A ​Kárhozat Urának átka (Thomas Covenant 1.) 80% 33 csillagozás

Borzasztóan nehezen olvasható, borzasztóan érdekes könyv.
Egyfelől zseniális ötletekkel teli, rémisztően depresszív, kicsavart, anti-eszképista fantasy, aminek sokkal kultikusabbnak kellene lennie. Leprás főhős, aki a legkevésbé sem úgy viselkedik, ahol egy hősnek kellene (és üdítő módon nem is úgy, ahogy egy manapság népszerű antihős viselkedne); szórakoztató Gyűrűk Ura áthallások (jól értem, hogy a tündéket itt óriások játsszák? a gyűrűket pedig… botok? :D); kissé lassan előre haladó cselekmény, amit nagyon hangulatosan szőnek át a főszereplő „most akkor hol is vagyok és mit keresek itt” értetlenkedései.
Másfelől viszont iszonyúan nehezen lehet haladni a szöveggel. Nem tudom, hogy a fordítás sikerült ennyire nyögvenyelősre vagy már az eredeti sem túl gördülékeny, mindenesetre eléggé megszenvedtem vele (bár lehet, hogy nem pont a hasonlóan „érdekes, de fárasztó” Mélyállomás után kellett volna olvasni…).
Azért még így is nagyon sajnálom, hogy csak az első rész elérhető itthon – érzésre nagyon megérdemelne egy teljes életműkiadást Donaldson.

Ez a könyv az anti-Gyűrűk Ura. Világát egyértelműen Tolkien ihlette: a jóság elveire épült, idealizált Ország, és a lakóit fenyegető ősi Gonosz kettőse az archetipikus high fantasy „tündérmese”. De a nyelvezete, a történet elemei (gyűrű, vulkán, stb) és más apróságok is nyilvánvaló utalások a nagy elődre. Erre jön a morbid csavar: a regény hőse egy gyógyíthatatlan beteg földi ember. Megkeseredett, cinikus, önző, bár van lelkiismerete, de mindenek előtt kételkedő. Az Ország népe azonban egy legendás hőst lát benne, aki megmentheti vagy elpusztíthatja őket.
Nem egy könnyű könyv, de ha a második fejezeten sikerül túljutni, érdemes megküzdeni vele. (A második fejezet a túl sok információ tipikus esete. Igaz, hogy Covenant alakját kívül-belül a betegsége definiálja, de ez már magától a könyvtől is elriaszthatja a gyengébb gyomrú olvasót.)

Erős könyv, kár, hogy Tandorival elszaladt kissé a ló a fordítása közben.

A történet lehet, hogy az író ötlete és írása, de a stílusa, a hangulata a fordítóé, Tandori Dezsőé, Néha nem könnyű olvasni a mondatait, az archaizálás szándéka költőien kacska mondatoknak veselkedteti neki az olvasót. (Hogy Quaan vezette őket, mintha igen magabiztosak lettek volna, s olykor szinte mohón várni látszottak, hogy sok-sok éves gyakorlását a Kardnak most végre az életben is kipróbálhassák. 285. oldal)
És a szavak, a kifejezések, amelyeknek persze, hogy értjük a jelentését, de sosem használnánk ebben a formában, talán nem is léteztek Tandori előtt? Pl. csalremény, valószínű ő használta egy versében először.
Vagy: Hogy harmadik éje után pedig így felébredt, arra csodálkozhatott rá: mennyire nem döntő érzete immár a fizikai fájdalom. (284) – Még a szövegkörnyezet sem mindig segít, hogy elsőre értsd. Ami nem baj, hiszen vannak szövegek, amelyekért meg kell küzdeni, hogy a sajátunk legyen – talán ez a fantasy nem kellene, hogy ide tartozzon. A története ötletes, a leprás, és emiatt a környezetéből, családjából, városából kiközösített főszereplőt egy baleset átveti a másik világba, ahol, mint azt a jövendölés, a testi jegyei és gyűrűje világossá teszik az ottaniak számára, rajta múlik a jó és a rossz küzdelmének végkimenetele.
Hősünk muszáj-Herkules, nem hiszi, de nem is érti az egészet, talán nem is akarja érteni, hagyják őt a világmegváltással, van elég baja, nem kell még egy púp a hátára. Így persze nem könnyű eljutni a végéig, sok embert és sok más lényt megsértene, ha azok a hozzá kötődő prófécia miatt nem néznének el neki mindent. Így azonban a kalandok során átbukdácsolva megismerünk egy világot, amelyik sem jobb, sem rosszabb a miénknél, egyszerűen más, mások a lakói, a történelme, az istenei.
Az alapvető kérdés, megéri-e az erőfeszítés, az önfeláldozás, és a sok szenvedés, könny, áldozat a győzelmet? Tegyük fel, igen: és akkor kinek kell ezeket az áldozatokat meghoznia? Ha egy kívülálló mérsékelhetné a szenvedést, nem lenne-e kötelessége megtenni azt? Az író nem akar ezekre a kérdésekre válaszolni, a hősét hagyja sodródni, néha még ellenállni is. A vég sem adja meg a választ a hiányzó mozaikokra – még azt sem tudjuk meg, álom volt-e, vagy valóság. Talán inkább az utóbbi, s talán egyszer rajtunk is múlhatnak – akár akarjuk, akár nem – a nagy dolgok. Talán.
Elgondolkodtató regény volt, amelyik nem adta magát könnyen.De a kérdéseivel, a gondolatvilágával, a történetével és a világával kárpótolt a küzdelemért.

Klasszikus, egyedi hangulatú, stílusú fantasy. Kár hogy a folytatások nem jelentek meg idehaza :(

Vicces, pont most fejeztem be az újraolvasását, még tinédzserkori nagy kedvenc volt. Nem okozott csalódást most sem.

Be kell valljam megküzdöttem ezzel a könyvvel.
Egyszer a némileg túlságosan kacskaringósra sikerült mondatokkal. Aztán a másik a sok helyen elég nyomasztó, depresszív részekkel megtűzdelt fejezetek. Igaz utána valahogy mindig valami érdekes történés jött, ami eltántorított a félbehagyástól. Pedig kacérkodtam a gondolattal sokszor. De ezek ellenére van „fantázia” a történetben, csak kicsit túl lett tolva. Úgyhogy még egyszer nem valószínű, hogy elolvasom.
Kérdés, hogy ha megjelentek volna, megjelennének magyarul a többi részei, azok milyenek lennének. Egy biztos, angolul biztosan nem állok neki :)

Különös könyv, különösen nekem, aki nem kedvelem a fantazikat (jóllehet, ahogy a történeteinket megéljük, eleve az), kellemes érzeteket hagyott maga után