Stephen Crane nevét mindig is ismertem, de akkor figyeltem fel rá igazán, amikor Paul Auster egy komplett könyvet (Burning Boy) szentelt neki.
Crane újságíró volt a 19. század vége felé, és rövid életét nagyon intenzíven élte. Több novella mellett leghíresebb műve a The Red Badge of Courage, amely az amerikai polgárháborút mutatja be egy addig szokatlan nézőpontból. Az átlagos katona belső, „földhözragadt” szempontjából elmesélt történet során realisztikusan, részletesen megismerjük a háború valóságát: az ember elnyomhatatlan rettegését a közelgő halállal szemben, a csatatér nyomasztó hullahegyeit, a hadműveletek esetlegességét. Ezzel a művével gyakorlatilag megteremtette a háborús regények „sár és vér” kategóriáját (amit a hatalomban lévők valahogy azóta sem szeretnek).
Sajnos hiába azonban a stílusteremtés, Crane annyira nem jó író. Rengeteg ismétléssel dolgozik, egy idő után már irritáló volt, hogy kisebb variációkkal ugyanazokat a leírásokat és történéseket kapjuk meg újra és újra (nem, nem nézem ki belőle, hogy ez szándékos írói eszköz volt, de ki tudja). Arról is lehet vitázni, hogy a „mindenki folyamatosan tájszólásban beszél” jó-e vagy rossz-e, növeli-e a mű hitelességét vagy csak nehezíti az olvasást és inkább az ellenkező hatást éri el. (Én az utóbbi véleményen vagyok – még nem láttam olyan tájszólásos művet, ahol ezt jól kezelte volna az író.)
Talán a rövidebben erősebb hatást tudott volna elérni Crane, mivel sok olyan író van, aki kitűnő novellista, de küszködik, ha hosszabb lélegzetű művet kell írnia, és ekkor szokott előkerülni az ismétlés, mint „írói eszköz”. Az a kiadás, amit én olvastam, tartalmazott néhány novellát is, így egyből megtudhattam, hogy a rövidebb formátumban Crane jobban ír-e. Nos, valamennyivel igen.
Az Open Boat tengeren hánykolódó matrózokról szól, akik egy sziget mellett sodródnak, és kétséges, hogy megmenekülnek-e. Én ebben a novellában nem találtam különös extrát.
A The Bride Comes to Yellow Sky Amerika egy vad(nyugatias)abb korszákba visz vissza, és épp ez a lényege: a civilizációból hogyan mehetünk át a civilizálatlanságba. Itt már egy fokkal több kraftot éreztem a műben, a vége felé haladva egyre fokozódó feszültséggel.
A The Blue Hotel egy furcsa, erőszakos történet, ami tragédiába torkollik, de amiben mégis nehéz eldönteni, hogy ki mit is „érdemelt” – vagy inkább hogy ki mit hibázott.
A novellák egyébként rövidségük ellenére is túlhúzottnak érződnek, úgyhogy úgy néz ki Crane-nek igazából egy jó szerkesztő kellett volna.
A fentiek után nagyon kíváncsi leszek, hogy Auster mit tud elmondani erről az emberről – talán teljesen más fénybe helyez majd mindent.