Időhajók 69 csillagozás

Stephen Baxter: Időhajók

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​19. század utolsó éveiben H. G. Wells, az angolszász SF atyja megírta egyik legfontosabb művét Az időgépet, a meg nem nevezett Időjáró fantasztikus történetét, utazásokról a távoli jövőbe és vissza, a viktoriánus Angliába. De talán mégsem ő találta ki az egészet, lehetett valami valóságalapja a mesének, esetleg egy élménybeszámoló…
Az Időjáró frissen előkerült, újabb kézirata csodálatos kalandokra invitálja olvasóit, többmillió éves utazásra, melynek során bepillanthatunk a morlockok és eloik által lakott Naprendszer távoli utópiájába, egy évtizedes világháború sújtotta Londonba, a paleocén őslényparadicsomába, és végül a messzi jövőbe, ahol az emberiség romjain született mechanikus életforma immár arra készül, hogy egy grandiózus terv végrehajtásával közvetlenül a kezdeténél terelje új irányba a történelmet.
És mindez amiatt, mert a 19. század utolsó éveiben egy angol író regényes formában nyilvánosságra hozta egy csupán Időjáróként megnevezett személy… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1995

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: (Új) Galaktika Fantasztikus Könyvek

>!
Metropolis Media, Budapest, 2012
520 oldal · ISBN: 9786155158070 · Fordította: Hidy Mátyás

Kedvencelte 7

Most olvassa 4

Várólistára tette 60

Kívánságlistára tette 33


Kiemelt értékelések

Bla I>!
Stephen Baxter: Időhajók

Nos, ez a könyv az Időgép méltó folytatása. A Wells idejében dívó stílusban megírt regény nagy mutatvány, nem is szólva a hihetetlenül messzi jövőbe vetített kalandokról. Nagyon élveztem.

vicomte P>!
Stephen Baxter: Időhajók

Ez a könyv a belépőszint a modern sci-fi-hez, így nagyon jó választás azoknak, akik szeretnék tudni, hogy a nagy öregek: Asimov, Clarke, Lem és a többiek óta milyen irányba mozdult el a tudományos fantasztikum fókusza.

Maga a regény H. G. Wells klasszikus, Időgép c. regényének folytatása, amely pontosan 100 évvel az eredetit követően jelent meg.
Baxter tisztelettel kezelte az előd munkáját, és a regényt viktoriánus stílusban írta meg, és a főszereplő (a névtelen „Időjáró”) jellemét és morális hozzáállását – bár formálódik a könyv során – is meghagyta a XIX. sz. véginek.

Az előd munkájának ilyen következetes továbbvitele egyszerre erénye és hibája is a könyvnek.
A régies stílus szerintem ugyan könnyebben befogadható, mint az a vad techno-szleng, ami a legtöbb modern sci-fi-t jellemzi, de 500 oldalnyi terjedelem mellett már többször kibukik a tartalom és a forma közötti feszültség. Másrészt az Időjáró gondolkozásmódja gyakran irritálóan avíttnak hat, már innen, a XXI. sz-ból nézve is, ami így éles kontrasztban áll azokkal a hihetetlenül nagyívű változásokkal, amelyeket Baxter az ő szűrőjén keresztül mutat az olvasónak.

Az író az eredeti és a folytatás között elért tudományos eredmények és teóriák bemutatása érdekében az Időjáró társává tesz egy szuperintelligens poszthumán teremtményt, egy morlockot, aki itt egyáltalán nem degenerált szerzet, mint Wellsnél, és ő magyarázza el a főszereplőnek (és persze a kvantumfizikában és a magas matematikában kevésbé járatos olvasónak) azokat a változásokat, amelyek a könyvben az időutazás következtében fellépnek.

Ez ugyan kicsit ismeretterjesztő színezetet ad a regénynek, de mivel igazán izgalmas dolgokat lehet így megismerni, számomra egyáltalán nem volt zavaró ez a megoldás.
Az már inkább, hogy a cselekmény és a főszereplő motivációja gyakran alá lett rendelve egy-egy ilyen tudományos teória bemutatásának.

De annak, akit érdekel, hogy mi az a Dyson-gömb, mi Gödel, nem teljességi tétele kiterjesztésének következménye, vagy hogy milyen poszthumán evolúciós változásokat vizionálnak napjainkban, azok számára érdekes lesz ez az olvasmány.
Azok is élvezni fogják a könyvet, akik kedvelik az alternatív történelmi regényeket, a steampunkot, sőt akár még Cthulhu-mítosz kedvelői is felismerhetik azokat a végtelen idegenségükkel taszítóvá vált lényeket, amelyekről Lovecraft ír.

7 hozzászólás
pat P>!
Stephen Baxter: Időhajók

Félelmetesen ambiciózus, ihletett alkotás.
Már csak az is, hogy 500+ oldalt írjon az ember ebben a száz év előtti stílusban… lenyűgöző teljesítmény. (Bármit is gondoljunk ennek az olvasási élményre gyakorolt hatásáról.) Milyen izgalmas munka lehetett utánajárni, hogy az evolúció, a relativitáselmélet, vagy mondjuk az archeológia tudománya hol is tartott 1895-ben éppen. És olvasni is borzongatóan izgalmas. (Már ha érdekel valakit mindez.) És ha nem okoz nagy törést bennünk, ha kicsit utánajárva kiderül, hogy 50 millió évvel ezelőtt már nem is a paleocén kor volt, hanem a neocén. Bennem mondjuk azért okozott.
És ó, van itt minden, mint a búcsúban. Poszthumán utópia és alternatív retro-jövő-történelem, robinzonád és Gulliver kalandjai, A rejtelmes sziget találkozása Candide-dal, kvantummechanika és párhuzamos univerzumok, Dyson-gömb és fasiszta-kommunista disztópia, Stanley és Livingstone legendás találkozásának monumentuma, az uni(multi)verzum csodálatossága és az emberi lét értelme, minden, és még annál is több… Nem elhanyagolható aránytévesztésekkel, cselekményvezetési furcsaságokkal és helyenként durva olvasó-nyúzással tálalva.
Több ponton kifejezetté váló imádatom és tartós tiszteletem ellenére is megkönnyebbülés kicsit, hogy vége lett.

Spaceman_Spiff IP>!
Stephen Baxter: Időhajók

Ez a könyv önmagában illusztrálja a párhuzamos univerzumok elméletét. Egyrészt ez megjelenik a történetben, másrészt pedig a könyvben, mint alkotásban is.
Mert hogy lehet valami egyszerre lenyűgöző és bárdolatlan? Grandiózus és kisszerű? Érdekes és unalmas? Nos, pontosan így!

Adva van a rengeteg pozitívum: remek megidézése az eredeti műnek (Nebogipfel, guglizzatok rá), sziporkázóan ötletes (viktoriánus?) jövőkép Dyson-gömböstől és retrofuturista háborútól kezdve az időutazás paradoxonjainak tucatjain át. Engem egy percig sem zavart, hogy a morlockok jövőjéről kellett olvasnom. És igen, ha valakinek a XIX. század végi gondolkodásmóddal kellene elképzelnie ma egy sci-fit, akkor ebből a könyvből tanulhat egyet s mást. Ezt aláírom, ebből Baxternek jár a tíz pont.

Viszont egyrészt kicsit felidézte bennem, miért is nem szeretem az időutazásos történetek 90%-át. Mert egy idő után ugyanarra a sémára fognak felépülni. Kalandozás az időben, paradoxonokkal való játék, alteregók találkozása és hasonlók. És ez egy idő után roppant mód unalmassá válik. És nem tudom, mondtam-e már, de én bírom a 2001. Űrodüsszeia film pszichedelikus jelenetét. Na, ugyanezt leírva kevésbé, pedig a vége valami ilyesmi…
És hogy mi volt a regény befejezése, konklúziója, egyáltalán mit gondolok, miről szólt? Fogalmam sincs. De szerintem ezt maga Baxter sem tudta már a felénél…

Szóval kicsit egy idő után úgy éreztem magam, mint Nebogipfel: átrángattak több száz oldalon egy bárdolatlan főhőssel, miközben én sokkal komolyabb dolgokhoz vagyok szokva…

FélszipókásŐsmoly >!
Stephen Baxter: Időhajók

Folytatástörténet, de olyan, mint amilyennek H. G. Wells regényét szerettem volna, hogy legyen. Igazából a klasszikus mű legjobb pillanatainak felidézésével, tudományos magyarázatokkal és érzékletes leírásokkal, hiányokat pótló visszatekintéseivel akár helyettesíteni is képes azt. Megőrzi az oly kedvelt viktoriánus hangulatát, miközben messze túlszárnyalja terjedelemben, időben (több korszakot jár be), részletességben. Wells teremtményei is átalakulnak Baxternél, sőt, új elemekkel tölti be azokat a finom réseket, amiket az első történetben kimondott szerep nélkül hagyott Wells. link Tudományos elméletek (kvantumtechnológia, Dyson-gömb, paradoxonok, multiverzum) terén is jóval többet kínál, mint romantikus / munkásosztályos elgondolások. Mégis elég sokáig megmarad abban a régi, elmaradott nézőpontban, amivel Wells ábrázolta az időjáróját – hogy aztán elinduljon egy valódi karakterfejlődés útján, amit Wells kihagyott a regényéből.

Imádtam. Hatalmas élmény.

csartak P>!
Stephen Baxter: Időhajók

Látszik, hogy Baxter szereti az eredeti történetet, mert élvezettel, és hasonló hangulattal vág neki a folytatásnak, főhősünk ugyanaz a kicsit feszes, és korának megfelelően gondolkodó ember, mint Wells Időgépében, de ez az idők folyamán változni fog, képes fejlődni a gondolkodásmódjában.
Az eredeti történet kicsit naivabb világa helyett sokkal nagyobb vállalkozás ez. A kezdeti „miezmár” érzésem elveszett az idők forgatagában, és én is élveztem az utazásokat, akár a jövőbe, akár az elképzelhetetlen távoli múltba, sőt, egészen az idők kezdetéig visszamegyünk. Számomra legérdekesebb rész az volt, hogyan írja le, és képzeli el a világ visszafejlődését, mi van ennek az egésznek végén.. vagyis az elején. Végtelen univerzum, optimális történelem.. Nem rossz. A főhős helyében ott is maradtam volna. Csak lenne egy kis plattneritem.. ;)

pwz IP>!
Stephen Baxter: Időhajók

Azért az nem kis munka, ha valakinek a nyomdokain próbál egy író maradandót alkotni. Pláne, ha ezt még ki is jelenti a mű elején, vagy éppen úgy kezdődik az adott könyv, ahogy az előző befejeződött, illetve menet közben megannyi utalást találunk az eredeti műre! Baxter is ezt tette, ráadásul a „science fiction atyjának”, H. G. Wellsnek egyik legnépszerűbb művét, az 1895-ös Az időgép-et kezdte el folytatni! Nem kis merészség és elhatározás kellett hozzá, de egészen jól megoldotta a dolgot!
Jó az indítás, az eleje valóban egészen Wells-i, hogy aztán cikázzunk az elméletek, párhuzamos világok és a korszakok között. Valóban egészen érdekes a világ/idő kiindulási pontjához való utazás, majd onnan vissza a megfelelő „idő-fonálon” abba az időbe, amiben az eredeti történet is le lett írva. /Idő-fonal – életfonal (párkák)…, egy kis mitológia új köntösben… / Közben megint találkozunk a morlockokkal, de abban az univerzumban ők testesítik meg az emberiség csúcsát. Aztán még arra is ügyelt az író, hogy olyan „retró-találkozásokat” vigyen új köntösben a műbe , mint az 1871. november 10-i Livingstone-Stanley meeting a Tanganyika-tó melletti Ujiji városában, ahol állítólag elhangzott ez a mondat: „Dr Livingstone, nemdebár?” Az Időhajók-ban a már-már „Pristichampus csemegévé” váló Nebogipfel-t menti meg egy időjárőr vezetője, majd a főhőshöz lépve ezt mondja: „Mr. … – és a nevemet mondta –, ha nem tévedek.” Ja, hogy ki az a Nebogipfel, vagy mi az az időjárőr, meg mi az a Pristichampus (meg mi is volt az az 1871-es Livingstone-Stanley meeting), azért bizony el kell olvasni a könyvet – meg „túrni” egy kicsit a netet ;). Egyébként egy csomó 1870–1891 közötti esemény lett valós módon és így is, átvitt értelemben becsempészve a műbe. Szóval ez nem csak terjedelmében, hanem a hátterét illetően is komoly mű. Egyébként meg mindenféle háttér nélkül is élvezhető, jól sikerült „folytatás”, amin azért – szerencsére – érezni, hogy több mint 100 évvel az eredeti után készült :)!

Noro >!
Stephen Baxter: Időhajók

Wells Időgépének hivatalos folytatása ott kezdődik, ahol az eredeti véget ért: a névtelen feltaláló újra útnak indul a jövőbe. Szupercivilizácókkal találkozik, majd szembesül a történelem megváltoztatásának problémájával, és saját korában kell túlélnie egy borzalmas háborút, amely az időgép nélkül talán be sem következett volna. A történetben egyaránt megjelennek a Wells által is favorizált kozmikus méretű változások (amelyek már nem az ember történelmét, hanem evolúcióját határozzák meg), és a legtöbb időutazó regényből ismert, évszázados léptékű események.
Főhősünk (aki Wells koncepciójának megfelelően az egész 520 oldalas könyvben névtelen marad!) igen jól megrajzolt karakter. Fokozatosan vetkőzi le viktoriánus modorosságát (és a morlockokkal szembeni ellenszenvét), de végig kissé naiv, a világ iránt mindenekfölött érdeklődő tudós marad. Időnként rácsodálkozik olyan dolgokra (legyen akár tudományos, akár fantasztikus), amiket a legtöbb sci-fi olvasó már jól ismer, de a regény ilyenkor sem lesz izzadságszagú, Baxter újszerűen és remek hasonlatokkal magyarázza az olyan elméleteket, mint pl. a párhuzamos univerzumok. A könyv egyébként nagyon jól pörög, már ha valakit nem riasztanak a (jól megírt) tudományos eszmefuttatások és „világleíró” fejezetek.

11 hozzászólás
Zsola P>!
Stephen Baxter: Időhajók

Stephen Baxter Arthur C. Clarke-al közösen írt regényei nekem elégé tetszettek, ezért nagyon kíváncsi voltam arra, hogy milyen is az, ha H. G. Wells Időgépéhez készít folytatást. Igazából ezzel a lehetetlenre vállalkozott. Úgy megírni egy a világon mindenhol ismert 100 éves regény folytatását, hogy közben megmaradjon, tényleges folytatásnak másrészt sem nyelvezetében sem hangulatában ne üssön el attól teljesen, továbbá a jelen olvasói számára is élvezhető maradjon, szinte lehetetlen. Úgy érzem, hogy Baxternek mégis (ha nem is száz százalékig tökéletesen), de azért sikerült mindezt megvalósítania.

A sci-fi szerelmeseinek mindenképpen ajánlott olvasmány.

1 hozzászólás
Andrée P>!
Stephen Baxter: Időhajók

Sajnos még nem volt szerencsém H. G. Wells könyvéhez Az időgéphez.
Így a könyv eleje némileg furcsán hatott, de idővel ez az írás szerintem túllépet Wells könyvén bőségesen.
Olyan összetett, és ámulatba ejtő, mégis könnyen követhető a történet, hogy arra nehéz szavakat találni. Nekem nagyon tetszett.
Nagyon érdekes módon van bemutatva az időutazás és az ezzel járok változások a múltban, jövőben. Valamint a lehetséges jövőképek is, elgondolkodtatóak és persze több millió éves távlatokban gondolkozva miért is ne lehetne valóságos.
A vége nekem kifejezetten tetszett, szerintem remek lezárása a könyvnek.


Népszerű idézetek

Apró_László>!

A hétköznapok döbbenetes erővel kötik gúzsba a képzeletet.

9. oldal

csartak P>!

– De hisz ez lehetetlen! – kiáltottam. – Ez itt csak egy gép! Valaki gyártotta!
– Már eddig is tapasztaltam képzelőerőd korlátozottságát – mondta komolyan. – Miért lenne rá szükség, hogy egy gépre is vonatkozzanak az ember korlátai? A gépi élettel…
–Élettel?
– …megnyílik az út további morfológiák, más formák előtt is.
Felhúztam a szemöldököm.
– Mint például ez a nagy sótartó?
– És azt se felejtsd el – tette hozzá –, hogy téged is ő rakott össze! Ettől vajon kevésbé leszel élő?
Ez a vita kezdett túlságosan is metafizikai síkra terelődni. Körüljártam a Konstruktőrt.
– De ha ez a dolog él, és tudata is van, akkor tulajdonképpen egy személy? Vagy sok személy? Van neki neve? És van lelke?
Nebogipfel ismét a Konstruktőr felé fordult, és hagyta, hogy a cső a szeméhez csatlakozzon.
– Lelke? – kérdezte. – Ez a te leszármazottad. Én is az vagyok, csak egy másik történelmi ösvényen. Nekem van lelkem? És neked?
Elfordult tőlem, és újra csatlakozott a Konstruktőrhöz.

401. oldal

cyrussmith>!

Az időgépet meg kell építeni annak érdekében, hogy megakadályozzuk a megépültét…

168. oldal

alaurent P>!

Az ok és az okozat fogalma értelmét veszti, ha időgépek vannak a közelben.

csartak P>!

Nebogipfel engem nézett; a plattnerit miatt élénkzölden csillogott a bundája.
– Jól vagy? Kissé zavartnak tűnsz.
Nevetnem kellett.
– Hát, morlock, neked különös tehetséged van az eufemizmusokhoz! Kissé zavartnak? Hát azt meghiszem…

447. oldal

Andrée P>!

Ragaszkodnunk kell az eredeti szándékunkhoz: meg kell szöknünk innen, bele az időbe!

248. oldal

cyrussmith>!

A találkozás óta tudom: tükrök csak arra jók,hogy becsapjuk velük önmagunkat. A tükörkép, ami látunk, csak saját képzeletünk kivetülése: előnyös tulajdonságainkat önkéntelenül is kiemeljük, és olyanokat is magunkra aggatunk, amiket még a legközelebbi barátunk sem látna. És persze nem is kell külsőnket kevésbé előnyös oldalakról nézegetni, például profilból, ahonnan méretes orrunk teljes pompájában megmutatkozik

147. oldal

cyrussmith>!

Húshoz nehéz hozzájutni mostanában. Nem könnyű rávenni a birkákat és teheneket, hogy vegyék fel a gázmaszkokat, ha jönnek a bombák…

202. oldal

josageszter >!

A saját korod embere tanúja volt, hogy az atomfegyverek kifejlesztése mindent átformál, kivéve az emberi gondolkodásmódot.

426. oldal

Cirimo76>!

A kormánynak a jó úton kell járnia, különben bűnbandává válik. Ennyi az egész. Az ellenzék nagyrészt csak arra volt jó, hogy lassítsa a haladást.

228. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Marissa Meyer: Scarlet
Samantha Shannon: Csontszüret
Suzanne Collins: Az éhezők viadala
Frank Herbert: Frank Herbert teljes science fiction univerzuma 1.
Catherine Fisher: Incarceron
Michael Crichton: Idővonal
Gareth Roberts – Douglas Adams: Shada
Dan Abnett: Kétfejű Sas
Mark Lawrence: A Széthullott Birodalom
Justin Cronin: A tükrök városa