Solaris 594 csillagozás

Stanisław Lem: Solaris Stanisław Lem: Solaris Stanisław Lem: Solaris Stanisław Lem: Solaris Stanisław Lem: Solaris

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A nálunk igen népszerű író, a tudományos-fantasztikus irodalom világszerte ismert művelője, ebben a sok nyelven sikert aratott regényében ugyancsak érdekes lélektani, tudományos és filozófiai problémák boncolgatásával köti össze az izgalmas cselekményt.
Nemzedékek óta kutatják a tudósok egy távoli bolygó rejtélyes, élő óceánját, mindent elkövetnek, hogy megfejtsék érthetetlen jelenségeit és csodálatos képződményeit, kapcsolatot akarnak vele teremteni, de hiába. Vagy mégis felfigyelt volna az emberekre a gigászi élőlény? Titokzatos lények jelennek meg az óceán fölött úszó kutatóállomáson, öngyilkosságba, vagy félig-meddig őrületbe kergetve az állomás lakóit, pedig saját legrejtettebb gondolataikra, vágyaikra ismernek bennük… A tudósok fantasztikus élményeinek tükrében a mai ember lelkivilágát, gondolkodását, a világmindenség meg nem értett jelenségeire való reakcióját mutatja be a szerző.

Eredeti megjelenés éve: 1961

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Fehér Holló Könyvek

>!
Európa, Budapest, 2016
262 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634052296 · Fordította: Murányi Beatrix
>!
Európa, Budapest, 2016
264 oldal · ISBN: 9789634055914 · Fordította: Murányi Beatrix
>!
Magvető, Budapest, 2004
222 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631424073 · Fordította: Murányi Beatrix

4 további kiadás


Enciklopédia 1


Kedvencelte 118

Most olvassa 23

Várólistára tette 317

Kívánságlistára tette 172

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

>!
Bla IP
Stanisław Lem: Solaris

Igazi alapmű, egy klasszikus Lemtől. Egy megmagyarázatlan, baljós hangulat egy űrállomáson, amikor a szereplők nem tudják, mi történik velük, s kénytelenek állandóan önmagukkal is foglalkozni. Valódi fantasztikum – hasonlóan képzelem a jövő valóságát: nem gondolom, hogy egy harmadik tipusú találkozás parolázással és azonnali beszélgetéssel kezdődne, inkább a kommunikáció oly sajátos formájával, amivel e könyvben is találkozunk…csak gondolkodnunk kell – ahogy mindig is – mi miért történik velünk, s hogyan érdemes reagálnunk? Mindenkinek ajánlom!

>!
vicomte P
Stanisław Lem: Solaris

Tavaly számos olyan klasszikus sci-fit olvastam el végre, amelyeket azt megelőzően időtlen-idők óta kerülgettem.
Voltak köztük olyanok, amelyek, bármennyire is műfajteremtő klasszikusok, mégis csúnyán eljárt fölöttük az idő spoiler, míg másokat az eltelt évtizedek egyfajta patinával vontak be spoiler, és megmutatták, hogy az igazán kiemelkedő SF írók az emberről, a társadalomról és a jövőről tesznek fel máig érvényes kérdéseket.

A Solaris egyértelműen ezt az utóbbi tábort erősíti.
Lem ebben a regényében két fő kérdést feszeget, amelyek végső soron összefüggenek. Képes-e az emberiség megérteni egy embertől minden ízében idegen lényt? S, hogy képes-e az egyes ember megérteni azt, ami a saját lelke legsötétebb zugaiban zajlik?
Mind a két kérdés húsba vágó, és Lem zsenialitását jelzi, hogy képes ezeket egy regényben úgy feltenni, hogy ezek ne szétzilálják a mondanivalót, hanem kölcsönösen erősítve egymást elvezessék az olvasót a katarzisig.

A regény cselekménye a Solaris bolygón kifejlődött entitással való kapcsolatfelvételi kísérlet leküzdhetetlen nehézségeit írja le. A Solarissal ugyanis már ott kudarcot vall az emberiség, amikor az olyan elemi kérdésekre kellene válaszolnia, miszerint szerves vagy szervetlen, tudatos vagy csupán a külső hatásokra reagáló teremtményről van szó? spoiler
Ez a kérdés már közel 150 éve izgatja az emberiséget és könyvtárnyi szakirodalmat alkottak már a téma megszállott kutatói, anélkül, hogy bármiféle valódi megoldás született volna – de nem is születhetett, hiszen maga a Solaris minimális mértékben reagál az emberiség bármilyen kapcsolatfelvételi kísérletére – és ezek a reakciók sem értelmezhetőek a kutatók számára.

A könyv cselekménye akkor indul, amikor a Föld tudósai már gyakorlatilag lemondtak a Solaris-rejtély megoldásáról, és csupán három tudós tartózkodik a bolygó utolsó kutatóállomásán.
Kelvin, az újonnan érkező társuk, azzal szembesül, hogy az állomás parancsnoka az érkezését megelőzően meghalt, és a két másik tudós összezavarodva, hagymázas zaklatottsággal zagyvál valamiféle „látogatókról”, amelyek (akik?) pokollá teszik az életüket.
S ez adja meg a regény lélektani drámai alapjait. spoiler
spoiler

A Solaris azért lett számomra tökéletes sci-fi regény, és úgy gondolom, hogy azért kell, hogy ott legyen – minden retro-future jellege ellenére* – bárki olvasmánylistáján, mert egyszerre fest felkavaró képet a lélek mélységeiről és a kozmosz megismerhetetlenségéről.

* spoiler

>!
Bíró_Júlia P
Stanisław Lem: Solaris

Legszívesebben elfelejteném az egészet, hogy újraolvashassam anélkül, hogy bármit is tudnék róla…

A filmet láttam még nagyon-nagyon régen félkómásan, vizsgaidőszakban, mostanra két benyomás maradt meg: az, hogy lenyűgőzően szép volt, és legalább annyira nyomasztó főleg ahhoz képest, hogy akkori terveim szerint egy „sima” sci-fit nézni ültem le este 10-kor. Emlékféltési okokból soká kerülgettem a könyvet, még ezt az utazó példányt is a határidők legvégső határáig (köszönöm @áfonyamálná-nak a türelmét), de kár volt aggódnom. Bátran eszembe juthatott volna, hogy – fel is írom valahová százszor –, hogy a filmadaptációk hozott anyagból szoktak dolgozni.

Szóval szépség és nyomasztás egészen különleges keverékét kaptam, ami esküszöm, hogy addiktív. Van itt némi (?!) nyomozás, alattomban borzongató rettenet, pszicho-thriller és egy kifejezetten az alkalomra gyártott tudományág szakirodalommal és széthúzó iskolákkal, plusz olyan verbális-vizuális orgia, hogy a következő életemben remélem, aszimmetriád leszek. A végső kérdések mégis egyszerűek, egyértelműek (csak megválaszolni őket, hajajaj…) a zárófejezet pedig minden giccses-megnyugtatós csapdát jó érzékkel kikerül, szétszed és dezintegrál. Teszi pedig mindezt olyan nyelven, amit olvasni majdnem zenehallgatás; fülbemászó, éles és zörejes témákkal, váratlanul közbeiktatott, feszült szünetekkel.
„Úgy, ahogy van, tökéletes” élményeim egyike, közöttük is előkelő helyen.

4 hozzászólás
>!
Lynn P
Stanisław Lem: Solaris

Amikor eldöntöttem, hogy 2017-ben több megosztó könyvet szeretnék olvasni, akkor még nem tudtam, hogy a Solaris is benne lesz a varázskalapban, azt meg pláne nem, hogy többekkel együtt olvasva még ez a maroknyi csapat is elég széles skálán csillagozza és értékeli majd.

Arról viszont meg voltam győződve, hogy a férjem olvasta. Aztán kiderült, hogy csak a spoiler, ami kb 10 oldal…, tehát nem sok véleményt tudott mondani róla, pedig bízom/bíztam volna az ízlésében.

Nekem nagyon tetszett. Sok idézhető idézetet találtam benne, olyat, amik alapján jó kis vitaesteket lehetne rendezni. De ilyenek mostanában/felénk nincsenek, úgyhogy csak magamban hümmögök rajtuk.

Nem titok, hogy egy másik bolygón(?!) játszódik s történet, így vártam, hogy az asztronautákon mikor lesz úrrá az őrület vagy a honvágy, esetleg ennek a kettőnek a keveréke. Így nem lepődtem meg Snaut állapotán túlzottan. Az állapot okán azonban már igen. És itt kezdődött a függőség. Tényleg nem aludtam inkább, csak olvashassam, annyira tudni akartam, mit hoz ki Lem a helyzetből. Azt persze hozzá kell tennem, hogy nem értettem maradéktalanul mindent. Főleg az olyan betűhalmazok, mint „hiszen tudod, mennyire hasonlítanak az asszimetrikus kromoszómakristályok a nukleinsavas cerbrozidvegyületek kristályaihoz” haladták meg az agytekervényeim képességeit. De nem ebben éreztem a regény lényegét, hanem abban, hogy…

… volt ebben a történetben cselekvés. Amikor Kelvin és társai keresik az okokat arra, hogy a vendégek kik/mik, miért jöttek, mit akarnak. Nagyon tetszett az, ahogy egymástól függetlenül szinte ugyanazokon a lépéseket tették meg. spoiler Tetszett, hogy szinte saját magukat is megkérdőjelezik és csak akkor mernek bízni a másikban, mikor látják a sebeit.
Volt benne történés, ami az emberektől függetlenül ment végbe, de amikre végig keresték a válaszokat. Harey és a többiek megjelenése, spoiler Ez nekem már elég horrorba hajló volt. A lelki vonal is megér egy misét: hogy dolgozza fel, hogy ő nem ő?!
És volt benne létezés. A különféle, megjegyezhetetlen szavakkal illetett létező valami. A kocsonyaóceán. Na és ez volt az, amin teljesen „kifeküdtem”. Ez a valami, ami létező, de nehéz felfogni, mert nem antropomorf. Ami egyrészt maga is fejlődik, maga is alkot (szimmetriádok) és érdeklődik az emberek iránt (ld. utolsó jelenet). Ami nekem még nagyon tetszett, hogy éles kontraszt van aközött, hogy az óceán mennyire nem emberi, az ott lévő emberek vendégei viszont mind azok(nek tűnnek).
Kelvinék helyében én frászt kaptam volna, mert a legmélyebb titkukat hozta elő az óceán. Mi van, ha titkolnivaló? Bizony, akkor is szembe kellett (volna) nézniük. El is gondolkodtam, nekem mi/ki jelent volna meg. Az is érdekes kérdés, hogy ez a „lény” vajon ártani akart-e az embereknek vagy inkább jót akart nekik, mert olyan vendégeket produkált, akik fontosak voltak a célszemélyeknek.

Én teljesen elhittem Lemnek, hogy létezik szolarista irodalom. Hogy akiket idéz, azok tényleg éltek, elméleteket alkottak és könyvtárakat töltöttek meg a könyveikkel.

Persze voltak benne unalmas részek (vagy inkább én nem vagyok túlképzett fizika ill. szolarisztika témában :) ), de amit nekem üzen a könyv: az, hogy a más kaphat létjogosultságot.
Akinek tetszett, vagy nem tetszett, ajánlom Frank Schätzing: Raj c. könyvét. Van a kettő között párhuzam :)

21 hozzászólás
>!
BreeS
Stanisław Lem: Solaris

Most szépen eloltjuk a villanyt, reggelig nincs semmi gondunk, reggel majd keresünk újabbakat, ha kedvünk lesz hozzá
Hűha, nem vagyok hozzászokva az ilyen könyvekhez, az biztos.
Pár éve olvastam, emlékszem akkor is nagyon tetszett, és ez úgy látszik nem változott. Egyben izgalmas, rejtélyes néhol félelmetes volt, nem unatkoztam egyik résznél sem :)
A filmet még nem láttam, de tervben van már :)
Mindenképpen 5* :)

6 hozzászólás
>!
mandris
Stanisław Lem: Solaris

Ezennel Stanisław Lem is bekerült azok közé az írók közé, akikre érdemes lesz jobban odafigyelnem a jövőben.
Az antropomorfizmus korlátaival és veszélyeivel – az eddig olvasott sci-fik közül – már Scalzi is foglalkozott a Vének háborújában, de a több mint 40 évvel idősebb Solaris még tovább megy. Itt aztán tényleg idegen az a létforma – és még az sem teljesen egyértelmű, hogy értelmes lény – akivel kapcsolatba került az emberiség. Talán jellemző, hogy amikor idegen lényekre gondolunk, úgy képzeljük el őket, hogy – nyilván – mások, mint az emberek, de azért nem nagyon. Lehet, hogy több a karjuk, vagy kevesebb a szemük, még azt is el tudjuk képzelni, hogy nagyon más a testfelépítésük, hangképző szerveik, életfunkcióik, stb. de még így is nagyon emberszerűek, legalábbis indítékaik ismerősek. Nem ez a helyzet Lem regényében, amely egy valóban idegen lénnyel való kapcsolatfelvétel köré épül. A szerző egy teljes tudományos hagyományt, sőt, több hagyományt, paradigmák és – megcáfolt és még cáfolatlan – hipotézisek egész sorát vonultatja fel a könyvben, de nagyon keveset állít. A könyv hangulatát éppen az határozza meg, hogy nagyon jól átérezhetőek a tudományos megismerés korlátai, a bizonytalanság, és a bolygó idegensége nagyon jól átjön. Emiatt végig nagyon nyitott végű a történet, bármi megtörténhet, ebből következően végig leköt, fenntartja a feszültséget.

5 hozzászólás
>!
Ardena
Stanisław Lem: Solaris

Gondoltam nagy naivan, remek ötlet, izgalmas indítás, ez a bácsi majd most jó alaposan megmutatja, hogy milyennek kellene lennie minden űrben játszódó történetnek. Ehelyett iskolapéldája lett annak, hogy hogyan szúrjunk el egy remek elgondolást, hogyan ne bontsuk ki kiváló ötletünket, hogyan untassunk halálra az elején borzasztóan lelkes olvasókat egy olyan írással, ami olyan, mint egy lufi, van valami keretféle, de belül üres… a végére pedig ki is durran :(
Annyira jó lehetett volna pedig, ha van valamiféle íve, van benne valami „normális cselekmény”, hisz annyira izgalmas és újszerű az ötlet (legalábbis nekem, aki nem olvastam még túl sok sci-fit), az ember általában hajlamos úgy elképzelni a Földön kívüli világot, hogy ha vannak is élőlények valahol, azok biztosan hasonlóak a földi életformákhoz, itt viszont egy bolygónyi „valamit” találnak, és e köré egy egészen izgalmas új tudományágat, irodalmat, stb. kerekített. Az elején még szabályosan félelmetes is volt, a végére viszont már csak az ásítozással küzdöttem. Annyira sajnálom! :(

10 hozzászólás
>!
Noro P
Stanisław Lem: Solaris

Lem a hard SF irodalom talán első nagy pesszimistája*. A Solaris vádbeszéd az emberi civilizáció és a modern tudomány énközpontúsága, valamint a tudományos közösség fantáziátlansága ellen. A történet címszereplője, a rejtélyes bolygó az abszolút „idegen”, amelynek még alapvető tulajdonságait sem értik a távoli jövő tudósai. Sehova sem vezető elméletek százait dolgozzák ki anélkül, hogy bármire is mennének vele, amikor pedig a lény kapcsolatba lép velük, akkor azt olyan szinten teszi, amit az emberek legszívesebben nem vennének tudomásul. Mert minden – vélt vagy valós – eredménye ellenére, az emberi elme csak egy lépésre van a primitív állatvilágtól, de korántsem bizonyos, hogy ez más értelmes entitásokra is ugyanígy igaz.

A regény különös jellemzője, hogy menet közben elemzi önmagát. A történetben lépten-nyomon felbukkanó „szolarista” tudomány – a bolygóról írt fiktív könyvek összessége – ugyanis nem csak elméleteket gyárt, hanem önreflexiót is gyakorol. Amikor egy-egy jövőbeli író a tudomány kudarcáról, vagy épp messianisztikus vallássá alakulásáról beszél (mert hiszünk benne, hogy egyszer majd meglesz a Mindent Megválaszoló Nagy Elmélet), akkor Lem áttételesen a saját regényéhez fűz széljegyzeteket.

A legtöbb SF szerző valójában emberekről ír, amikor „idegenekről” ír – szélsőségesen eltorzult, bizonyos tulajdonságainkat kihangsúlyozó, vagy eltérő fizikai követelményekhez alkalmazkodó, de mégis emberszerű civilizációkról – , de Lem itt lefektette az alapjait egy új irányzatnak, amely a kortárs hard űroperát sem hagyta érintetlenül (gondoljunk pl. Peter Wattsra vagy kisebb mértékben Alastair Reynoldsra).

* Keleten alighanem mindig több volt a pesszimista, mint nyugaton, de ezek elsöprő többsége a társadalmi SF terén alkotott.

>!
kvzs P
Stanisław Lem: Solaris

Lem úgy írt egy letehetetlenül izgalmas könyvet, hogy a cselekményt szinte teljesen száműzte a művéből. Helyette kaptunk egy nem létező tudományról részletes leírást -és ami sokkal fontosabb- egy emlékeztetőt, hogy mennyire végesek az emberi felfogóképesség határai.
Azt gondoljuk, hogy ha találkozunk egy idegen intelligenciával, akkor azt képesek leszünk megérteni. Ez a könyv rádöbbenti az olvasót, hogy még magunkat sem vagyunk képesek megérteni. Terjeszkedünk kifelé, közben a saját bensőnk nagyon sok felfedezésre váró területet tartalmaz. A tudomány segítségével megpróbáljuk megérteni a környezetünket és a másikat, közben fogalmunk sincs arról, hogy hogyan fogjuk fel velünk történő eseményeket.
Nagyon nyomasztó, de elgondolkodtató a könyv, amit bátran ajánlok mindenkinek, akit érdekel a világ, amiben élünk, és a világ, ahogyan megéljük.

>!
ponty
Stanisław Lem: Solaris

Valószínűleg ilyen (vagy ez) a komoly sci-fi irodalom. Valószínűleg ez mestermunka. És akkor valószínűleg ez nemcsak klasszikus, de egy igazi alapmű. Örülök is, hogy elolvastam, mert odáig vagyok az ilyen kilátástalanul sötét, és nyugtalan hangulatért, ami itt hamar felsejlik, hogy aztán szinte végig azonos intenzitással tartsa izgalomban(?), és tömje töprengeni valóval az olvasót.
Ideális esetben természetesen.
Persze volt mikor elkalandoztam kissé, de azzal nyugtattam magam, hogy ezt Lem is így akarta volna. Amikor pedig majd évek múlva okosabb leszek, biztosan elő veszem még ezt a könyvet, hogy segítsen kordában tartani a démonaimat.

4 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
chhaya P

Most szépen eloltjuk a villanyt, reggelig nincs semmi gondunk, reggel majd keresünk újabbakat, ha kedvünk lesz hozzá.

117. oldal - A monstrumok (Magvető, 2004)

4 hozzászólás
>!
csartak MP

Ami megtörtént, az borzasztó lehet ; de a legszörnyűbb az, ami . . . nem történt meg. Soha.

>!
Lunemorte MP

Ti akartok az óceánnal szót érteni, mikor egymást sem értitek ?

>!
Mezzanine

Elindulunk a Kozmoszba, mindenre felkészülve – magányosságra, harcra, szenvedésre, halálra. Szerénységből nem mondjuk ki hangosan, de remek fiúknak tartjuk magunkat. Aztán beugrik valami meglepetés, és rögtön kiderül, hogy a fene nagy elszántság csak póz volt. Nem a Kozmoszt akarjuk mi meghódítani, öregem, csak a Földet akarjuk kiterjeszteni a mindenség határáig. Az egyik bolygó legyen sivatag, mint a Szahara, a másik jeges, mint a sarkvidék, vagy trópusi, mint a brazíliai dzsungel. Nemes lelkűek és humánusak vagyunk, nem akarunk más fajokat leigázni, csak átadni nekik az értékeinket, és cserébe átvenni az övéiket. Mert mi vagyunk a szent Kapcsolat lovagjai! Hát ez is hazugság. Nem keresünk mi mást, csak embereket. Nyavalyát kellenek nekünk másfajta világok. Tükröket akarunk! Mihez kezdenénk másfajta világokkal? Elég nekünk a magunké, az is a torkunkon akadt. Saját eszményített képünket keressük: az egyik bolygón legyen a miénknél fejlettebb civilizáció, a másikon a mi primitív múltunk hasonmása. Csakhogy a tükörből olyasmi néz vissza, amit nem fogadunk el, amit kikérünk magunknak. Pedig nem csak hamvas erényeket hoztunk magunkkal a Földről, nem az Ember hősi szobrát pakoltuk az űrhajóba!

>!
Doki_bácsi

Az ember, a látszat ellenére, nem alkot magának célokat. Beleszületik egy korba, amely kész célok elé állítja, szolgálhatja őket, vagy fellázadhat ellenük, de a szolgálat vagy a lázadás tárgya kívülről adott. Hogy megismerhesse a célok keresésének teljes szabadságát, egyedül kellene lennie, ez pedig nem sikerülhet, mert ha nem emberek között nevelkedik, nem válhat emberré.

>!
csartak MP

– Nem az emberre gondolok – makacskodtam. – Néhány vonása talán megfelel a te alkalmi definíciódnak, de csak azért, mert hézagos. Az ember, a látszat ellenére, nem alkot magának célokat. Beleszületik egy korba, amely kész célok elé állítja, szolgálhatja őket vagy lázadhat ellenük, de a szolgálat vagy a lázadás tárgya kívülről adott. Hogy megismerhesse a célok keresésének teljes szabadságát, egyedül kellene lennie, ez pedig nem sikerülhet, mert ha nem emberek között nevelkedik, nem válhat emberré. Ez az én… valakim csak olyan lény lehet, akinek nincs többes száma, érted?

206. oldal

>!
Sapadtribizli P

Egy ember sorsa sokat jelenthet, több százét nehéz áttekinteni, de ezer, millió ember története tulajdonképpen semmit sem jelent.

123. oldal, A monstrumok

>!
aliz_0817

Elindult az ember más világok, más civilizációk felé, pedig még önmagában sem ismer minden zugot, zsákutcát, aknát, eltorlaszolt, sötét ajtót.

150. oldal

>!
BreeS

Fedélzeti idő szerint tizenkilenc órakor búcsút intettem az akna körül állóknak, és lemásztam a fémlétrán a fülkébe.

(első mondat)

>!
aliz_0817

Nem a Kozmoszt akarjuk mi meghódítani, öregem, csak a Földet akarjuk kiterjeszteni a mindenség határáig. (…) Nemes lelkűek és humánusak vagyunk, nem akarunk más fajokat leigázni, csak átadni nekik az értékeinket, és cserébe átvenni az övéiket. Mert mi vagyunk a szent Kapcsolat lovagjai! Hát ez is hazugság. Nem keresünk mi mást, csak embereket. Nyavalyát kellenek nekünk másfajta világok. Tükröket akarunk! Mihez kezdenénk másfajta világokkal? Elég nekünk a magunké, az is a torkunkon akadt. Saját eszményített képünket keressük (…) Csakhogy a tükörből olyasmi néz vissza, amit nem fogadunk el, amit kikérünk magunknak. Pedig nemcsak hamvas erényeket hoztunk magunkkal a Földről, nem az Ember hősi szobrát pakoltuk az űrhajóba! Úgy jöttünk, szőröstül-bőröstül, amilyenek vagyunk, és mikor a másik fél elénk tárja az igazságot, azt a részét, amiről nem szoktunk beszélni, akkor kapálózunk!

70. oldal


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: A kárhozott város
Adam Wiśniewski-Snerg: A lator evangéliuma
Larry Matthews: Pszichovízió
Komor Zoltán – Tépő Donát: Mutánsfilé
Karin Tidbeck: Amatka
Veres Attila: Odakint sötétebb
Geoff Ryman: Levegő
Philip K. Dick: Dr. Vérdíj
Ismail Kadare: Az Álmok Palotája
Morsányi Bernadett: A sehány éves kisfiú és más (unalmas) történetek