az tökre nem ember. (eleve elvetélt ötlet amúgy, hogy 1000 oldalt olvastassak olyannal, aki ilyet mond, de ettől tekintsünk el)
Abszolút kedvenc.

Már vagy 6x olvastam, úgyhogy egyhamar nem fogom újraolvasni… mindenesetre részletesebb értékelést csak újraolvasás után írnék.

–

Update 2018:
Bővebben: http://www.cinegore.net/2018/04/21/stephen-king-remkopp…

Hát igen, az első résznek úgy a 80 százalékát ki kellene húzni. Azért az tetszett, ahogy Bobbi az ásás rabja lett, de a többi annyira nem érdekelt, pláne nem Gard.
Aztán jó kis thriller-sci-fi-horror lett belőle, a rémkoppantók megjelenése, a fészer, még ezek előtt a városi élet apró szösszenetei… csak túl sok volt mindenből és túl hosszan. Ha egy 300 oldal ki lenne húzva belőle, akkor abszolút ötös.

„Tegnapelőtt éjjel, tegnap
rémkoppantók, rémkoppantók
az ajtómon bekopogtak.
Kimennék, de mégsem merek,
oly félelmesek a rémkoppantó emberek”

A Mester 1987-es műve hűen tükrözi az akkori „állapotát”. Szerepet kap (megint) Maine, megint író az egyik (és másik) főszereplő, alkoholizmus, elvont téma (itt éppen egy űrhajó érkezik a Földre) és persze a szokásos agybaj a köbön.
A két fő karakterünk Roberta Bobbi Anderson és Jim Gardener életét megváltoztaja egy eset, majd ezzel párhuzamosan majdnem mindenkiét Haven városban.
Talán időben korábbi műveiben nem kapott annyira szerepet a humor, itt volt bőven, de aki most ismerkedne SK műveivel, ne ezzel tegye, egyértelműen a hardcore fanoknak ajánlom, borzalmasan túlírt Kinges zagyvaság.

Van nekem egy képzeletbeli listám, amin olyan King művek sorjáznak, amiknek az említésétől is egyből tikkelni kezd a szemem. Nevezzük PocséKing-nek (a név egy kedves Moly-társunk szüleménye, köszönettel elloptam). Nos, ez a könyv valahol ezen a listán köthetett ki az első (kb két évtizeddel ezelőtti) olvasás során. Azért a feltételes mód, mert őszintén szólva nem emlékszem rá, csak arra, hogy nem igazán tetszett, főleg mert nagyon túlírtnak találtam. (A másik vesszőparipám ebben a témában a Duma Key, de ehhez képest az is csak elnagyolt kis novella volt, és kész.) Valahol a tudatalattim mélyén tudtam én, hogy nem kéne újraolvasnom, de zavart, hogy a tucat-szülinapos plecsnim ellenére sincs sem regisztrált olvasásom, sem értékelésem ehhez a könyvhöz, úgyhogy felfújtam a pofámat, és most itt vagyok. Nem húznám az időt, ez bizony nem volt túl jó. Ha most (stílszerűen) néhány számológépből, elemből, dróthalmazból összeütnék egy gagyimérőt, akkor tuti kiakadna, ebből ugyanis brutális mennyiség került a könyvbe. Ez van, ne szívj fel semmiféle fehér csíkot, miután megnéztél egy X-akták epizódot. Azt azért jóvá kell írnom King javára, hogy több későbbi regény magjai is ebben az ezer oldalban gyökereznek, bár nekem ezeket a Szkifin Kingeket továbbra is nehéz lenyomni a torkomon. Az Álomcsapda után mondjuk felüdülés volt, de a Búra alatthoz képest meg édeskevés. Utóbbi egyébként a legszorosabb rokon, a zárt kis közösség viselkedésének (viselkedése változásának) lemodellezése valamiféle külső (bullshit) körülmény hatására. King nagyon jó karakteralkotó, ebből itt is kapunk bőven, de a már-már novellafüzér-szerkezettel nehéz volt bármit is kezdeni. Aztán meg, amikor ezek végül összeértek, akkor meg visszasírtam őket. Szóval úgy összességében ez egy nagy MEH. Jó karakterek, jó jellemrajzok, túlírt és gagyi cselekmény. Nem mondom, hogy a legrosszabb Kingek közül való, de sajnos épp csak lemaradt az utolsó tizedből. Pedig lehetett volna ez sokkal jobb is, de az a Kingesen pocsék befejezés… Na szóval legyen három csillag, és akkor jó fej voltam.

Király kis történet lehetett volna ez…, meg az is, valahol, valamennyire. Csak ez a „túlírtság” ne lett volna. Mondjuk a fele, úgy 450-500 oldal, izgalmas, olvasmányos és félelmetes, de mindig mikor kezdenek felpörögni az események, SK vált egy mellékszálra és elveszti a ritmust. Tudom, hogy komoly problémákkal küzdött ez idő tájt az író, de nem egy regényben kellene mindent kiírnia magából. Belekap ezerféle dologba és abból próbál felépíteni egy egészet. Van itt ufó, alkoholizmus, atomenergia, lázadás, barátság, kitörni vágyás, szerelem, gonosz kormány, függőség és a King által amúgy remekül megírt kisvárosi lét, de valahogy nem áll össze eggyé. Nekem ez lefelé lóg ki az életművéből, de ilyennek is lennie kell.

A történet eleje olyan lassan hömpölygött, hogy magamban eldöntöttem: ezért jól le fogom pontozni ezt a könyvet. Aztán a közepénél már sejtettem, hogy egy fenét fogom lepontozni… ezért IS szeretem a Stephen King könyveket. Az ember észre se veszi és a Mester alkotásai beszippantják. Pedig mikor rájöttem, hogy ez bizony UFO-król szól, egy percre levert a víz. Kiskorom óta parázok tőlük, ki nem állhatom őket. Ennek ellenére is nagyon tetszett A rémkoppantók. Meglepő, néhol megdöbbentő események zajlanak ebben az eleinte olyan hétköznapi kisvárosban. Ahogy haladtam a történettel, annál nehezebben tudtam letenni a könyvet. A befejezés is nagyon tetszett, bár az érdekelne, hogy végül hol kötött ki a csészealj. :D