Csillagórák 81% 28 csillagozás

Te, mondom magamnak az első történetnél, ezt már olvastuk. Szerintem összekevered a Magellán-nal, felelem nekem. Aztán a negyedik fejezetnél (már otthon, a kanapén) megint megszólítom magam: te, ezt biztos olvastuk. Valóban, adok igazat magamnak kényszeredetten. Mondjuk jó régen lehetett, még abban az időben, amikor ez a Zweig-féle naiv és sematizáló történelemszemlélet, ami a hőskultusz-mítosszal rokon, még nem idegesített fel különösebben – ha felidegesített volna, nyilván emlékeznék rá. Az van, hogy Zweig szerint léteznek a történelemben holmi „csillagórák”, olyan időszilánkok, amikor a Végzet kegyesen kisujja körmének hegyét az események gócpontjához érinti, és ettől bumm, egyszeriben életre kel a Géniusz. Én a magam részéről inkább a folyamatokban, nem az efféle sorsfordító pillanatokban hiszek – ráadásul az író által elképzelt antropomorfizál abszolútum (ami nem azonos Istennel, ezt szögezzük le, bár szerintem minimum unokatesók) nem csak művészeti kérdésekben illetékes (ezt még el tudnám fogadni), de a tudományban és a történelemben is. Mondjuk szerintem kétséges, hogy a fenn említett hármast egyazon ihlet irányítaná – így hát Händel, Scott és Lenin közös kötetbe rendezését némiképp erőszakoltnak éreztem, még ha értem is, mire akarunk itt kilyukadni voltaképpen.

Az elbeszélésének hosszából és az írói szándékból is következik, hogy Zweig alig árnyalja szereplőit, és adatai sem különösebben hitelesek. A kisebb csúsztatások miatt még nem neheztelnék (ilyen például a kijelentés, hogy 1792-ben a franciák a németek ellen harcoltak, ami némi finomításra szorulna, tekintve, hogy akkoriban még nem volt Németország), ám vadabb egyszerűsítések is bőséggel előfordulnak. Például a Tolsztojról szóló fejezetben Zweig a nagyszakállú klasszikus összes problémáját ráveri szegény Szofja Andrejevnára, a feleségre, Scott expedícióját meg durván mitizálja, és hát amit Lenin hazatéréséről mesél, az… hát azt inkább hagyjuk. Ezek a problémák különösen akkor fájdalmasak (és félrevezetőek), ha a szövegeket valamiféle irodalmizált történelmi esszéként olvassuk – ám időnként sikerült minimalizálnom fenntartásaimat azzal, hogy szubjektív műalkotásokként tudtam szemlélni őket, ahol a történelmi háttér csak díszlet, nem kell komolyan venni. Ilyenkor kijött Zweig fogalmazásának kétségkívül lírai ereje, a lelkesedés és a hit, amit a nagy jelentőségű események váltottak ki belőle. Mindenesetre még így is nagyon próbára tette különben felettébb liberális nézeteimet a költői szabadságról.

Flow élmény ("nembíromletenni" érzés): 5
Stílus (írói): 5
Ötlet (eredetiség): 5
Tartalom (mondanivaló): 5
Hitelesség (könyv világának átélhetősége): 5
Érzelmek (ábrázolása): 4
Izgalom: 5

Nagyszerű élményt adott a könyv, alig bírtam letenni. Stefan Zweig remek író, nagyon kedvelem a stílusát. Eredeti ötletből születtek a történetek, amik változatos történelmi témákat dolgoztak fel, olvasmányos formában. A tartalom kidolgozott, a mondanivaló átjut az olvasóhoz. Hitelesség szempontjából meggyőző, a könyv világa jól átélhető. Zweig érdeme a szereplők érzelmeinek átfogó ábrázolása. A történet mindvégig izgalmas, érdekfeszítő.

Abszolút két részre osztható számomra tartalmilag egy kb. 2.5 csillagos portré rész( na jó ebben is volt két gyöngyszem, de összeségében nem is mindig értettem minden mondatot a többi portré esetén) a történelmi rész bszolút 5 csillagos. Az átlagban pedig felfelé kerekítettem.
A második szekcióból viszont szívesen olvastam volna még sokkal több történetét is, ez volt számomra az igazi Zweig könyves élmény.

A történelem fordulópontjait (Bizánc ostroma, Waterloo,Lenin hazatérése, a Déli-sark meghódítása, a két kontinens közti távírókapcsolat kiépítése) megörökítő írások rendkívül érdekesek, ilyet törikönyvekben nem olvas az ember.
A nagy egyéniségekről szóló rövid írások egy része nagyon jó (Rodin, Richard Strauss, Albert Schweitzer), de vannak köztük szörnyen dagályosak is (Toscanini, Freud)
Négy csillag jár neki.

Ehhez a műhöz akár két értékelést is írhatnék, mivel két egésszen elkülönülő részből áll. Az első részben Zweig kortárs és általa megbecsült művészek portréiból áll, a második rövid esszék a történelem nagy fordulópontjairól.
Zweig a rá jellemző eleven stílusban, már-már dagályosan ír művésztársairól. Néha úgy érzem kissé elfogultan, bálványozásba csap át. A hangsúly az erényken van, így elég vonalas a leírás, nincs elég mélység, amiből igán tiszta képet kaphatnánk a portrék alanyairól. De mivel sok kortársa közeli barátja, illetve több, általa idolizált emberről ír, ne kövezzük meg ezért, hát felnézett rájuk, megbeszülte őket, és ezt nagyon jól át is adja a Csillagórákban.
Számomra rendkívül érdekesek voltak, azok a részletek, amikből Zweig és a vele barátságban lévő művészek kapcsolatára utaltak. Különösképpen tettszett, pl.: a Strauss portré, ahol személyes történetét és érintettségét is elénk tárja.
A második rész talán közelebb áll hozzám, mivel imádom a történelmet.
Rendkívül könnyen olvasható, regényes stílusban íródtak ezek a rövid esszék, így még akár azoknak is könnyen emészthető, akiknek a történelem alapvetően száraz téma. Érezhető, hogy sok gondolatot, és cselekményt átemel, és kicsit a saját korszaka, ideológiája érzetével keni meg. Ennek talán legjobb példája a Lenin esszé. Persze Zweig ideológiájához a szocializmus közelebb állt(ehhez érdemes tudni, hogy a Náci Németországban nem kívánatos elem volt, és így természetesen, enyhén szólva ellenérzései voltak a “jobboldali” eszmékkel), mondhatjuk, hogy elfogult, illetve, ő még nem láthatta teljesen miféle átokot szabadít el Lenin elvtárs.
Összességében egy rendkívül érdekes, szórakoztatő mű ez, mindezoknak, akik egy régebbi korban élt alkotó szemén át, bepillantást szeretnének nyerni a korszakába, megismerni Zweig érzéseit művésztársai iránt(ha kicsit túlzottan idealizált is).
Illetve, a mesélő történelmi esszék közül, különösen Bizánc eleste vált a kedvencemmé, ebből is remekül átjön, hogy Zweig milyen lelkes a téma iránt, és mennyire szórkoztatóan tudja előadni azt.

Az egy csillag levonást az indolkolja, hogy nem volt végig 100%os az olvasmányélményem. Ám ez nem a szerző értékéből von le, csupán nem mindegyik történet volt számomra érdekes. Leginkább a portrék olvasása közben voltak olyan pillanatok, amikor azt éreztem, hogy Stefan és az én ízlésem több ponton is eltér.
A történelmi „sztorik” azonban nagyon tetszettek. Olvasmányosak voltak és nagyon elgondolkodtatóak. Sorsfordító pillanatok az emberi társadalom történelméből.
Hááát, be kell valljam voltak olyan mondatok, amelyek olvasása után megálltam és hangosan vitatkoztam a szerzővel. Ő hitt az emberiségben, az egyénben, 1927-ben legalábbis biztosan, vagy nagyon hinni akart…
Összességében szerettem olvasni, szerettem vele „vitatkozni”, és köszönöm, hogy ösztönzött arra, hogy újra fellapozzam a történelmi témájú könyveimet.

Az Európa Kiadós verziót olvastam, ebben portrék is meg történelmi novellák is vannak. A kötet első felében az író a kortársait mutatja be, személyes élményei, benyomásai alapján. Egyrészt érdekes Stefan Zweig szemüvegén át nézni ezeket a híresembereket, másrészt hozzá is közelebb lehet jutni. Az író nagy rajongással beszél mindenkiről, mégis minden túlzás nélkül.
A történelmi elbeszélések a múlt egy-egy fontos momentumát emelik ki. Izgalmas belegondolni, hogy alkalmasint egyetlen apró döntésen mekkorát fordult Európa sorsa. A finom utalásokat Zweig saját korának eseményeire remélem nem csak én képzeltem a sorok közé.

Hihetetlen, hogy milyen apróságokon mennyi minden múlhat.

Tetszett a gyűjtemény, könnyű olvasmány, észre sem veszed és már végeztél is vele. Néhol fellengzősnek tűnik, de üdítő Zweignek emberbe és az emberi tettek erejébe vetett hite. (A Lenin-fejezet mondjuk irritálóan együgyű, de hát Istenem…)