Ámok 90% 111 csillagozás

Lázas ámokfutás, önkívület, kontrollvesztés a gyarmatokon. Egy orvos vallomásai.
Az 1910-es években járunk, India egy távoli szegletében.
A kis létszámú európai elit ünnepelt tagja, egy hűvös, gőgös szépasszony bajba kerül, és a civilizációtól messzire száműzött, évek óta az isten háta mögött élő orvos segítségét kéri veszélyes titka eltüntetésében, ami leleplezné hűtlenségét hosszú távollét után hazatérő férje előtt és megbélyegezné a társadalom szemében.
A két ember találkozása azonban rosszul sikerül, a nő hűvös fölénye és büszkesége ellenállást kelt és a felülkerekedés vágyát ébreszti fel a férfiben.
A segítségnyújtást megtagadja, amit aztán azonnal megbán, rohan az asszony után, a rabjává válik, de már minden hiába.
Stefan Zweig annak a pillanatnak a megragadásában remekel, amikor a lélekben elpattan valami, a pszichés egyensúly megbomlik és kitör az őrület, egyik irracionális cselekedet követi a másikat. Az eszköztárában ott a túlzás, az érzelmi szélsőségek, szenvedélyek ábrázolása, az állandó vibrálás és az elviselhetetlen idegfeszültség.
Kerettörténetként kiváló háttér a hajón való éjszakai találkozás, ami alkalmat ad az orvosnak a visszatekintésre. A tragikus indiai epizód végül örvényként nyeli el őt is az asszonnyal együtt.

Stefan Zweig nem az a kuruzsló, aki rózsaszín álmot bocsát rád, s füledbe duruzsolja, hogy ha a kisujjadat se mozdítod, pusztán akaratoddal mindent elérhetsz. Ő bizony szenvedélyes sebész, aki feltárja a tályogot. Szikével, vagy konyhakéssel, de vág. Jobb híján akár egy ácskapoccsal is. Napvilágra hozza a lélek daganatait, töréseit. A ficamokat, a zsákutcákat és a kérdőjeleket. Érzéstelenítés és altatás nélkül. Sőt áltatás nélkül! Nála a rövid műtét is hosszú fájdalommal jár. Közben, pusztán a tény kedvéért megjegyzem, hogy nyilván mazochista vagyok.
Mert mindez tetszik nekem.

Heller Ágnes: Stefan Zweig második élete tanulmányát olvastam el még tegnap éjjel, a könyv befejezése után. Mindezt nem azért tettem, mert nem tudnék mit mondani az Ámokról, hanem, mert nem ismerem Zweig irodalmát, de a történet után már nagyon is ismerni szeretném. Rövid, de annál maradandóbb élményem volt annak az orvosnak a vallomása, aki egy hajóúton, (Zweigre, mint megtudtam jellemző a helyszínválasztás) a sötét, felismerhetetlenség homályából meséli el szenvedélytörténetét. Talán meglepő, hogy azt mondom egy élet elmesélésére (még ha az életnek csupán egy részletét beszélik is el), hogy rövid. Vajon hány mondat kell ahhoz, hogy érthető, átadható, érezhető legyen egy ember élete, vagy a saját életünk? Zweig az Én nagy mestere és élettapasztalata, emberismerete, ebből a néhány oldalnyi novellából is kiderül. A „legyőzött érdekesebb a győzőnél” – olvasom a tanulmányban, meg azt is, hogy a „hősei a vesztett ügyekért szálltak síkra, vagy legalábbis vereséget szenvedtek.” Igen, azt hiszem, ez a néhány gondolat határozza meg az Ámok, az ámokfutó tragédiáját is. Ha ez egy mesébe illő élmény lett volna (de nagyon nem az volt), akkor lehet, hogy gyorsan el is feledném. De nem.

Erőteljes, szenvedélyes írás! Kezdem azt hinni, hogy Stefan Zweig nem is tudott máshogy írni, csak így; főleg ha a legfelfokozottabb lelkiállapotokról írt! Ez viszont annyira érzékletes és megkapó, hogy nem múlik el nyom nélkül, és a főhős őrültsége, szenvedélye, kicsit beszivárog az olvasóba is. Jó könyv! És mivel szinte közvetlenül a A sötétség mélyén után olvastam, úgy érzem, hogy valahogy a két könyv kiegészíti egymást, és még pontosabb rajzot kapok így a lélek sötét bugyrairól, amihez tökéletes földrajzi helyszín a sötét-misztikus Afrika.

„Téboly, úgy is mondhatjuk, emberi veszettség. Esztelenül gyilkos, mániás düh, semmi esetre sem hasonlítható egyszerű ittassághoz. Magam is tanulmányoztam néhány esetet, hiszen ha másokról van szó, mindig nagyon bölcsek és tárgyilagosak vagyunk, de sehogy sem tudtam rájönni a félelmetes titok nyitjára.”

Egy csepp indulat a Kreutzer-szonátából, egy csepp feszültség a Sakknovellából és egy nagy adag dosztojevszkiji érzékletesség emelik az Ámokot a legnagyobb elbeszélések közé.

Ismét egy hajó. Ismét egy téboly szélén egyensúlyozó – amúgy igen magasan kvalifikált és intelligens – mesélő, mint a Sakknovellában. Csak itt egy orvos, aki a gyarmati Indiában mint fehér európai azzal a magánykórral küzd, mint Márai könyvében (A gyertyák csonkig égnek) a távolba szökő hűtlen barát. Ám itt az orvos 7 évi remeteség után hirtelen egy vonzó, fehér, európai nő hatása alá kerül olyannyira, hogy azonnal ámokfutásba kezd utána. [Innen ez a furcsa cím, bevallom, még sosem hallottam így külön, csak ámokfutásként] Az asszony titokban abortusz elvégzésére szeretné kérni, mert jön haza a férj, ám az orvosban is felhorgad a rég nem birizgált vágy e „könnyelmű” nő iránt. Ez az ár azonban menekülésre készteti a nőt, aki így végül valami kókler kése alá kerül egy koszos sikátorban. Következménye „természetesen” halál. És akkor jönnek a férfiak – mert hát egy férjes asszony abortuszához nemcsak egy nő kell, hanem kell egy gyereket csináló ~ szerető, egy gyereket nem csináló férj, meg egy orvos. Legalább. És akkor jön az, hogy ki mit tud és mit nem, és meddig és miért, és hasonlók. S a novellában is megfogalmazott kérdés: meddig terjed egy ember (orvos) felelőssége? Inkább úgy tenném fel: mettől – meddig? Ki a felelős valójában?
Hogy ezen töprengünk, azért mindenképp Zweig szenvedélyes stílusa. Ez itt kivételesen nem megbocsátandó „bűn”, hanem erény. Ettől ilyen felejthetetlen és állásfoglalásra késztető.

Mondtam már, hogy Stefan Zweig zseniális író? Mondtam? Mondtam? Mondtam?
Mondom.

Jellemző a könyvre egyfajta lázas feszültség… Ahogy azt a címe is ígéri, egy orvos szenvedélyes ámokfutását ismerjük meg az 1910-es évek elejéről, akit egy évtizedre az indiai gyarmatokra rendeltek ki. Elvonultsága sokadik évében érkezik hozzá egy fehér európai nő, és kiderül, hogy azon a félreeső kis telepen szerencsétlen kissé belezakkant a magányba… Bár ő maga abszolút nem szimpatikus, a lélektani ábrázolása hiteles és reális, az egész történet stílusát áthatja az a zaklatottság, ami emberünket is jellemzi. Rövid, gyorsan olvasható, ajánlom (ezt is, meg a Sakknovellát is).

Sok meglepetés ért ebben az elbeszélésgyűjteményben. Először is, ezt a könyvet azért emeltem le a könyvtárban a polcról, mert egy kihívás miatt német szerzők műveit kerestem. :) Márpedig egy osztrák (pláne egy osztrák világpolgár) nem német. Másodszor, mert futó átlapozás után úgy gondoltam, lesz benne néhány elbeszélés, amin csak átfutok, annyira nem vonzott a témája – aztán olvasás közben meg se fordult a fejemben, hogy akár egy oldalt is átlapozzak, élvezettel olvastam minden sorát. Nagyon érdekesek a lélektani boncolgatásai. Bár egyáltalán nem vidám témákat boncolgat, mégsem nyomasztó.
A kedvencem a kötetből a Sakknovella lett.
A Nyugtalan szív már ott várakozik a 2013-as várólista-csökkentő polcomon. :)

Bűntudat, emberkerülés, alkohol…jöjjetek felém! Tartsatok velem egy olyan világba, ahol rejtély minden lépés, ahol nem tudhatod, ki is vagy…Ahol a sötét sarokból idegen szemek leselkednek rád és félhetsz és találgathatsz…Vajon ki is az ismeretlen ember? Az árnyékos vagy valami más lény? Esetleg egy másik megkeseredett ember? És ha ez utóbbi, akkor miért az? Miért lett olyanná, amilyen?