The ​Perks of Being a Wallflower 91% 254 csillagozás

Még mindig azon gondolkozom, hogy ez zseniális vagy túlértékelt könyv. Az a gond, hogy ezt nem szabad a film után olvasni, és nem azért mert más, mert a film azért elég könyvhű, de abban ott vannak a színészek, az érzelmek és a szép mondatok a könyvből.
Itt meg itt van Charlie, a kis együgyü leveleivel és néhány szép mondattal és nulla érzelemmel. (Ez saját meglátásom, kéretik a nem érted kommenteket visszafogni.)
Furán folyton az járt a fejemben, hogy Charlie annyira kívülálló (ez a könyv lényege), de tőlem is távol áll, hiába mesél nekem, nem nyílik meg, és véletlen sem éreztem magam könny közeli állapotban, pedig hány Különleges Ügyosztály részen sírtam? És Ellen Hopkins könyvön?
És igen, értem, felfogom, hogy ez az eltávolodottság a lényeg, de ezért nem tudott meghatni annyira.
Mindazonáltal felvet persze kérdéseket a felnövésről, hogy elfogadjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk, bármilyen sérültek is vagyunk, és hogy tenni kell a társadalom elvárásaira. A tartalom ötös, a kivitelezés nekem rontott a helyzeten. Nem tudtam rajta sírni, sajnálom. A Pokolra kerülök ezért.

Jó gyerek ez a Charlie, meg a barátai is jó arcok, nem az ő hibájuk, hogy ez nem az én könyvem. Egyszerűen csak más a stílusom, a „szeretettel és önzetlenséggel eltöröljük a világ bajait” típusú történetek nem (feltétlenül) érintenek meg: engem pofán kell csapni, miközben a szereplők fetrengenek a saját poklukban*. Én Holden Caulfieldet vártam, erre egy megható, „mindenki szeret mindenkit” könyvet kaptam**. Megható történetekkel meghatni pedig nagyon nehéz.

Ugyanakkor hajlandó vagyok beismerni, hogy én vagyok ilyen elcseszett, és ez amúgy egy nem rossz könyv. Tetszett a narráció, bár meg kell mondjam, hogy hiába mindenki szuper arc, valahogy senkit sem kedveltem meg. Charlie-ról A kutya különös esete az éjszakában főszereplője jutott eszembe, ennek megfelelően egész végig azt vártam, mikor derül ki, hogy aspergeres (nem derült ki ilyen, de tartom magam hozzá, hogy spoiler), és ezzel magyaráztam azt is, hogy a cselekmény dacára miért érzem olyan érzelemmentesnek a könyv nagyrészében (bár nem végig). Kicsit azt is erőltetettnek találtam, hogy nem akad egy szereplő sem az amúgy total átlagos, külvárosi szereplőgárda körében, akihez nem köthető valamilyen “deviancia” és/vagy dramaturgiai szempontból kötelezően sokkoló esemény – spoiler –, miközben a könyv hangulata tipikusan nem az a “minden jónak tűnik, pedig közben…” fajta, hanem tényleg mindenki szeret mindenkit. Az egész könyvben mindenki mindenkinek a mindenkije.

Mindemellett ez egy érdekes és jól megírt*** coming-of-age könyv, mellé az arra fogékonyaknak zsebkendő fogyasztása ajánlott.

U.i. Már sejtem, hogy Leiner Laura honnan vette, hogy SZJG Reni minden olvasmánya automatikusan a kedvencévé válik.

*Ez most így leírva borzasztóan hangzik, azt kell mondjam.
**Ebbéli aggályomat az első 50 oldal után kifejezve a felvidítani óhajtó férjem közölte, hogy „áá, ne aggódj, lehet, hogy a vége felé valaki azért felakasztja magát”. Kicsit képben van a minimalista fucked-up irodalom iránt táplált rajongásom terén. Ez is elég borzasztóan hangzik, mert igaz.
***spoiler

Ez a könyv…WOW! Alig jutok szóhoz. Charlie levelei alapján látjuk át az egész történetet, amik igazából napló bejegyzésekhez hasonlítanak. A karakterek egytől egyig megtetszettek, ahogy Charlie egyre jobban megszerette újdonsült barátait, úgy én is egyre jobban a szívembe zártam őket. Ahhoz képest, hogy olyan komoly témákkal foglalkozik ez a könyv mint például a gyerekbántalmazás, drogok, homoszexualitás, alkoholizmus, öngyilkosság, gyász és ehhez hasonlók, nagyon rövid a 250 körüli oldalával. Egész végig az volt az érzésem, hogy ez a család kívülről tökéletesnek tűnik, de igazából nem figyelnek eléggé egymásra vagy csak akkor figyelnek mikor már túl késő. És a vége… elképesztett. Éreztem, hogy valami rosszat tartogat a vég, de ez.. egy családban sem szabadna ilyennek előfordulnia. Én biztosan kötelező olvasmánnyá tenném!

Ütős kis könyv. Váratlanul ért, hogy ennyire személyesen meg tudott érinteni egy ilyen kamaszos-felnövős történet. A főhőssel azonosulni úgy, hogy 20 évről visszanézve még mindig nem állok készen – na ezzel nem is tudom mit kezdhet az ember. Vagy hogy a középsulis hőskor, az mennyire jó volt, meg szar is volt; hogy erről tényleg tájékoztatni kell egy ismeretlent, levelekben, az már csak a dátumok feltüntetése végett is működőképes formátum.
(Remélem nincs ennek folytatása, hogy kivel mi történt aztán egyetemen meg felnőttként – szerintem csak elrontaná…)
A középosztálybeli gimis fiatalság sötét oldala lett itt nagyon szépen idetéve, a kilencvenes évek, történetesen Amerika, de lehetne akárhol gondolom, az MTV és az életérzés az talán annyira mégsem válogatós. Kamaszkorom legszétcsúszottabb nyara. Lehet hogy nem olyan univerzális ez, mint amilyennek érzem – valamiféle kockázata is van talán elolvasni, talán leginkább annak, akinek volt ilyene. Mondjuk anélkül meg mit mond az embernek, hogy a fiatalok vergődnek és mindenféle érzelmi és családi izével kínlódnak, mintha nem lehetne normálisan felnőni, hát nem tudom. Örülök, hogy ez érdekesebb könyv legalább mint a rendes normál forgatókönyv.

Erről a könyvről 5 éve hallottam először, amikor a cserediák, aki nálunk lakott pár napig azt mondta ez a kedvenc könyve, de fogalmam sem volt róla, hogy miről beszélhet, mert nem ismertem se a 'Perks' se a 'Wallflower' szót, meg aztán mint kiderült a könyvet se. Szóval öt éve vándorol ez a könyv fel és le a várólistámon. Volt, hogy meg akartam venni, bele is olvastam a könyvesboltban, de aztán mégsem vettem meg, volt, hogy a könyvtárban kerestem meg, ott volt, kivettem és visszavittem olvasatlanul, ha jól emlékszem. :D De most eljött ennek a könyvnek is az ideje, szintén hála a Scribdes előfizetésemnek(eskü nem szponzorálnak :D) és őszintén, örülök, hogy csak most jutottam el az olvasásáig, pár éve még nem tudtam volna ennyire értékelni. Ugyanis ez a könyv nem nekem íródott. Mégis, ezen felül tudtam emelkedni és azt kell hogy mondjam, hogy ez egy szuper könyv! Nem csoda, hogy ilyen népszerű lett.
Érdekes hatással volt a hangulatomra. Az ilyen könyvek akkor is szomorúak, amikor boldogak és totálisan kizökkentenek a valóságból. Nem úgy, mint a fantasyk, hogy magába szippantanak és egy másik világba kerülök, hanem a való világban vagyok, csak egy más állapotban. Jó ég! Ez nagyon elborultan hangzott, azt hiszem ezt a fejtegetést itt abba is hagyom.
Olvasva lett volna egy erőteljes üzenetem a szereplőknek: Don’t do drugs, kids! Meg szerintem a láncdohányzásról is leszokhatnának. Gondolom az LSD, a süti és a dohányzás után már nem kellett volna meglepődnom, de azért csak néztem nagy szemekkel, amikor elkezdett szívni is. :D Aztán ivott, mert rájött, hogy nem kéne annyit szívnia :DD.
Néha túlságosan emlékeztet engem az Adrian Molera. Jobb volt akkor is, de hát annál nem nehéz az én szememben, azt ugyanis nagyon nem szerettem. Szerintem az volt az egyetlen könyv, amit újraolvastam pedig elsőre sem tetszett, hogy megnézzem elsőre csak rosszkor talált-e meg, de nem másodjára sem bírtam.
Nézzük a legmeghatározóbb elemet a könyvben. A főszereplő, Charlie. Az idő nagy részében he is a mess. Elnézést az angol kifejezésért hosszas kutakodás után sem találtam rá megfelelőbb jelzőt. Hozott pár nagyon megkérdőjelezhető döntést, de egyszerűen nem tudtam nem szeretni. A legrosszabb pillanataiban sem tudtam utálni, csak sajnálni. Az idő maradék részében pedig tényleg szimpatikus volt, aranyos, különc, okos és igazán jószívű, kedves, törődő.
Legtöbbször nem tudtam azonosulni a szereplőkkel, hála az égnek, de volt egy-egy gondolat vagy momentum, amilyiknél csak bólogatni tudtam, hogy pontosan, ez így van, én is ezt gondolom! Legtöbbször csak apróságok voltak, de sokat hozzátettek a könyvhöz.
Nem is a történet volt jó, hanem a leírás. A leghétköznapibb dolgokat is gyönyörűen írta le.
Összegezve tehát nem vártam ennyi év várakozás után sokat a könyvtől, így kellemesen csalódtam, mert tényleg tetszett.
Mindenképpen megnézem a filmet.
Ui.: off

Nem is kérdés, hogy a zabhegyezős Holden Caulfield gondolkodás nélkül nyomná el a cigicsikket a Perks of… főszereplőjének a karján, és nagyjából az is biztos, hogy Charliet még maga Rob Fleming (Pop, csajok, satöbbi) is elzavarná a lemezboltja környékéről.. pedig Rob Fleming tényleg nem engedhetné meg magának a luxust, hogy a csőd szélén álló vállalkozásával ilyesmit csináljon.

Charlie levelei néhol viccesek, néhol elgondolkodtatóak, összességében viszont ez a fiú sokat beszél, de kevés tartalommal. Nagyon egysíkú a gondolkodásmódja, ami persze érthető, csak ez annyira nem rántja be az olvasót. Ez nem tetszett benne… meg az, hogy a regény meg sem próbál úgy tenni, mintha ne tudna a Zabhegyezőről. Ami ismét érthető, hiszen a Zabhegyező minden felnövéstörténet nagy elődje, de ez a történet sok pontján számomra túl erősen játszik rá Holden sztorijára, de nem tud hozzá felérni.

Van viszont mégvalami: fontos különbség, hogy Charlie jóval labilisabb Holdennél, és talán kicsivel bevállalósabb is, így amik vele történnek és ahogy lereagálja ezeket az eseményeket, tragikusabbak is. Sok jelenet kapcsán azt kellett mondjam, hogy „úristen, ez a srác talán béna leveleket ír, de az élete tényleg el van cseszve!”, és valódinak is éreztem a problémáit és nagyon sajnáltam.

Biztosan vannak hozzá hasonlóan gyenge idegzetű, megannyi traumán átesett fiatalok, akikkel foglalkoznunk kell, mert nagyon értékes emberek, csak néha hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről és türelemetlennek lenni velük szemben. Ez a könyv kicsit arról szól, hogy ne legyünk türelmetlenek és segítsük a kívülállókat és jöjjünk rá, hogy nem kívülállók ők. Úgyhogy ezért gondolom úgy, hogy ez a könyv, bár a stílusa nem fogott meg, mégiscsak jó, hogy megíródott, és el kell olvasni.

Nem tökéletes, pedig mégis.

Hát ez engem most nagyon eltalált. Nem tudom, azért-e, mert én is elég fura, introvertált tinédzser voltam, csak idősebb barátok nélkül, akik áttaszigáltak volna az élet nehezebb pillanatain, vagy csak egyszerűen azért, mert szeretem az ilyen történeteket, de nagyon megérintett.

A stílus engem nem zavart, egyrészt azért, mert szerintem illik ahhoz a kerettörténethez, hogy Charlie a gondolatait egy ismeretlennek megfogalmazott levelekben írja le… levélben pedig, különösen ha azt el is küldi valakinek, az ember maximum így tud kitárulkozni. Másrészt egyetértek @NannyOgg -al abban, hogy Charlie szinte biztosan rajta van valahol az autizmus spektrumon, még ha ezt a könyv nem is egyértelműsíti. Egyszerűen… annyira fogalmatlan az emberi érzelmekkel kapcsolatban meg hogy miként kéne reagálni szituációkra, hogy az már túlmegy szerintem a kamaszkori sutaság, esetleges elszúrt nevelés meg a könyvben amúgy körüljárt mentális betegsége határain.

Volt néhány aspektusa a könyvnek, ami kifejezetten zavart, leginkább az, hogy Charlie szülei mennyire nincsenek képben a gyerekeikkel kapcsolatban, ha azt se veszik észre, hogy a fiuk hetekig minden nap betép, a lányukat megüti a barom pasija, mondjuk úgy általában a szülők szinte nemlétezőnek tűnnek ebben a világban. Viszont ami talán még ennél is jobban zavart, hogy az abortusz témáját elég furán és (szerintem) nem túl realisztikusan kezeli a könyv (mármint nem tudom, az USÁban hogy megy, de mintha kis hazánkban nem olyan lenne, hogy csak úgy beszambázol kiskorúként, szülő nélkül egy klinikára aztán már ki is kaparnak), persze értem, hogy nem ez a történet fő fókusza, és nem halhat rajta nagyhalált az összes érintett szereplő, de ha csak így van keret beleírni a regénybe, akkor inkább maradt volna ki, a film is jól megvolt nélküle.

Ezeken a bosszantó apróságokon kívül számomra nagyon meghatározó és szuggesztív élmény volt a regény, szerintem tiszteletre méltó részletességgel ábrázolta a különböző emberi kapcsolatokat, a családi viszonyok bonyolultságát, és feldolgozatlan múltbeli tragédiák hatását. Meg olyan szerethető is. És még mindig kulturálatlannak érzem magam, hogy összesen kb. kettőt olvastam azok közül a könyvek közül, amiket Charlie emleget a regényben. XD

(Én azon ritka madarak közé tartozom, aki a filmet is legalább annyira szereti, mint a regényt, és hiába olvastam a könyvet a film megnézése után, nem keltett hiányérzetet.)

Eszméletlenül jól megírt könyvet olvashattam, ami akármennyire is elvontnak tűnhet, csakis olyasmi történik benne amit megtörténhet mindegyik tizenévessel, és nem csak, és akármennyire is régen íródott olyan témákat mutat be, ami a mostani fiatalokkal történik. Kellemes érzés volt eredeti nyelven olvasni, és azt gondolom, hogy így a legeslegjobb olvasni ezt a könyvet.

Tetszett az hogy nem a szokványos formában íródott meg a történet, ugyanakkor jó pont volt az, hogy a szereplőkről csak mértékletesen voltak az információk és figyelemreméltó volt az a titokzatosság ami körülvette az egész könyvet. Charlie karakterével ha nem is azonosultam egészen, megszerettem és teljes mértékben megértettem. Borzasztó dolgokon ment át keresztül, de mégis kedves volt mindenkivel, és olyan barátokra volt szüksége akik úgy elfogadták ahogy van. Patrick-ot egyes helyzetekben nem igazán értettem, hogy miért csinálja azt. Nem mondhatom, hogy nem szeretem, mert tény az hogy feldobta az egész könyvet, de az egyáltalán nem volt számomra kedvelhető akkor amikor Charlie-val 'bensőségesebb' kapcsolatot ápolt. Sam aranyos volt meg minden, de eléggé naivnak tartottam, és határozatlannak abból szempontból, hogy nem mert igazán közeledni Charlie-hoz, csak néha, elvétve.

A könyv elolvasása után a filmet is megnéztem. Nem ugyanolyan jó élmény mint a könyv olvasása, de rossz sem. Végül is, ha maga az író rendezte csak nem lehet rossz…
A könyvet megszerettem teljes egészében, úgy ahogy van, és azért mert bemutatja az akkor és mai fiatalok érzelmi világát, csakis 5 csillagot kaphat tőlem, és persze kedvencelést. :)

Az első könyvem amit angolul olvastam, ezért talán még inkább élveztem, mintha magyarul tettem volna. Bár tartottam attól, hogy nem fogom majd érteni, nagy izgalommal kezdtem neki. Ahogy haladtam az oldalakkal örömmel láttam, hogy igenis gond nélkül megy, alig pár szó van amit nem ismerek, így érdeklődésem csak nőtt.
Igazából semmi extra nincs az egész történetben, viszont ez ami jóvá is teszi. Egyszerű, hétköznapi emberek egy olyan élettel, ami akár a tiéd is lehetne, így hát könnyedén bele tudod élni magad. Bár különösebb problémám nincs a szereplőkkel, sajnos nem tudtam túlságosan megkedvelni őket. Ennek ellenére szívesen olvasnék Charlie további éveiről is.