Az ​Úr Hangja 84% 148 csillagozás

Még csak az ismerkedés stádiumában járok a sci-fivel, de nekem ez nagyon tetszett!
Az itthoni polcon porosodott (szó szerint) egy sárga lapokkal teli, kicsit megviselt borítójú példánya, ami meg kell hagyni, nem keltett valami sok bizalmat ránézésre, és elsőre még a borítóját is nehézkesen silabizáltam ki, de ugye ne ítélj a külső alapján…

Örülök, hogy végül a kezembe akadt, egyáltalán nem bántam meg! Ez volt ez első igazán tudományos sci-fim, többször újra is kellett olvasnom bizonyos részeket, hogy felfogjam a magyarázatokat. Emellett viszont én filozofikusnak is mondanám, mivel több, az idegenek üzenetének megfejtéséhez nem kapcsolódó témát is fejteget, mint az emberi természet, az evolúció kialakulása Földünkön, vagy a 2. világháborús mészárlások.

Tetszett, hogy a fő problémát (az idegenek üzenetének megfejtését) többféle változatos megközelítésből mutatta be, felsorolva különböző elméleteket, melyek közül mindegyik hihető a maga nemében. Valójában az egész regény csak amolyan elméleti síkon történik, fejtegetésekkel és elmélkedésekkel tele, azok akik akcióra vagy az idegenek felbukkanására várnak, csalódni fognak.

Tekintve, hogy még „új vagyok” ebben a műfajban, nem tudom megmondani, hogy Łem regénye mennyire újfajta vagy egyedi, szóval lehet, hogy a tapasztalt sci-fi fanoknak már nem tud sok újat mutatni, de a hozzám hasonló „kezdőknek” szívesen ajánlom és azoknak is, akik szeretik az inkább lassabb és elméletibb regényeket és nem zavarja őket az akcióhiány, hogy nincs benne űrutazás vagy idegen világok és fajok felépítése, hiszen itt végig „a Földhöz vagyunk ragadva.”

U.i.: A fordító (Murányi Beatrix) véleményem szerint kitűnő munkát végzett, nehéz lehetett egy ennyire tudományos nyelvezetű művet így átültetni magyarra. Mondjuk azt kicsit fájlaltam, hogy az előforduló latin mondatoknak nem volt magyarázata sem a lap alján, sem a könyv végén.

„Olyanok vagyunk, mint a csigák, ki-ki a maga faleveléhez tapad."

Megszabadulni végre!
menj remény, szerelem!
nézünk hány istenségre
s köszönjük szüntelen,
hogy nem örök az élet,
hogy holt nem kel, nem ébred,
s folyó bármerre téved,
tengerben elpihen.

Megfáradtam az úton a Lemes kihívásban, immáron elolvastam életem 10. Lem-könyvét is. Sajnos nem ez volt a legjobb választás a körutazás befejezéséhez számomra. A legtöbb esetben azt sem tudtam konkrétan, hol vagyok…Jó, akár a pálinkára, vodkára, borra is foghatnám ezt, de az elmém ép… Azt vettem észre, hogy nagyon nehezen indul be a történet, mintha Lem bácsi keresné a szavakat, hogyan is kezdjen bele és ugyan mibe…Nem tudom, nekem olyan érzésem támadt, mintha néha Ő sem tudná, miért kever oda valami nagyon oda nem illő dolgot egy mondatba. Nem találtam meg a fő szálat, bár értem én, mi lett volna, csak nálam nem ütött semekkorát sem…De nem adom fel, ennél csak jobb könyveit olvastam, szóval szerintem nem érdemes ezzel kezdeni az életművének olvasását, ha valaki esetleg erre „vetemedne". Akkor először is a Solarist ajánlanám. ;) Úgyhogy lesz még olvasásom az írótól, nem is vele van bajom, csak ezt most nem igazán tudom hova tenni, nem azt kaptam, amit vártam.

A Helikon kiadó gondozásában 2018-ban megjelent kiadás borítóján egy apró emberi alak látható, aki zseblámpával világít fel a sötét csillag pöttyözte égboltra, és a lámpájának fénye egyre halványodik, míg végül teljesen beleveszik az éjszaka sötétjébe. Ki ne találkozott volna már ezzel a jelentéktelenség-érzéssel, ami akkor fogja el az embert, ha a végtelen csillagos égre néz?

Valami ilyesmit próbál Lem mester a könyvében is elmagyarázni a tudóscsapat történetén keresztül, akik próbálnak megfejteni egy feltételezetten idegen civilizációtól érkezett neutrínósugár-üzenetet. A könyv egy fiktív visszaemlékezés, bizonyos Hogarth professzor tollából, aki a csillag üzenet megfejtésén dolgozott éveken keresztül spoiler
Fiktív tudósunk intelmére figyeljünk oda: Aki hihetetlen pörgő cselekményre, szkafanderbe bújtatott űrutazókra, és fura, vízfejű földönkívüliekre szomjazik, az tegye le a könyvet most! Lem regénye százszor inkább szól az emberi megismerés korlátairól, mint a földönkívüli civilizációkról. A cselekmény leginkább elméleti síkon zajlik – tudós főhősünk felvázol jónéhány hipotézist, bizonyítási és cáfolati eljárást, valamint elvi kérdést és problémát, amellyel az üzenet megfejtése közben találkozott. Lem hihetetlen érzékkel kreál egy teljesen hihető tudományos közeget: nem csak a tudományos fejtegetésekre tér ki, hanem a tudóscsapat tagjainak személyes ellentéteire, sőt még a kor politikai viszonyaira is. (Lem olyan precíz munkát végzett, hogy már vártam, hogy a könyv végén legyen egy „mérési jegyzőkönyvek” függelék) Persze ne higgyük azt, hogy elképesztő konspirációkról, vagy intrikákról fogunk olvasni. Ezek a tényezők csak újabb változóként vannak jelen a Lem által felállított egyenletben. Az emberi és politikai ellentétekkel az író leginkább azt szemlélteti, hogy nem elég, hogy az emberi megismerés véges, de még sokszor olyan nehezítő tényezőkkel is meg kell küzdeni, mint a kollégákkal való nézeteltérések, vagy a politikai hatalom folytonos ellenőrzése. A regénynek megvan a maga (néha igencsak) fölényeskedő, fanyar humora, de aki nyitott az ilyesmire, az biztos jól fog szórakozni.
spoiler

Lem ezen regénye elsősorban filozófiai eszmefuttatások sora. Hogarth professzor, előszavában, szerencsénkre el is árulja, hogy ne várjunk itt holmi cselekményben dúskáló kalandregényre, mert csalódni fogunk. Így jobb, ha megfogadjuk tanácsát!
A fülszövegben jelzett finom irónia megmosolyogtató. Én inkább keményre cserélném azt a jelzőt. Sőt, szatírába, szarkazmusba hajló szöveget vehetünk kezünkbe. spoiler spoiler

spoiler

Az Úr hangját sokakkal egyetemben a pokolba kívántam az elején. Eszem ágában sem állt olyan könyvet olvasni, ahol egy fiktív kiadói jegyzet után egy még fiktívebb előszóval szórakozzak, ami a fiktív szerző gyermekkori morális problémáival foglalkozik, miközben az első fejezetekben is azt éreztem, hogy csak az előszavat olvasom. Kiváló életrajzi könyv, kár, hogy semmit se értek belőle, amit magyarázat nélkül, kész tényként tálal: Terv, Master Voice, MAVO, „jelentősebb a Manhattan-tervnél”, sikeres bukás*, nevek, dátumok, stb. özöne. Egy centivel nem vagyok beljebb, csak azt tudom, hogy Peter E. Hogarth egy antiszociálishoz közelítő matematikai zseni, aki képes volt számszerűsíteni az etikát. Közben azt fontolgatom, Stanisław Lem vagy Hogarth gondolatait hallgatom-e.
Aztán rá kellett ébrednem, hogy Stanisław Lem egy zseni, aki egy könyvön keresztül az orromnál fogva vezetett, számító módon elgáncsolt a sivatagban, majd egy pohár vízzel észrevétlen mennyekbe csalogatott. És mindezt centiről centire gondosan megtervezte. Kegyetlen. Én meg azóta is gondolkozok, hogy melyik függvény írja le szebben az élményt: lineáris, exponenciális*? Avassak-e kedvencet vagy legyek haragtartó?

Rengeteg, ötcsillagos (ön)irónia mellett megismerünk egy olyan spoiler projektet, amit a hidegháború és a legszigorúbb titoktartás terhel, ami végtelen pénzt kap a kormánytól, hogy fegyvert kovácsolhasson egy felfedezésből. Egy felfedezésből, ami csillagközi jelentőséggel kecsegtet. Hogarth… bocsánat, Lem (ez a pesszimistának tűnő örök optimista) sok és érdekfeszítő témába belemerül: közérdekű adat kezelése; a tudomány és a szakember felelőssége az eredményei irányába, avagy van-e értelme a szabotázsnak (miheztartás végett: a helyszín a Nevada Test Site); az emberi felfogóképesség és a tudomány határai. Képesek lehetünk egy több nagyságrenddel fejlettebb és teljességgel nem emberi kihívást megfejteni, ha még a fogalmi alapjaink sincsenek meg hozzá?*** Még Hogarth is, a logika embere, a végén a zsigeri megérzésére hallgatva jelenti ki, hogy szerinte az összes csábító elméletnek hibásnak kell lennie. Nincs bizonyítéka, csak a hit.

Legjobban a Solarishoz hasonlítanám. Csak elfogultan vallom, annál sokkal jobb. Ki ne élvezné – miután kínokkal átjutott Lem csapdáin – hogy abban a kevés cselekményben pár kákabélű tudós konstans módon hülyét csinál a négycsillagos tábornokokból és a Pentagonból a Terv érdekében? El sem tudom képzelni, hogyan vihették mindezt vászonra, de érdekel!

*Az. Tényleg. Évszázados áttörések a szociológiában(!), kolloidkémiában, a hidegfúzióban, a neutrínócsillagászatban, a magfizikában és az asztrofizikában. Egyazon projekten belül. Csupa olyan bukás, ami Nobel-díjakat érne.
**Kevert: az elején lineáris, majd kilő a csillagokba.
***Például aránylag macerás lenne atomfizikát és relativitáselméletet oktatni egy ókori rómainak még latinul is.

Az első oldalak után megkérdezed magadtól, hogy vajon mi fog ebből kisülni.
Én nem csalódtam a folytatásban. Segítségével visszarepülünk a ’60-as évekbe. Egy különleges felfedezés miatt összesereglett tudóscsoportról olvashatunk, akik titokban dolgoznak. Megkísérlik megfejteni azokat a jeleket, melyeket az űr egy távoli szegletéből sugároz valami neutrínók formájában. De mi az? Honnan jön pontosan? És a legfontosabb: mi az üzenet?
Kíváncsivá tesz, magával ragad, elgondolkodtat.
Részemről adnék rá valami díjat, nagyszerű regény.

Egy újabb a ’60-as években keletkezett Lem mestermű. A szerző extrapolációja már olyan technikai-technológiai fejlettséget feltételez, amely komolyan vizsgálhatja, s vizsgálja is az űrt, feltételezve, hogy az emberi társadalom nincs egyedül, s Valaki esetleg üzenhet is nekünk. S ekkor egy üzenetnek minősített „neutrinosugárzás” fennakad az emberiség, azaz a tudósok, vagy inkább egy „habókos” tudós rostáján, ill. az illető ezt feltételezi és kommunikálja az észlelt sugárzásról. Azaz – különböző bonyodalmak után – tudatos jelsorozatként, impulzus-sorozatként fognak fel egy megmagyarázatlan jelenséget. (Az atomfizikában nemigen járatos olvasó számára meg kell itt jegyezni, hogy a neutrínó a leptonok közé tartozó könnyű elemi részecskék egyik fajtája. A részecskék világában nem jelentős gravitációt kivéve csak ún. „gyenge kölcsönhatásban” vesz részt, erős kölcsönhatásban nem mutatható ki. Elektromos töltése nincs, semleges (innen a neve is, melynek jelentése olaszul ’semlegeske’), emiatt elektromágneses kölcsönhatásban sem vesz részt. Ez a magyarázata annak, hogy a neutrínó rendkívül közömbös az anyaggal szemben, azaz a kölcsönhatás (ütközési) hatáskeresztmetszete igen kicsi, s egy fényév vastag ólomfalon a neutrínóknak mintegy fele haladna át. Eme tulajdonságuk jelentős mértékben megnehezíti, hogy kísérleti úton észlelni tudjuk őket, mert a kimutatás alapja csak valamely kölcsönhatás lehet.) És ekkor elkezdődik a már jól ismert szokásos hercehurca: „a kormány el akarja titkolni” – „de hisz még az egész csak egy bizonyítatlan feltételezés” vitája és küzdelme a két oldalra felsorakozó felek közt, amelyből a szenzációéhes sajtó is kiveszi a részét. Utóbbinak persze jelentős része a CIA elterelő manipulációja, s végül jó pénzért mindenkinek befogják a száját, aki nem lesz öngyilkos(?)
S esztán létrejött a Masters Voice megfejtésére a TERV, amelynek viszontagságairól a szerző a könyvben szól matematikus főszereplője hangján meglehetős polemikus, esszészerű stílusban, sok-sok külsőséget, kisebb történetet és tán ezekből következő elméleteket is említve. A tudósok megfejteni vélik az üzenetet, s végül sikerül előállítani az üzenet alapján egy különleges tulajdonsággal bíró anyagot, amely lehet akár az élet csírája, de fegyver is. Felmerül a kérdés: Vajon mi is az üzenet valójában? Mi vagyunk a címzettjei? S eljut a paradoxonhoz, hogy mennyire érthetjük meg az egyébként is saját személyiségszűrőnkön keresztül érkező feltételezett információkat, ha a „küldő” gondolatmenetét, intelligenciáját és logikáját nem ismerjük?
A probléma nem csak egzakt tudomány területét érinti, tulképp kemény filozófiai hard SF!.

Ez nehéz…
Ennyi gondolat egy-egy lapon szerintem filozófiai művekben is ritka. Lem tobzódik az ötletekben, és gátlástalanul ontja azokat az éhes elméjű olvasó étkéül. Néha inkább esszé ez, mint regény, ezért aztán nem is lehet legyűrni, mint egy kalandos ponyvát. Bizony sokáig olvastam… de nem utoljára! Kétségtelen, hogy zseniális az Úr hangja. A fél csillag mindössze az emészthetőség miatt maradt el, bár talán inkább magamtól kellene levonni.
Erről a könyvről valószínüleg könyveket lehetne írni. Számomra megindító, ahogy Lem elmegy a végletekig. Az pedig elképesztő, hogy majd minden elmélettel egyet lehet érteni. Vajon fogunk tudni valaha válaszolni ilyen kérdésekre? Lesz egyáltalán kérdés? Nem az a kérdés, hogy üzenet lesz-e, sokkal inkább az, hogy akarunk-e gondolkodni az eredetünkön, vagy elegendő lesz a fogyasztás tökélyre fejlesztése.

Magam sem tudom miért, de nem pont erre számítottam. Kicsit több akciót, kevesebb filozofálgatást vártam. Ha finoman akarok fogalmazni, akkor azt mondom, hogy a tulajdonképpeni történet nagyon nehezen indul be: a könyv harmadánál is azt éreztem, hogy még mindig a bevezetést olvasom. Szerencsére azután kapunk némi kárpótlást: Lem mesterien és módszeresen veszi végig, hogy milyen gondolatokra juthatnak különböző beállítottságú és szakterületű tudósok, ha egy világűrből érkezett üzenet dekódolását kapják feladatul. Mindeközben azt is láthatjuk, hogy az amerikai kormányzat szempontjai nem elsősorban tudományosak – a hidegháború időszakában ez nem is meglepő.
Nem ez Lem legjobb regénye, de nem bántam meg, hogy elolvastam. Újraolvasni nem fogom.

A szabálytalan zseniknek, a nagy gondolkodóknak minden meg van bocsájtva: ha a regénynek nincs története, az is, ha nincsen komolyan vett jellemábrázolás, az is. Szóval Lemnek minden meg van bocsájtva, mert ennyi intellektualitás, mint amennyit ebbe a regénybe besűrített, az elképesztő. Ezért klasszikus, ezért fehér holló a science fiction irodalomban ez a lengyel perlekedő. Az Úr hangja egészen kivételes könyv. Ha szeretsz gondolkodni, és nem elsősorban a vizualitást keresed, akkor ez a te regényed.
Teljes írásom az SFmagon: http://sfmag.hu/2018/12/17/stanislaw-lem-az-ur-hangja/