Vörös ​és fekete 1140 csillagozás

Krónika 1830-ból
Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete Stendhal: Vörös és fekete

Életében ​kevesen méltányolták ezt a különös-kalandos életű, zárkózott írót. Maga is csak arra számított, hogy majd ennek a regényének a megjelenése után ötven esztendő múlva, 1880-ban lesz része megértésben és elismertetésben. Jóslata beteljesedett, sőt Stendhal, a művész és az ember ma érdekesebb és népszerűbb, mint valaha. Palástolt érzelmességében és értelmi fegyelmében két világ, a XVIII. és a XIX. század munkál, és talán ez a – korunktól sem idegen -kettősség teszi, hogy ez az éles szemű katonatiszt és precíz tisztviselő, szenvedélyes-olaszos műkedvelő és gyanakvó diplomata olyan mélyen átéli, de egyszersmind kívülről szemléli, és művészetében hitelesen jeleníti meg kora emberi-társadalmi élményét. A Vörös és fekete többszörös szín-jelképrendszere azt fejezi ki, hogy a XIX. századelő Franciaországában az egyszerű ember gyereke csak a vörös katonadolmányban vagy a fekete reverendában érvényesülhetett, de a vörös és fekete, a rulett két színe, azt is felidézi, hogy minden ilyen… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1830

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Európa Diákkönyvtár, A Világirodalom Remekei, Horizont könyvek, Európa Diákkönyvtár, A világirodalom klasszikusai, A világirodalom klasszikusai, A világirodalom klasszikusai, Klasszikus mesterek, Kincses Könyvek

>!
Európa, Budapest, 2018
664 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634059097 · Fordította: Illés Endre
>!
Európa, Budapest, 2012
576 oldal · ISBN: 9630795425 · Fordította: Illés Endre
>!
Európa, Kaposvár, 2010
574 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630790772 · Fordította: Illés Endre

34 további kiadás


Enciklopédia 15

Szereplők népszerűség szerint

Mathilde de La Mole · De Rênalné


Kedvencelte 136

Most olvassa 81

Várólistára tette 404

Kívánságlistára tette 81

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
Frank_Spielmann I
Stendhal: Vörös és fekete

Stendhal: Vörös és fekete Krónika 1830-ból

Kezdjük ezzel: tanács íróknak: NE írjatok bele a regényetekbe hosszú és unalmas politikai értekezéseket, mert egy kevésbé állhatatos olvasó ott hagyja abba a könyvet…

Egyébként jó volt. Ahhoz képest, hogy 1830, hogy Balzac kortársa… mégis kicsit modernebbnek tűnt a korabeli regényeknél. Hosszú volt, 50-100 oldallal kevesebb is lehetett volna, főleg a politikát kellett volna kihagyni… De tetszettek a zárójeles írói közbeszúrások, tetszett Stendhal finom iróniája, amin azért néha fel-felnyihogtam.

Julien Sorelt sokan (szinte mindenki) utálja. Bevallom, nem értem, miért. Én szerettem, a magam módján. Julien egy nagy gyerek, még nálam is gyerekesebb, és az már nagy szó. Bekerül a felnőttek visszataszító világába (az akkori világ legalábbis az volt, ma már szerencsére nincs ilyen nemesi-paraszt ellentét), és nem tudja, mihez kezdjen. Vagyis azt hiszi, hogy tudja, de persze nem tudja. Szegény a minden gyerekre jellemző nagyravágyásban szenved. Ki ne szeretett volna kicsi korában Napóleon vagy Julius Caesar lenni? Vagy legalábbis fölfedezni az Északi-sarkot (lásd: Karinthy). Plusz még vegyük hozzá ennek a kornak a prűdségét, esztelen szabályait, amikhez képest a mai világ teljesen ésszerű (jobban hasonlít az anarchiához, mint a „rendhez”, de a természet alapvetően anarchikus). És kész is: egy tönkretett gyerek.

Külön tanulmányt érdemel(ne) Mathilde. Bevallom, őt én nagyon-nagyon nem szerettem. Nem szeretem, mert játszadozott Juliennel, akaratán kívül persze, de mégis… egyik nap szereti őt, másik nap gyűlöli. Néha felkiáltottam, hogy DÖNTSD MÁR EL, TE…, de rá kellett jönnöm, hogy az lenne a legjobb, ha Julien otthagyná őt a francba. Sajnos túlságosan is ismerős volt ez a nő… Mathilde volt a legtaszítóbb lény számomra ebben a könyvben. De Renalnét lehetett szeretni, őt nem.

Az utolsó bekezdésért megérte az az 560 oldal.

55 hozzászólás
>!
h_orsi P
Stendhal: Vörös és fekete

Stendhal: Vörös és fekete Krónika 1830-ból

A tanárom ma mosolyogva közölte velem, hogy ezt a 690 oldalt teljesen feleslegesen olvastam el. Hát szerintem is :(
Nagyon untam. Julien „gyönyörűséges” élete nem hatott meg. Nekem csak az jött át, hogy egy önző, képmutató ember, aki csak keresi a helyét a világban. Legalábbis ezt gondoltam az elején. Aztán láttam ahogyan fejlődik: nem mondom, hogy kifejezetten jó felé, de elmozdult.
Néhol már nagyon sok volt nekem az, hogy mindenkinek a belsővívódásait kellett olvasnom oldalakon és fejezeteken keresztül. Egyszerűen nem érdekelt.
A vége pedig…. Ezért szenvedtem végig az össze hatszázakárhány oldalt?
Mindenesetre legalább kicsit a „korszakot” jobban megismertem. Ezért tényleg tetszett, a rengeteg jegyzet és magyarázatok miatt pedig sok plusz információt tudtam meg.
Stendhaltól ez volt az első regényem. Hát, szerintem most nagyon sokáig nem is fogok vele újra próbálkozni.

10 hozzászólás
>!
Hoacin
Stendhal: Vörös és fekete

Stendhal: Vörös és fekete Krónika 1830-ból

Kamaszként dacból nem olvastam el, most pedig csak vállveregetősen gratulálni tudok ehhez a bölcs döntéshez. Amúgy nem volt olyan rossz, mint feltételeztem, de ha felnőtt fejjel alig tudtam magam átrágni a hosszas politikai értekezéseken, akkor mit kezdtem volna a folyamatosan rám potyogtatott bonapartista, janzenista, arisztokrata fejtegetésekkel, cselszövésekkel, és a néha kirajzó, tökéletesen felesleges mellékszereplők vitáival tinédzserként?
Feleennyi terjedelemben pont fogyasztható lenne, bár akkor sem érezném úgy, hogy ez a javarészt idegesítően viselkedő szereplőkollekció annyira fontos eseménysort hozott volna össze, hogy azt mindenképpen a fiatalok elé kelljen tárni. Bár a mondanivaló iskolásan triviális, mert sejthető, hogyha főhősként rondán törtetsz egy kötelezőben, akkor sírás lesz a vége. Én is majdnem sírva fakadtam, mikor a Mathilde által generált szerelmi taktikázásnál tartottam, komolyan, annyi szenvedést és logikátlanságot mint amit ők Juliennel karöltve produkáltak, utoljára az Üvöltő szelekben voltam kénytelen elviselni.
Most, hogy kellően kiborítottam a regény fanjait és az irodalomtanárnőmet, aki szerencsére úgysem olvassa, nézzük, mi volt, ami tetszett a sztoriban. Elsősorban a jellemrajzok. Nagyrészt persze tök ellenszenves figurákat mintáz meg az író, de teszi mindezt érdekesen és ezer színben, úgyhogy a szereplők tényleg élnek, a történetük pedig annak ellenére is olvastatja magát, hogy ehhez sokszor teljesen érdektelen részeken kell átvergődni. Ezt az erőfeszítést néha egészen szellemes gondolatok jutalmazzák, sőt, néha maga Julien is meglep pár pozitív tevékenységgel, de jellemzően persze taktikázik és törtet, gőgös és mindenre készségesen megsértődik. Nem baj, ez a dolga. Azt vártam, hogy bosszantani fog a viselkedése, de… nem. Stendhal elérte, hogy inkább vele érezzek, meg értsem a motivációit, úgyhogy Julien semmivel sem csapnivalóbb, mint a környezete, sőt, még leakaszt némi jellemfejlődést is. Meg egy De Rénalnét, aki üdítően jófej.
El tudok képzelni egy alternatív univerzumot, ahol ez nem egy ismert regény, fele ilyen hosszú, én véletlenül ráakadok a szekrény mélyén, és akkor egészen megnyer. De úgy, hogy tudom, hogy ez kötelező… hát h o g y a n lehet ez ilyen formában kötelező? :D
Néhány tanulság: bálban illetlenség rosszkedvűnek lenni, és a szomorú arc nem előkelő. Látsszunk mindig unottnak, és rögvest a társaság díszei leszünk. Hódításhoz 53 dögunalmas levél teljesen megfelelő, ennél már csak az a szívdöglesztőbb, ha követhetetlen és galád a cselekvéspalettánk a kiszemeltünk felé.
De azért mégiscsak jobb, ha megelőzzük a bajt, és nem szorítjuk meg furcsa fiatalemberek kezét a kertben.

„Igen, uraim, a regény: tükör; hosszú úton vándorol. Hol az ég kékjét tükrözi, hol az út pocsolyáinak sarát. És maguk erkölcstelenséggel vádolják azt az embert, aki a tükröt viszi? A tükör pocsolyát mutat, és maguk a tükröt vádolják! Vádolják inkább a pocsolyás utat, még inkább az útbiztost, aki tűri, hogy ott poshadjon a víz, s megszülessék a pocsolya!”

18 hozzászólás
>!
sztinus P
Stendhal: Vörös és fekete

Stendhal: Vörös és fekete Krónika 1830-ból

Rajongom a francia irodalomért, de ez nagyon kínkeserves olvasmány volt a végtelen naiv romantikájával, bosszantó Julienjével. Pótoltam hiányosságomat, pipa.

21 hozzászólás
>!
mbazsa
Stendhal: Vörös és fekete

Stendhal: Vörös és fekete Krónika 1830-ból

Szégyen, nem szégyen, de nekem a francia romantika és realizmus sajna kimaradt az életemből. Gondoltam, egy gyorstalpalóval így a nyár vége felé bepótolom hiányosságomat, vagy legalábbis egy kis ízelítőt, kóstolót veszek belőle. Így került a kezembe Standhal regénye.

Sajna nekem ez most nem jött be. Azzal tisztában voltam, hogy felesleges méricskélnem, és semmi értelme összehasonlítgatnom a kortárs franciákkal, vagy a korabeli orosz realistákkal, mégis ezt tettem, lehet, hogy ezért is csalódtam.

A legnagyobb bajom az volt, hogy túl szentimentálisnak és unalmasnak éreztem ezt a szöveget. Félreértés ne essék, semmi bajom azzal, ha egy regény egy belső konfliktust, vívódást jelenít meg, vagy ha szerelemről van szó, de Standhalnál ezt a több mint 600 oldalt sok(k)nak éreztem. (Az előbbiben amúgy Dosztojevszkij a legnagyobb mester, a másodikban meg Mathias Énard Iránytűje vagy Olivier Bourdeaut Merre jársz, Bojangles? című regénye jeleníti meg nagyon szépen a szerelem témáját. Na, és akkor egyből bele is estem a korábban már említett hasonlítgatási csapdába.)

Sajnos a narratív eljárások területén sem tapasztaltam semmi újdonságot, amit már ne olvastam volna korábban. (Lehet, hogy nem a megfelelő életkorban került a kezembe ez a könyv, bár mondjuk, nem tudom, hogy serdülő kamaszként mit kezdtem volna vele. Valószínűleg már a könyv vastagságától megijedtem volna.) Bár azt el kell ismernem, hogy Stendhal tisztességes iparosként építi fel a regényét. Szépen lassan indít, részletesen bemutat mindent, és megfelelően adagolja az információkat. A cselekmény szövése is rendben volt.

Ezt a regényt leginkább egy hiteles korrajznak tekintem a Bourbon Restauráció utáni Franciaországról, amelyben betekintést nyerhetünk a vidéki, a nagyvárosi és a párizsi hétköznapok mindennapjaiba különböző társadalmi osztályokon keresztül.

Paradox módon, noha csalódtam, azért nem bántam meg, hogy elolvastam, de azért újraolvasásra nem biztos, hogy mostanában vállalkoznék, majd esetleg nyugdíjas éveimben.

>!
Nita_Könyvgalaxis
Stendhal: Vörös és fekete

Stendhal: Vörös és fekete Krónika 1830-ból

Oh, Julien Sorel, hogy mily utálnivaló, és mégis, mily szánandó vagy! Történeted csak lassan, adagokban bírtam elolvasni, mégis imádtam. Hozzád idő és befogadó szív kell. Ha ez megvan, emlékedtől nem szabadul többé az ember…

8 hozzászólás
>!
mandris
Stendhal: Vörös és fekete

Stendhal: Vörös és fekete Krónika 1830-ból

Ez a regény is egy régi adósságom, legalább is akként tartottam számon. Sokáig halogattam, pedig egy ideje már ott volt a polcomon, és tudtam, hogy egyszer el kell olvasnom, mert azért mégis a XIX. századi francia irodalom egyik klasszikusa, amit ismerni illik az irodalomórán tanult rövid összefoglalón túl is.
Megértem, hogy vegyes a regény fogadtatása. Valószínűleg, ha tudnánk úgy olvasni, mint a kortársak olvasták, akkor sokkal nagyobb hatást gyakorolna újszerűségével. Így viszont több korlátja is van annak, hogy maradéktalanul élvezetes olvasmány legyen: elsősorban talán az időbeli távlat, amely a társadalmi struktúrában, de az irodalomban is jelentős változásokat hozott. Ezért a regény stílusa, témája, a cselekmény, minden elég idegenül hatott számomra, aki azért mégiscsak XXI. századi olvasó vagyok, és ezt nem is tudom, de nem is akarom levetkőzni.
Ugyanakkor szakmai ártalomból én kevésbé Julien történeteként olvastam a regényt, és azt néztem, mit árul el ez az 1830-as évek francia társadalmáról, de legalább is arról, hogyan látta ezt a társadalmat Stendhal. Mivel a regény azóta is, végső soron, időtállónak bizonyult, kénytelen vagyok elfogadni, hogy ahogy Stendhal látta a helyzetet, érdekes és többé-kevésbé hiteles. Amit tehát én láttam ebben a regényben az a forradalom és Napóleon utáni Franciaország. E két esemény, és a Bourbon restauráció nem hagyta érintetlenül a társadalmat, és a francia emberek ambícióit sem. Ebben a kontextusban követhetjük nyomon Julien Sorel felemelkedését a társadalmi ranglétrán majd ennek a felemelkedő pályának a derékba törését, és egy elég részletes képet kapunk a francia társadalom állapotáról, a különböző rangú és rendű emberek ambícióiról, lehetőségeiről, intrikákról, álszentségről, érdekek ütközéséről. Nem rossz könyv ez, de nem adja magát könnyen.

>!
korkata
Stendhal: Vörös és fekete

Stendhal: Vörös és fekete Krónika 1830-ból

Egy kicsit csalódtam, mert nem ezt a befejezést vártam. Julien Sorelben többféle emberi tulajdonságot véltem felfedezni. Véleményem szerint az alábbiak mind jellemzőek rá: törtető, nagyravágyó, romantikus, okos, képmutató, cselekedeteimben számító. Mégis sokszor a saját csapdájába esik. Érzelemből ritkán cselekszik. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy szeressem vagy utáljam. A könyv utolsó oldalait végig izgultam, kíváncsi voltam, hogy mi lesz Julien sorsa.
A végére rá kellett jönnöm, hogy nem tudott élni sem lehetőségekkel, sem a tehetségével.
Stendhal részletesen bemutatja az akkori francia társadalmat. Jól látható a szegények és a gazdagok közötti különbség. Érdekes az akkori erkölcsi norma. Mindent szabad csak senki se lássa.

>!
Ikarosz
Stendhal: Vörös és fekete

Stendhal: Vörös és fekete Krónika 1830-ból

„A legromantikusabb realista és a legrealistább romantikus”
Ez a mondat nagyon jól összefoglalja, hogy mire kell számítani. A francia realizmus kezdetei lépéseinek egyike ez a könyv. Nem egy könnyű olvasmány, nem öregedett olyan jól, mint mondjuk Zola regényei, elég lassan bontakozik ki a cselekmény. Szereplői viszont romantikus hősök, a képmutató törtető, a vidéki feleség, az unatkozó nemes kisasszony, hatalom és pénzéhes papok és hivatalnokok, összeesküvők, mind-mind sokkal inkább jelképes figurák, mintsem valós személyek.
Kötelező olvasmányként szerintem több kárt okoz, mint hasznot, aki elkezdi, az saját elhatározásából álljon neki. A XIX. századi irodalom és a realizmus/naturalizmus kedvelőinek viszont mindenképp ajánlom, hogy tegyenek egy próbát a nagy előfutárral.

>!
raczlilian 
Stendhal: Vörös és fekete

Stendhal: Vörös és fekete Krónika 1830-ból

Eddigi életem egyik legfurcsább kapcsolata Julien Sorellel köttetett a Vörös és fekete olvasása során. Az elején megegyeztünk, hogy rendben, te nem vagy teljesen épelméjű, de azért megpróbállak megérteni, és cserébe nem bántod De Rênalnét. Nos, a fiúnak ugyan nem egészen sikerült betartani a megbeszélteket, de nekem igen, szinte hamar túltettem magam a kezdeti iszonyon, amit Julien váltott ki belőlem, habár az ő szerepének bizonyos, nem teljesen irreleváns jellegzetességeit tartom a legvisszataszítóbbak egyikének, így nehéz volt hozzászoknom a gondolathoz, hogy márpedig ő ilyen, és igen, az ő gondolataival fogok létezni párhuzamosan az elkövetkező néhány napban, míg olvasom a történetét. Végül megleltem az értéket benne is, bár nem mondom, hogy könnyű volt beismerni ezt mindamellett, hogy továbbra sem tartom a karakterét emberileg túl nagyra.
De Rênalnét nem tudnám jobban sajnálni, tényleg. Szerencsétlen pára, kicsit Rapunzel sorsa idéződött fel bennem, ahogy olvastam róla, a bezárt hercegnő, akinek teljes testi-lelki magánnyal kell megküzdenie a kastélyban élete első szakaszában, végtelen türelemmel várva arra, hogy a daliás szőke herceg megmentse. Nos, ez az értékrend itt kissé másképp alakul, hisz nincs hercegnő, csak egy polgármester-feleség, a kastély még úgy, ahogy; no, de a szőke herceg? A legkevésbé sem. Helyette érkezik egy beteges becsvággyal és rengeteg egyéb lelki sérüléssel „gazdagított” szegény latintanítócska, s még így is beleszeret a magányos, szeretet- és figyeleméhes nő. A szerelmük csodálatos és borzalmas egyben, hiszen ennek hogyan is lehetne pozitív kimenetele? Mindketten nagyon jól ismerik a lehetetlent, amivel épp játszanak, s mégis kell, mégis muszáj, nem lehet abbahagyni, nem lehet elvágni az érzelmeket, ennek így kell lennie, imádják egymást testileg-lelkileg, épp úgy, ahogyan nem lenne szabad. Fantasztikus.
Mathilde számomra már egészen más tészta volt. Reménykedtem, hogy nem ő lesz a következő „kiválasztott” (hogy úgy mondjam), mert el nem tudtam képzelni, hogy lesz még egy szerelem a könyvben De Rênalné után; ugyanakkor logikus is volt, hogy csak-csak folytatódni fog a történetük vagy jönnie kell valaki másnak. Ez utóbbi lett végül a befutó ötlet, s megjelent a színen Mathilde. A kezdetektől fogva nem tetszett a társaságbeli viselkedése, az egész hozzáállása az őt körülvevő világhoz, később pedig a Juliennel való kapcsolata is visszatetsző volt már számomra. Ahogy Julien legbelül, úgy én is visszakértem szépen a mi egyetlen De Rênalnénkat, és nos, Stendhal kifejezetten egyedi megoldást alkalmazott ez ügyben. Nem akartam, hogy így legyen. Fájt a szívem értük, szörnyű volt látni és olvasni ezt a befejezést, miután végigszenvedtük együtt Juliennel az odafele vezető utat. Ugyanakkor viszont tényleg erre vitt minden, egy ízes, jó kis stendhalos lezáráshoz: egy fejjel, két élettel kevesebb.


Népszerű idézetek

>!
sybarita

A szomorú arc nem előkelő! Csak unottnak kell látszani… Ha szomorú, elárulja, hogy valamije hiányzik; hogy valami nem sikerült. Elárulja, hogy alulmaradt. De ha unatkozik, környezete maradt alul, amely nem tudja magát szórakoztatni. Értse meg, kedvesem, hogy milyen súlya van a megvetésnek!

Strasbourg

Stendhal: Vörös és fekete Krónika 1830-ból

Kapcsolódó szócikkek: megvetés · szomorúság · unalom
>!
Mafia I

…még a legbölcsebb angol is megőrül naponként egy-egy órára.

Köszvényroham

Stendhal: Vörös és fekete Krónika 1830-ból

>!
Nílkantha

A szavak arra valók, hogy elrejtsék gondolatainkat. (S. J. Malagrido)

161. oldal, I. kötet (Irodalmi, 1965)

Stendhal: Vörös és fekete Krónika 1830-ból

>!
sybarita

Egy angol utazó leírja, milyen meghitten élt egy tigrissel; felnevelte, becézte, de asztalán mindig ott hevert a töltött pisztoly.

A tigris

Stendhal: Vörös és fekete Krónika 1830-ból

2 hozzászólás
>!
Mafia I

Milyen boldogan dől le a turista a hegytetőn, ahová keservesen, kapaszkodásokkal jutott fel. De boldog lenne-e, ha mindörökre ott kellene pihennie?

Egy hivatalnok bánata

Stendhal: Vörös és fekete Krónika 1830-ból

>!
Kaat

Vajon kevésbé szép-e az út, ha a szélén húzódó sövényben tövisek szúrnak?

Stendhal: Vörös és fekete Krónika 1830-ból

>!
elle

Mit ér az olyan szerelem, amelyiktől ásítozunk?

398. oldal

Stendhal: Vörös és fekete Krónika 1830-ból

Kapcsolódó szócikkek: Mathilde de La Mole
>!
Mafia I

Független vagyok! (…) Miért kívánják tőlem, hogy ma is ugyanaz legyen a véleményem, mint hat héttel ezelőtt? A saját kijelentéseim zsarnokoskodjanak fölöttem?

De La Mole-palota

Stendhal: Vörös és fekete Krónika 1830-ból

>!
padamak

Igen, uraim, a regény: tükör; hosszú úton vándorol. Hol az ég kékjét tükrözi, hol az út pocsolyáinak sarát. És maguk erkölcstelenséggel vádolják azt az embert, aki a tükröt viszi? A tükör pocsolyát mutat, és maguk a tükröt vádolják! Vádolják inkább a pocsolyás utat, még inkább az útbiztost, aki tűri, hogy ott poshadjon a víz, s megszülessék a pocsolya!

360. oldal, Második rész, Tizenkilencedik fejezet - A vígopera (Magyar Helikon, 1971)

Stendhal: Vörös és fekete Krónika 1830-ból

1 hozzászólás
>!
krisztina990

De a rendkívüli jellem nem halad a tömeg csapásán.

453. oldal, 2. rész, 18. fejezet - Kegyetlen percek

Stendhal: Vörös és fekete Krónika 1830-ból


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Gustave Flaubert: Madame Bovary
Honoré de Balzac: Vesztett illúziók I–II.
Charles Dickens: Nagy várakozások
Balzac Honoré: Grandet Eugénia
Honoré de Balzac: Eugénie Grandet
Émile Zola: Az emberirtó
J. D. Salinger: Rozsban a fogó
Joseph Heller: A 22-es csapdája
Jack London: A vadon szava
Kertész Imre: Sorstalanság