Éden 84% 299 csillagozás

Kicsit több mint egy éve olvastam Lemtől a Solarist, ami – hiába volt benne rengeteg idejét múlt technológiai leírás és tudományos rész – mivel az emberi pszichére koncentrált szerintem abszolút időtlen klasszikusa lett az SF zsánernek. Mivel kamaszkorom óta ambivalens a viszonyom Lemmel, ezért több jelentős műve még kimaradt az olvasottak közül, de ez után úgy döntöttem, hogy szép sorjában el fogom olvasni azokat is.
Az első a pótlások sorában az Éden lett, amit röviden összefoglalva a „nagyra becsülök, de nem szeretek” kategóriába került az olvasást követően.

Ami miatt nem szerettem, az az irodalmi megvalósítás. Mindenek előtt azért, mert nem csak a minimális cselekménye, hanem a mondanivalójának viszonylagos egyszerűsége sem indokolja a terjedelmet. Egyszerűen szólva, ez egy túl hosszan elnyújtott és érdektelen – mára már abszolút elavult, emiatt számos helyen nonszensz – technikai leírásokkal terhelt novella, nem pedig egy regény.
Másrészt, hiába van hat szereplője is a regénynek, szinte semmi karakterük sincs, és a kidolgozottabbak, mint a Doktor vagy a Koordinátor is nagyjából egy dimenzióval rendelkeznek, a többi szereplőnek pedig tényleg csak annyi a jelentősége, hogy legyen valaki az űrhajón, aki bizonyos tudományos-technikai problémák megoldásához elvileg ért.
A történet maga is szög egyszerű.
A szereplők spoiler megközelítik az Éden bolygót, s mindeközben egy hiba miatt az űrhajójuk megsérül, és kényszerleszállást hajtanak végre a bolygón.
Ezzel, a károk felmérésével és a közvetlen környezetük felderítésével, valamint az Éden bolygó egyedi és a földitől merőben eltérő ökológiájának bemutatásával el is megy a regény fele.
A regény második felében fedezik fel, hogy a bolygón valamiféle értelmes civilizáció is kialakult, viszont afelől, hogy valójában mely lények alkotják ezt a civilizációt a regény 80%-ig még ők sem biztosak.
A regény végére természetesen összeáll a kép és megismerhetünk egy brutálisan disztópikus társadalmi rendszert, amelyben felismerhetőek Huxley Szép, új világjánek és Orwell 1984-ének motívumai is.
Lem legnagyobb érdeme, hogy a cselekmény során végig bizonytalanságban tudja tartani az olvasót, hogy mi miért történik és amit az űrhajósok látnak és tapasztalnak, annak mi a tényleges szerepe a bolygó és lakóinak az életben. A Solarishoz hasonlóan már ebben a regényében is kulcsmotívum az idegenség és a két eltérő létforma közötti áthidalhatatlannak tűnő kommunikációs szakadék.
Hiszen, miután a két faj legalább tesz valamilyen erőfeszítést, hogy megpróbálja megérteni egymást, is csak a lehető legnagyobb nehézségek által tudnak gondolatot cserélni. Az eltérő biológiai, fizikai jellemzők, a gyökeresen más társadalmi és szociális kódok miatt a földi űrhajósok előtt pedig valójában továbbra is homályban marad bolygólakók tényleges társadalmi berendezkedése és helyzete. A regény legvégére a puszta találgatások és egyértelmű földi analógiák helyett, legalább megpróbálják rendszerbe foglalni azokat a töredék tényeket, amelyeket megtudnak, így legalább valamivel tágabbra tudják bővíteni a látottak és a velük történtek értelmezési tartományát, de azt is belátják, hogy ez nyilván nem kompatibilis az Éden lakói által megéltekkel.

A regény a maga korában sok szempontból kiemelkedő volt. Elsősorban azzal, hogy a SF-be intelligens módon emelte be a földitől merőben eltérő fizikai-biológia-evolúciós jellemzőkkel rendelkező bolygókon kialakuló, abszolút nem antropomorf civilizációkkal történő kapcsolatfelvétel szinte lehetetlenségét. Ezzel a teljes korabeli SF írói gárdának odacsördített, de nyilván elsősorban az angolszász űrutazós SF-ekben volt ez a kérdés csöppet sem elegánsan a szőnyeg alá söpörve.
Másrészt nem feledkezhetünk meg arról, hogy ’59-ben amikor megjelent, a spoiler édeni civilizációt fel lehetett fogni a fennálló spoiler rendszer kritikájaként is.
Meglehet, tévedek, de talán a hosszú, kvázi tudományos – és unalmas – felvezetés is elsősorban a cenzúrának szólt, hogy elfedje a regénynek ezt az olvasatát…

Azt kaptam amit vártam, Lem nem okozott csalódást.
Talán mondhatom, hogy Lem az egyik (ha nem az egyetlen) író, akinek sikerül úgy idegen lényeket kitalálnia, hogy azoknak ne legyen köze bolygónkhoz a Földhöz, ne abból merítene.
Nagyon tetszett, hogy a karaktereket név nélkül használja (egy esetben ír keresztnevet a vége felé). Talán amivel gondom volt, hogy bizonyos részek túlírtak, túlságosan elmélyül benne, néha még ismétel is, miközben a végénél az események túl gyorsak.
Összességében jó szórakozás volt.

Hah! Láttátok ezt? http://moly.hu/olvasasok/3424035 Majdnem azt mondhatnám, le sem tettem :) Hát nem mostanában volt ilyen, pedig most sem ezt akartam, hanem a Solaris -t, az várólistás elég régen. Úgy látszik, ezek a helyettesek is nagyon bejöttek (Regénykék az édeni Amerikából, Éden). Most esett le, ez is éden :) Persze ez egészen más. Annyiban viszont mégiscsak hasonlítanak, hogy az éden kifejezést csak átvitt értelemben értelmezhetjük mindkettőben. Ezzel aztán ki is merült a hasonlóság. Ez ugyanis egy tudományos-fantasztikus regény, amely 1959-ben(!) íródott. Ennek ellenére egyáltalán nem éreztem elavultnak semmilyen szempontból. Pedig egy sci-fi-nél az az 56 év nem kevés idő, ennyi idő alatt a tudományos világban fenekestől felfordul minden.
Azért volt jó, mert nagyszerű képzelőerővel lett megrajzolva az Éden bolygó világa, élőlényei, technikája. Végre egy könyv, ami el tudott szakadni az emberformájú ábrázolástól. Ezek a duplák biztos nagyon rondák lehettek, de legalább az író élénk fantáziájáról tanúskodnak. És különben is, ez csak emberi gőg, hogy minden idegen élőlényt emberformájúnak képzeljünk el, emberi aggyal, emberi gondolkodásmóddal.

Ha nagyon akarnánk, biztos beleköthetnénk egyik-másik dologba, ami nem volt 100 %-ig megvilágítva, de nem akarunk!, mert nagyon érdekes, izgalmas, fantáziadús, jóformán letehetetlen könyv volt. A földi űrhajósok nagyon szimpatikusak, nagyon emberiek voltak valamennyien, igazi tudósok, akik valóban a tudománynak szentelték életüket, de ezenkívül felelősséget éreztek nemcsak egymásért, de az idegen lényekért is. Hogy mégsem vállalhatták fel ezek megsegítését, annak elsősorban humánus okai voltak.

Hát szép volt, Lem úr! Köszönöm, hogy találkoztunk. S ha minden igaz, még fogunk is. :)

Olyan könyv az Éden, amely olvastatja magát, nem válik unalmassá egy pillanatra sem. Szépen fel van építve a cselekmény, izgalmas epizódok váltogatják egymást, ahogy a lezuhant űrhajósok megpróbálják felfedezni és értelmezni a bolygó világát, jelentést találni a különböző eseményekben. Fontos kérdéseket feszeget az író a társadalomról, hatalomról, tudásról. Egyedül a legvége hat egy kicsit túl gyorsnak, bár ez sincs összecsapva, inkább csak váratlan a ritmusváltás az azt megelőző aprólékos leírások után.

Igazi retro sci-fi 1959-ből. Az évszámot muszáj észben tartani, mert a kortárs, minőségi hard sci-fi áradatában néha egészen valószerűtlennek tűnhetnek az események Lem regényében, mint ahogy a hajótörött űrhajósok viselkedése és reakcióik sem kimondottan realisztikusak.
A Mérnök, a Fizikus, a Vegyész, a Kibernetikus, a Doktor, és a Koordinátor mindvégig egységes csoportként működnek, vagyis karaktereik nem válnak szét élesen. Jópofák, hatékonyak, találékonyak, de közülük talán csak hárman kapnak később elég markáns kidolgozást ahhoz, hogy individuális viselkedésük érdekes legyen.* Ez persze nem zavaró, hiszen a hangsúly a Helyzeten van, amiben az Ember találja magát, ezért a szereplők egyéniségének kidolgozása nem szükségszerű.

Egy ilyen korai darabnál azt is elnézően olvassuk, ha a csillagok közötti végtelen tereket átszelő űrhajók villanykörtéket, kulcscsomókat, lepedőméretű hagyományos térképeket, és egy könyvtárra való könyvet cipelnek magukkal. Másrészről egészen modern robotika van itt vizionálva, na meg ún. elektronikus kalkulátorok, igen ellenálló burkolóanyagok és magas szintű magfizika. Mégis volt néhány kisebb-nagyon hiba, amin nem tudok felülemelkedni, mert helyenként egészen komolytalanná tették a cselekményt. Például végig csodálkoztam, hogy az Édenen tapasztalt rendkívüli természeti jelenségeket és lényeket az űrhajósok nem kívánják valamilyen audio-vizuális módon rögzíteni. Aztán a 193.(!) oldalon előkerül a felvevőgép, vagyis nem arról van szó, hogy azt nem hoztak magukkal, hanem arról, hogy korábban nem tartják szükségesnek használni. A másik rendkívül zavaró mozzanat, hogy hőseink már közvetlenül hajótörésük után is lelkesen azonosítgatják a Földről látható csillagképeket az Éden égboltján, és ezeket később is használják tájékozódási támpontként. Ez természetesen nonszensz, és 1959-ben sem bocsátható meg egy sci-fi írónak.

Mindezek ellenére határtalanul gazdag fantázia jellemzi a könyvet. A semmihez sem hasonlító dolgok vagy valamik, amiknek kitalálhatatlan a működése vagy a rendeltetése, egészen lenyűgöző. Néha visszatartott lélegzettel olvastam, annyira magával ragadott az élet ennyire diverzifikált és az ismerttől mégis szinte mindenben különböző megjelenítése.
A megismerés és a megismerhetetlenség problémája, ami Lem-et sok írásában foglalkoztatta (és amit az írásaiban én is keresek) határozottan megjelenik ebben a könyvben, de még nem éri el a Solaris filozófiai magaslatait. Kuczka Péter utószavából megtudtam, hogyan helyezkedik el az Éden az életműben, így azt hiszem a következő kötetek kiválasztásában jobban fogok figyelni az évszámokra.
Maga az utószó egyébként az Utópiáról szól általában, ebben helyezi el Kuczka Lem munkáit, de számomra csak az derült ki ebből az okfejtésből, mennyire megváltozott a zsánerről való gondolkodás az utóbbi évtizedekben. Egy 21. századi olvasónak ugyanis az Éden nem utópia, hacsak nem akarjuk úgy interpretálni a duplák civilizációját, mint egy lehetséges kimenetelt az emberi civilizáció fejlődésére. De én nem akarom, mert ez nagyon antropomorf megközelítés, és a Solarisból kiindulva Lem-et jobban érdekelte a különbözőség, mint az analógia. Éppen az analógiáktól való megszabadulás lehetetlenségét próbálja ott körbejárni, feloldani a feloldhatatlant, és ennek a problémának a csíráit már ebben a könyvben is megtaláltam.
Nincs mese, több későbbi regényét is el kell még olvasnom, aztán meglátjuk, igazam van-e :)

*Egészen rejtélyes módon, kizárólag a Mérnököt szólítják rendszeresen a nevén (Henrik), képtelen vagyok megérteni, mi ennek a jelentősége. Ha valaki rájött, ossza már meg velem!

A Stanisław Lem: Solaris után ez a regény tetszett leginkább az írótól eddig. A leírások néha lovecrafti sötétséggel és misztikussággal ötvözöttek, de nekem a dobpergésről eszembe jutott valamiért Lőrincz L. László: A kicsik nyomában című mű is. Olyan kérdéseket boncolgat Lem, melyeket nehéz lenne megválaszolnunk nekünk, olvasóknak is…A legfontosabb talán az, hogy vajon az embernek van-e ahhoz joga, hogy más bolygókra „elvigye a maga kultúráját" és megpróbálja-e ráerőszakolni az ott békében élő lényekre? Van-e bármi jogunk ahhoz, hogy beleavatkozzunk más civilizációk életébe, lehetünk-e törvényalkotók ott?
Ez egy nagyon izgalmas sci-fi regény, ajánlom mindenki figyelmébe!

Félelmetesen idegen, és nagyon emberi. Az idegen faj és társadalom felfoghatatlanul más, és ez a totális különbözősége teszi néha nehézzé a könyvet, de ettől annyira hihető is.
A földönkívülieket szinte mindig emberinek ábrázoljuk, mert csak úgy tudjuk elképzelni őket. Képtelenek vagyunk elszakadni a korlátainktól. Ebben a könyvben azonban annyira különbözőek tőlünk, ami már megérthetetlen. Az emberi szereplők viszont fajunk megrögzött szokásai szerint viselkednek.
Az idegenek leírása mellett zseniális az, ahogy a különböző emberek különbözőképpen próbálják meg feldolgozni a számukra felfoghatatlant, és ahogy próbálnak elszakadni a megszokott gondolati sémáktól, mégis mindig visszakanyarodnak ahhoz, hogy emberi/földi példákkal akarnak mindent megmagyarázni.
Tetszett, hogy nincs lezárása, csak vége a könyvnek, és hogy néhány kérdés megválaszolásával csak még többet vet fel.

Csak azt tudnám, hogy mit fogyasztott Lem, amikor ezeknek az idegen bolygóknak, mint az Éden vagy a Solaris, a képei megjelentek a szemei előtt? Ha már ugyanabban az élményben nem is lehet részem, legalább a könyvein keresztül ízelítőt kaphatok a határtalan fantáziájából. Elképesztő milyen részletességgel tudott elképzelni és az olvasói elé tárni a Földtől ennyire elrugaszkodott világokat.
6 tudós űrhajós érkezik az Éden nevű bolygóra, ahol a felfedezéseik izgalmát nehezíti a szerencsétlenre sikeredett megérkezésük. Idegen bolygó, idegen élőlények, idegen civilizáció. A folyamatos felfedező útjaik és megfigyeléseik ellenére sem értenek semmit. Hogy is érthetnének, hiszen ők „csak” ember módjára tudnak gondolkodni egy idegenek által épített és lakott bolygón.
Lem erőssége az idegen tájak leírása, ugyanakkor alapvető kérdések felvetése, mint például mit érthetünk meg egy idegen civilizációból, ha nem sikerül semmilyen kapcsolatfelvétel? Beleavatkozhatunk-e bármilyen szinten is az idegenek életébe, ráadásul úgy, hogy csak emberi összefüggéseket tudunk kivetíteni a tapasztalt eseményekre? Ennek a könyvnek pedig az az erőssége, hogy ugyan kapunk a kérdésink egy részére választ, de közben további kérdések merülnek fel.

Érdekes könyv, ami arról szól, hogy a távoli jövőben egy földi űrhajó lezuhan egy távoli bolygón. A balesetet mindenki túléli, viszont az űrhajó megrongálódik. Hőseink, mint modern robinzonádok, elindulnak felfedezni a bolygót…
Engem meg lehet venni olyan dolgokkal, ahol ismeretlen világok tárulnak fel előttünk, szeretek rácsodálkozni mindenre, amit nem ismerek. Az alapszituáció erre tökéletesen alkalmas. Mégsem ezért emlékezetes a könyv, hanem azért mert Lem tehetséges abban, hogy különleges idegen civilizációkat mutasson be. Én is azt gondolom, hogy egy távoli civilizációnak nagyon el kell térnie a mi általunk ismert világtól. Lem erőssége éppen ez, ahogy a Solarisban, úgy az Édenben is különleges világot alkot. Amiben kevésbé jó író volt, azok a karakterek, egyik sem túl emlékezetes, személyiségük kidolgozatlan. Az is csalódni fog, aki letehetetlen izgalmakra vágyik. A regény lassan hömpölyög előre. Az ötletért és a világért én azonban hajlandó vagyok mindent elnézni, és köszönöm, hogy ellátogathattam az Édenre.

Bár a molynak köszönhetően elég rendesen le lehet káderezni egy könyvet, s így ritkábban futhatunk bele nyögvenyelős olvasmányokba, ez esetben nekem mégis sikerült. Persze voltak itt kevésbé lelkes értékelések is, de hát mégiscsak a tudományos-fantasztikus irodalom egyik legnagyobb hatású alkotójának művéről, Stanisław Lem Éden című regényéről van szó, ráadásul ezidáig nekem kimondottan pozitív élményeim vannak a régi klasszikusokkal kapcsolatban, szóval én abszolút bizalmat szavaztam.
Azt nem mondom, hogy kár volt, de ez az olvasmányélmény nagyon vegyesre sikerült.
Mint ahogy a fülszövegben is olvasható, ez egy „modern” robinzonád. Űrhajótörötteink: a Fizikus, a Vegyész, a Doktor, a Kibernetikus, a Koordinátor, és Henrik (a Mérnök, az egyetlen akit a nevén szólítanak) miután szószerint kiássák magukat a hajójukból feltérképezik a környező vidéket, rácsodálkoznak annak különleges flórájára, faunájának látszólagos hiányára, és a fejlett civilizáció egyértelmű és néhol bizar jeleire.
Ezzel, és az űrhajó javítgatásával nagyjából el is megy majd a regény fele. Érdekes, és a történet szempontjából teljesen érdektelen részek váltakoznak kb. fele-fele arányban. Tehát teljesen egyetértek azokkal, akik szerint ez a regény meglehetősen és fölöslegesen túl van írva. Többször valóban szenvedtem, s már gondolkodtam mi legyen a többi Lem kötet sorsa, pedig bevetésre készen sorjáznak a polcomon..
Aztán a könyv második felében, főleg az utolsó 60-70 oldalon a szerző nagyot mentett!! A kapcsolatfelvétel bemutatása nagyon-nagyon tetszett; érdekes és valószínűsíthetőleg „életszerű” volt. Ez, és a könyv végi összegzés, mikor Robinzonjaink megpróbálják összerakni a képet az alapján, amit láttak és megéltek az Édenen, számomra igazi csúcspont volt.
Vegyes fogadtatás ide vagy oda, a SF története szempontjából jelentős kötet ez, és az sem véletlen, hogy Kim Stanley Robinson is a meghatározó olvasmányai közé sorolja.
Végül az én érdeklődésem is megmaradt a lengyel mester művei iránt, s most, míg tart ez a könyv végi lendület, nekiugrok a Solarisnak is.