Stendhal Vörös és fekete c. regényéből készült képregény, Korcsmáros Pál eredeti 1966-os rajzaival! A kiadvány tartalmazza a sorozat előző tagjának „új” rajzait is! (Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember)
Vörös és fekete 22 csillagozás
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Az irodalom klasszikusai képregényben Képes
Várólistára tette 4
Kívánságlistára tette 6
Kiemelt értékelések
Még mindig nem szeretem ! A nagy regény sem tetszett, de sajnos még ez a rövid képregény is nehezen ment. Egyszerűen nem szeretem ezt a történetet. :(
https://youtu.be/12IOarDrfNY
Iskoláskoromban olvastam a regényt, és szinte már nyomok nélkül kikopott az emlékezetemből. A képregényt @Ákos_Tóth adta kölcsön, mert az értékelése felkeltette az érdeklődésemet (https://moly.hu/ertekelesek/2337010). Nekem sajnos nem okozott olyan pozitív élményt, így inkább az ő lelkes szavait ajánlom mindenkinek.
A történet lényege ugyan átszivárgott a lapokon, de hozzám az irodalmi finomságok – amennyiben vannak ilyenek az eredetiben, tényleg nem emlékszem – nem tudtak igazán utat találni ebben a formátumban. Vasárnapi lopott tízpercekre megfelelt, de az ilyen típusú klasszikusok képregényes feldolgozása, ahol a vizuális megjelenítés nem játszik komoly szerepet a tartalom kibontásában, szerintem nem pörget nagyot a világ kerekén.
– Kedvesem, te tudod, mi volt Stendhal keresztneve? – zavartam meg az imént Szerelmetesfeleségtársamat virtuális asszisztensi munkájában. Kicsit révetegen nézett fel rám az ablak melletti fotelből.
– Fogalmam nincsen. Pedig még kötelező is volt. De én nem olvastam el.
– Nézem a Molyon a Vörös és feketét, öt kiadást nyom fel a kezdő oldal, de mind az ötön csak vezetékneve van.
– Nem tudom, Morzsám.
Kicsit turkáltam a neten.
– Aham! – világosodtam meg, így ötvennégy felé.
– Na, mi volt a neve? – nyomogatta SzFT a telefonját, már nem asszisztensi, hanem magánemberi minőségében.
– Nem volt neki olyan!
– Mi?
– Illetve volt, de nem a Stendhal előtt, mert az csak írói név. A gyári neve Marie-Henri Beyle. Azt mondja a Wikipédia.
(Vajon miért hívnak egy férfit Marie-nak?)
Ahogyan A három testőr esetében, úgy ebben az esetben sem szeretnék az eredeti regény értékelésében elmerülni. Többek között azért sem, mert nem volt még szerencsém hozzá.
Valahogy Stendhal regényei soha nem vonzottak. (Jobbra láthatod őt, vagy a csuda tudja merre, ha telefonon olvasol; keress egy festményt ezen az oldalon, az Stendhal, Johan Olaf Sodemark festményén.)
Mármint itt nem láthatod, csak a bejegyzés eredeti helyén, a blogoldalamon.
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2021/01/06/stendhal_kor…
Talán egy rosszul sikerült gyerekkori találkozás az oka. Esélyes, hogy az 1954-es, Jean Gabin-es filmfeldolgozás volt a találkozás alanya. Nem tudom, hány éves voltam, amikor láttam, de csak annyi maradt meg bennem, hogy rettentően irritáló fiatalember beleköt az élő fába is, törtet, mint az atom, tök logikátlan, mögötte üszkös romok, és a végén előadja az önsorsrontás művészetének a mesterfokát. S az egész film nem szól másról, csak mindenki szenved valamerre. Sehol egy pont, egy kis csücsök, meglazult tégla, bármi, amibe kapaszkodhattam volna, hogy megérintsem a történet, valakinek, bárkinek a sorsa a történetből. (Akkor még nem tudtam, hogy hej, de sokan, tán kivétel nélkül mindnyájan elő tudunk adni hasonlókat, pepitában és harántcsíkosban, ezer árnyalatban, abban a játékban, amit szerelemnek, vágynak, birtoklásnak és hatalomnak hívnak. Csak idő és kellő mennyiségben összegyűjtött frusztrációk, pofára esések, megaláztatások kérdése az egész.) Szóval Stendhal-lal rosszkor találkoztam. A szalonokban beszélgető elegáns urak és hatalmas szoknyás kis- és nagyasszonyok ide-oda vonulgatása, egyik székről a másikra ülése azóta is értetlenséget vált ki belőlem. Vagyis filmen kerülöm nagyjából az egész XIX. századot. Bár, ahogy belegondolok, vannak kivételek: Poe és Dickens biztosan. Meg szerintem még sokan, akik most nem jutnak eszembe, csak olyan jól hangzott a fenti mondat.
Erre csőbe húzattattam, mert Julien Sorel kisbecsű szenvelgése, szenvedése és permanens genyósága erre mégis elém került, de furmányos formában: képregényben. Rája adásul úgyan, hogy a rajzoló unokája ajánlotta az apja által írt könyvben, amit az az unoka nagyapjáról írt. Mégpedig eképpen fogalmazott:
„Később a Vörös és fekete is kötelező olvasmány volt a suliban, így újra nagyapám segítségére hagyatkoztam. Ez a képregény viszont már nem volt meg a szüleimnek füzetben, így apám kénytelen volt az eredeti rajzokat odaadni, hogy legalább ilyen formában megismerkedjem Julien Sorel életútjával. Persze felmerülhet a kérdés, hogy miért nem olvastam el az eredeti regényeket, de az általam akkoriban falt Verne Gyula-, majd Asimov- és Bradbury-regényeken kívül nem sok szerző könyveinek elolvasására lehetett rávenni… Ez a Vörös és feketés kaland volt az első »igazi« találkozásom Korcsmáros Pállal. Teljesen beszippantottak a gyönyörű tusrajzok, amelyek tökéletesen visszaadták a regény hangulatát. Legalábbis úgy sejtem, ugyanis sajnos azóta sem olvastam el Stendhal regényét. Ahogy lapozgattam a félszáz éves kartonlapokat, bár mondta apám, hogy vigyázzak rájuk, fogalmam sem volt arról, milyen értéket tartok a kezemben. Húsz évvel később, az első képregényárveréseken derült ki, hogy nemcsak eszmeileg érnek sokat ezek a rajzok, de mai „árfolyamon" számolva, nagyjából egy új autó árát tarthattam a kezemben.”
(Korcsmáros Péter: Mesélő ceruza, 194.)
Őszinte a szöveg, nem? S bár nem ír sokat az esztétikáról, meg a technikáról, egyszerűségével hívta fel a figyelmemet a Vörös és feketére. Na, ezért volt, hogy éppen ezt rendeltem meg a viszonylag sok, hiányzó Korcsmáros újrakiadásból. Amilyen egyszerű az ajánlás, annyira egyszerű a motivált is.Voltaképpen Korcsmáros Pállal vagyok annyira elfogult, hogy még az étteremben unalmában összefirkált szalvétája is tetszene. Vagyis mi bajom lehet, hogy éppen ezt rendeltem meg?
*
Azt ígértem, nem megyek bele a Vörös és fekete történetébe. Szó, mi szó, átvágtalak, ígéretem ellenére egy kicsit mégis megteszem.
A könyv főhőse az alacsony származó Julien Sorel, aki elhatározza, nem marad abban a sorban, ahová született, hanem az Istentől kapott képességeit kihasználva csak azért is fel fog törni. A képességeivel valóban semmi probléma nincsen, az erkölcseivel, a moráljával, az etikájával azonban bizony nagyon is. Az emberek eszközökké válnak a számára, és a végén már maga sem tudja, melyik a saját érzése, és melyik az, amelyiket csak eljátssza a cél érdekében. Vagyis egy visszataszító, pragmatikus, hideg nyálbéla lesz belőle. Pfúj!
Van a személyiségének egy vonása, amely innen, a mából nézve különösen visszataszító. Julien Sorel jakobinus. Annak minden ellentmondásával, hogy Napóleon rajongója. Nem kis leegyszerűsítéssel úgy is mondhatjuk, kommunista volt, aki mélyen megvette azt a társadalmi osztályt, amelynek soraiba igyekezett betörni. Nem kicsit ellentmondásos, zavaros figura, nemdebár.
Mondjam meg, miért pepecselek ennyit a főhős belső hajtóerejével, a motivációival? A Vörös és fekete nem kalandregény. Nem is egy, a cselekményével lélegzetállító regény. Nem mondom, hogy nem történik benne semmi, ez nem igaz, de nem annyira a cselekmény a lényege. Viszont gondolj bele, vajon hogyan lehet egy ilyen regényt megrajzolni? Na, ezért tértem vissza mégis ahhoz a ponthoz, amire azt mondtam, nem fogok foglalkozni vele.
*
Korcsmáros Pál rajzai azonnal felismerhetők és beazonosíthatók. Ha epigonjai támadnak, ők sem tudják eltitkolni, kinek a tustolla mögé elbújva akarnak tetszeni, vagy inkább tetszelegni. Korcsmárosnál többet talán csak Dargay Attilát utánozták. Jobbára őt is rosszul. Ahogy Korcsmárost is.
Azonban a beazonosíthatóság korántsem jelent azt, hogy Korcsmáros ne próbálkozott volna más és más technikákkal. Tegnapelőtt olvastam el és nézegettem végig egy másik Korcsmáros képregényt, a Három testőrt. S miután Julien történetén túl lettem, meglepetten szembesültem azzal, hogy a polcomon van A láthatatlan ember képregény verziója is. Mármint a Móra-féle, Attilás regényé. Namost, három, minden kétséget kizárón Korcsmáros képregény van előttem. A testőrök 1959-ből jöttek, Julien 1966-ból, Zéta és Attila 1961-ből. Vagyis hét évbe belefér a három képregény. De ha egymás után megnézed a rajzok stílusát, hát mindegyik más és más. Korcsmáros, de a maga stílusában Korcsmáros mindegyik.
Naná, hogy persze, a képeket odaát tekintheted meg.
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2021/01/06/stendhal_kor…
Illetve a blogbejegyzés folytatását, befejezését is, további sok képpel.
Flóra vette ki a könyvtárból, s ha már hazajött velünk, el is olvastam. Annak idején persze olvastam az eredeti regényt is, de már alig maradt meg valami a történetből. És mivel hamarosan tanítanom is kell majd, és nem lesz időm és kedvem az összes nagy romantikus regényt újraolvasni, ezért ezek a kis képregények tökéletesek lesznek arra, hogy a szüzsét fölelevenítsem. Sőt ajánlani is fogom a tanítványaimnak. Mert bár egy tökéletes világban persze mindenki elolvassa a kötelezőket, de a valóságban ez nem így van. És örülnék neki, ha a beszélgetésben mindenki részt tudna venni. Elég néhány idézet az eredetiből + a képregény és már beszégethetünk is, senki sincs kizárva.
Ja, és a kézfogásos jelenetre sem emlékeztem eredetileg, de most ahogy olvastam, rögtön eszembe jutott, meg az is, hogy annak idején ezen milyen jót mulattam rajta.
Te jó ég! Milyen nagyon régen volt (valahol 1985-86-ban…. jajj!), hogy olvastam, még a középiskolában, ezt a könyvet.
Őszintén szólva, nem nagyon emlékeztem már a sztorira.
Ez a képregény most éppen kapóra jött. Sikerült felelevenítenem az egészet.
A könyv betűit nagyszerűen pótolták Korcsmáros Pál rajzai. Ami nem volt szavakkal leírva, az megjelenítésre került rajzokkal, arcokkal, tekintetekkel. Fantasztikusan jól, ráadásul!
Nagyon élveztem.
Nagyon ajánlom.
Háát ez egy gyenge közepes adaptáció lett szerintem. Sajnos eléggé lebutított, lerövidített változat. Több fontos jelenet is hiányzik belőle, amelyek, ha hosszúak és unalmasak is az eredeti szövegben, de lényeges elemeket tartalmaznak, pl. a Besanconban folytatott papi tanulmányait leíró rész nagyon felületesen jelenik itt meg és nem igazán tudja visszaadni azt a jellemábrázolást, amit az eredeti szöveg. Márpedig, ha van könyv, ahol lényeges a jellem, akkor az ez. Illetve a zárlatból hiányzik Matilde története, amit szintén nem tudok hova tenni.
A képregény formát sem tudja igazán tartani. Rengeteg az odabiggyesztett leírás a párbeszéd helyett, amelyek ilyen rossz narráció hatást keltenek. Arra tudok gondolni, hogy ilyen összefoglalásokkal igyekeztek rövidíteni a terjedelmet, sajnos a minőség rovására.
Ezek az összefoglalók gyakran az olvasó helyett értelmeznek, értékelnek is. Így nagyon irányítottá és egysíkúvá válik az egész, nincs hely a komplex jellem kibontakozásának, átadásának.
Nem mondom, hogy teljesen haszontalan, valamennyit azért vissza tud adni a Vörös és fekete történetéből, a rajzolás kidolgozott, ha belelapozok összességében szép, de sajnos most Julien Sorel karakterét a rajzok sem tudták annyira megragadni. A mimikák hangsúlyosabb ábrázolása sokat segített volna ezen szerintem.
Hasonló könyvek címkék alapján
- Jules Verne – Zórád Ernő: Sztrogof Mihály 95% ·
Összehasonlítás - Gaston Leroux – Varga Tomi: Az Operaház Fantomja 87% ·
Összehasonlítás - Pierre Boulle – Zórád Ernő: A majmok bolygója 86% ·
Összehasonlítás - Jules Verne – Zórád Ernő: Nemo kapitány ·
Összehasonlítás - Fekete-fehér képregényantológia 1. – Sin City és más történetek 85% ·
Összehasonlítás - Mund Katalin (szerk.): Galaktika 374 XL ·
Összehasonlítás - Robert Merle – Cs. Horváth Tibor – Sebők Imre: Állati elmék ·
Összehasonlítás - Pilcz Roland: Kalyber Joe – Eső 98% ·
Összehasonlítás - Philippe Brenot: A szex hihetetlen története 96% ·
Összehasonlítás - Bíró Szabolcs: Akit háromszor koronáztak 96% ·
Összehasonlítás