Kedves Charlie Olvasó!
Én tényleg megpróbáltam szeretni, én tényleg bíztam benne, hogy szeretni fogom, és szándékosan nem kerestem benne a modern Zabhegyezőt, hiába hirdeti a magyar kiadás büszkén a borítón – az egymillió eladott példányszámot jelző aranyplecsni alatt. A filmet is megnéztem, a teljes élmény érdekében, a könyv nagy része alatt pedig a soundtracket hallgattam egy végtelenített verzióban.
Gondban vagyok, hogyan is értékeljem a könyvet. Rá kellett döbbennem, mennyire változom az idők során. A Zabhegyezőt, a Prozac-országot például kellemes olvasmányélményként őrzöm az évek távlatából, az Igazolt hiányzást pedig harmadszori próbálkozásra sem sikerült végigvinnem.
Az ilyen típusú történeteket is mindig szerettem, kedvelem a zűrös és „szerencsétlen”, meg nem értett karaktereket, a „szürke verebeket”, a naplókat. Már-már azt gondoltam, sikerült egy teáskanál érzelmi szintjére süllyednem, hogy ennyire idegesít néha a könyv. Aztán rájöttem, hogy nem Charlie-val van bajom, azzal, hogy problémái vannak az életben, érzékenyebb a társainál, terápiára van szüksége vagy barátokat szeretne.
Chbosky stílusával van bajom, mert Charlie-ból sikerült egy érzelmileg sekélyes, állandóan sírdogáló lúzert faragnia. Rengeteg fajsúlyos témakör szóbakerül, a homokszexualitástól kezdve az erőszakig, droghasználat stb., mégis, úgy érzem, mintha csak manipulálni akarna a szerző. Persze, hogy nem tudok szó nélkül elmenni mellette, persze, hogy hatással vannak rám. De céltalannak érzem. Charlie ennél többet érdemelne, intelligensebb ő ennél, mint azt ki is mondja az egyik karakter a könyv végén.
Ráadásul a kötet tele van örök életigazságokkal, amik elcsépeltnek hatnak számomra. Talán azért, mert az eredeti mű 1991-es, és azóta eljött az internet forradalma, sok mindent elmondtak már, amit el lehetett. Ezt nem rovom fel a regény hibájának, ám ilyenkor sajnálom, hogy nem olvastam előbb, akár eredetiben is (félig olvastam, bátran ajánlom, nem kihívás az angol annyira, mint gondolnád). Viszont internet nélkül valószínűleg nem hallok a könyvről :) Furcsa kettősség.
Mégis voltak részek, amit tetszettek, sőt, kifejezetten faltam az oldalakat, azért mégiscsak elolvastam két nap alatt.
Viszont keserű a szám íze. Csalódott vagyok.
Kedves Olvasó, olvasd el a könyvet, mert vannak könyvek, amiket olvasni kell. Csak lehet, nem fogod megtalálni benne azt, amit keresel. Magadra ismerhetsz bizonyos jelenetekben, lesz olyan, amin felhúzod magad, mert annyira távol áll a valóságtól, és lesz olyan, ami egyszerűen csak nem hagy nyomot benned. Számomra azonban nem sok újat adott a könyv, bármennyire is nyitott voltam.
Azért Feel infinite.
Szeretettel ölellek,
Algernon