A ​tegnap világa 24 csillagozás

Stefan Zweig: A tegnap világa Stefan Zweig: A tegnap világa

Számadás ​egy korszakról, mely a benne élő nemzedékre súlyos megpróbáltatásokat mért, de technikai és kulturális csodáival, társadalmi változásaival elkápráztatta szemtanúit. S önvizsgálat is ez a könyv, egy humanista európai polgár önvizsgálata, aki szüntelenül és megbolydult lélekkel keresi a választ arra, hogy miféle erők juttathatták az emberiséget történelmének egyik mélypontjára, s hogy a „világ elborulásában” mekkora volt az írástudók felelőssége, s mit tehettek volna a két világégés ellen. A tegnap világa azonban nemcsak ennyi: korrajz és kultúrtörténet is, minden egyes fejezete önmagában is megálló, remekművű esszé. A pálytársakról és barátokról, a Rilkéről, Hofmannsthalról, Rolland-ról, Verhaerenről írt portrék, a Ferenc József-i „régi szép idők” Bécséről, kultúrájáról vagy a Párizsról és Londonról szóló részek összefüggő, egységes kompozícióvá szerveződnek az írói fegyelem, a szerkeszteni tudás eredményeképpen. A könyv izgalmas olvasmány, a szó legjobb értelmében.… (tovább)

Eredeti cím: Die Welt von Gestern – Erinnerungen eines Europäers

Eredeti megjelenés éve: 1944

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Emlékezések Európa

>!
Európa, Budapest, 2008
548 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789630781751 · Fordította: Tandori Dezső
>!
Európa, Budapest, 2005
552 oldal · ISBN: 9630781751
>!
Európa, Budapest, 1981
392 oldal · ISBN: 963072328X · Fordította: Tandori Dezső

Kedvencelte 6

Most olvassa 7

Várólistára tette 41

Kívánságlistára tette 21

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

DaTa P>!
Stefan Zweig: A tegnap világa

Német szakon olvastam anno tőle. Nyavajogva. Muszájból. Majd most, jó 10 év elteltével örömmel, kedvtelésből. Hát én ezt a könyvet imádom. Annyira aktuális üzeneteket hordoz, és sajnos végtelenül szomorú látni, a világ semmit nem változott. Zweig zseniálisan ír, ez a könyv meg egyenesen letehetetlen.

Adriaticum>!
Stefan Zweig: A tegnap világa

Egyértelműen a nyár könyve! (Mármint nem azt mondom, hogy a leghangulatosabb nyári olvasmány, hanem hogy ennyire szerettem.) Egy igazi régi európai ember korrajza a XIX. század végéről, bőségesen az első világháborúról, majd a második világháború közepéig. A legjobb leírás amit valaha erről a korszakról olvastam, amelyben egy intellektuális ember szemén keresztül láthattam, mit jelentett ez a bonyolult és elképesztő változásokat hozó időszak a kortársak számára. Számomra is sokkal átérezhetőbbé, megérthetőbbé vált Európa 1944 előtti világa. Az események mellett fantasztikus tabló a maga korának íróiról, politikusairól, akiket emberközelbe hoz emlékeinek felidézése közben.

SignorFormica>!
Stefan Zweig: A tegnap világa

Zweig a fasizmus nyomasztó árnyékában, szívfájdító, mélyen humanista nosztalgiával ír a Monarchia világáról, erről az igazi internacionalista, multikulturális birodalomról. A tegnap világa tisztelgés egy olyan európai műveltség előtt, melyet megrogyasztott az első világháború, és írmagjával együtt kiirtott a második. Zweig görög-latin alapokon nyugvó műveltségéből felvillan a 19. század nagy elbeszélése: a szabad, nyugati, európai polgár képe.

Zweig remek mívű memoárja az utolsó pillanatot rögzíti, amikor mindez még élő egész volt.

Joeymano>!
Stefan Zweig: A tegnap világa

Nagyon régen olvastam, szinte gyerekként. Talán meg sem értettem mindent belőle. De innen tudtam meg, h ha sokáig idegen országban él az ember, akkor elfelejt néha a saját anyanyelvén gondolkodni és áttér az adott nyelvre. Ez volt belőle nekem a legfontosabb akkor. Többre nem is emlékszem belőle…


Népszerű idézetek

szigiri>!

Sosem éreztem csábítást, hogy az életem történetével traktáljak bárkit: korántsem tartottam oly fontosnak a személyemet.

(első mondat)

DaTa P>!

Homályosan emlékszem rá, hogy hétévesen valami dalt tanultunk az „édes, könnyű, szép gyerekkor”-ról, s ezt kórusban kellett zengedeznünk. Fülemben még az egyszerű-együgyű dalocska, ám a szövegét már akkoriban is gyötrelmesen tudtam csak a számra venni, s a szívembe végképp nem hatolt el. Hiszen az én egész iskolásidőm, miért ne vallanám be, egyetlen örök unalom volt és csömör, mely évről évre fokozódott csupán, ahogy mindjobban elvágyódtam taposómalmából. Nem tudok felidézni „édes, könnyű, szép” pillanatokat a monoton, lélektelen, szellemiségnek igencsak híján való iskolaidőmből. Életünk legdrágább, legszabadabb korszakát rontotta meg

DaTa P>!

Az iskola nekünk kényszer volt, sivárságok s unalmak kerete, az a hely, ahol pontosan adagolva sulykolták belénk mindazt a sok „érdemdús tudományt”, amit épp csak tudni nem érdemes; skolasztikus vagy skolasztikussá silányított „anyagokat” tanítottak, melyekről érezhettük, hogy a gyakorlati élethez és személyes érdeklődésünkhöz kevés közük van. Eltompító, butító tanulás volt az, s egyáltalán nem az életnek, hanem öncélúan, a biflázás kedvéért, melyet az ómódi pedagógia kényszerített ránk. Csakugyan azt az egyetlen pillanatot nevezhetem édesnek, könnyűnek és szépnek, amikor az iskola kapuja mindörökre bezárult mögöttem.

Nem mintha önmagukban véve rosszak lettek volna az osztrák iskolák. Ellenkezőleg, az úgynevezett „tantervet” évszázados tapasztalattal dolgozták ki igen gondosan, és ha érdekesen tolmácsolják anyagát, valóban termékeny, meglehetősen általános műveltséget alapozhattak volna meg vele. Tanóráinkat azonban épp az akkurátus tervszerűség és a száraz sematizmus tette borzadályosan zörgőssé, élettelenné; rideg oktatási apparátus működött ott, mely sosem az egyént tekintette, csak az automatizmus kívánalmait, s ilyen kölcsönös megfelelések vagy meg nem felelések eredményeként jött ki a Jó, az Elégséges, az Elégtelen. Bennünket e kívánalmak megvalósulása során öntudatlanul is elkeserített az emberi szeretet hiánya, a rideg személytelenség, a bánásmód kaszárnyás hangja. Tanulhattuk a leckét, írhattuk a dolgozatokat, felelhettünk; de nyolc év alatt egyetlen tanárunk se kérdezte meg, személy szerint mit is szeretnénk tanulni leginkább, s általában is éppen az a lelkesítő lendület hiányzott, amelyre a fiatalság titkon mindig áhítozik.

szigiri>!

Általános feltételezés, hogy a zsidó ember legjellemzőbb és legállandóbb életcélja a meggazdagodás. Mi sem tévesebb ennél. A meggazdagodás a zsidó embernek csak átmeneti fokozatot jelent, eszközt törekvéseihez, s korántsem jelenti a végső célt. A zsidó tulajdonképpeni akarása, legbensőbb és eleve adott eszménye: a fölemelkedés a szellemibe, a magasabb kulturális szint elérése.

DaTa P>!

Jóval később értettem meg csupán, hogy ez a szeretetlen és lélektelen módszer egyáltalán nem az állami tanszervek hanyagságát tükrözte, ellenkezőleg, buzgalommal követett, ám gondosan titkolt szándék rejtőzött a mélyén. Az előttünk járó – avagy fölöttünk elhelyezkedő – világ, melynek minden gondolata csak a biztonság fétisére irányult, nem szerette az ifjúságot, mi több: állandó bizalmatlansággal kezelte. (…) Ausztria régi állam volt, császára aggastyán, miniszterei sem éppen ifjak, s ez az együttes bárminémű ambíciók híján abban bízott csak, hogy minden radikális változást elhárítva, megmaradhat csorbítatlanul az európai térben; ezért az olyan ifjonti szellemek, akik ösztönösen is gyors és mélyreható változtatásokra törnek, aggasztó elemnek minősültek, s őket bizony minél hosszabb időre ki kellett kapcsolni, le kellett kötni egyebekkel. Azért volt hát államilag ilyen unalomra hangolt az iskolánk

Csupán ez a különös szemlélet magyarázza, hogy az állam az iskolát önmaga tekintélyének szilárdítása céljából zsákmányolta ki. Minket elsősorban arra kellett nevelni, hogy a fennálló rend tökéletességét elfogadjuk, ezért tanárunk vélekedését csalhatatlannak, az apai szót megcáfolhatatlannak, az államgépezet művi világát remekműnek, legelsősorban is örökkévalónak tekintsük. (…)

Hogy aztán jól vagy rosszul érezzük magunkat a tangályán, az senkit nem érdekelt. A kor szellemének megfelelően nem is az volt a tanár küldetése, hogy előbbre juttasson, inkább hogy visszatartson bennünket; célja nem az, hogy személyiségünket formálja, inkább hogy a meglévő rendbe belecsiszolja, s lehetőleg ellenállás nélküli engedelmességre tanítson; erőinket ezért ne fokozza, hanem fegyelmezze és átlagolja.

Sylanna>!

Pár évnek kellett mégis eltelnie, mire megértettem, hogy a megpróbáltatás sarkall, az üldöztetés erősít, a magány edz – csak kibírja az ember. Az élet lényeges dolgait sosem mások tapasztalataiból tanuljuk meg, a sorsot csak saját sorsunkként éljük át.

435. oldal


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Thomas Bernhard: Egy okkal több
Annemarie Selinko: Désirée
Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja
Karl Bruckner: Szadako élni akar
Rainer Maria Rilke: Válogatott prózai művek
Heimito Von Doderer: A slunji vízesés
Rainer Maria Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései és más szépprózai írások
Brigitte Schwaiger: Fura egy városka
George Saiko: Ember a nádasban
Gustav Meyrink: Gólem