Tavaszi ​Tárlat 88% 268 csillagozás

Spíró Tavaszi tárlata bemutatja az ötvenes évek magyar, (s egyben a mindenkori) diktatúra képét és a hatalom természetét, talán abban téved, hogy ezek csak magyar jellegzetességek lennének, mert a diktatúrák ilyenek, mindenütt ilyenek. S a szerencsétlen emberek már szinte élni is félnek e helyzetekben. Ismerem ezt a helyzetet, volt „szerencsém” még a ’80-as években átélni egy mikroközösségben, ahol a „diktátor” még mindig Biszku elvtárs nagyságáról és kitűnően eredményes munkastílusáról áradozott, s a munkatársnők nyugtatót vettek be értekezlet előtt. Én csak gyomorvérzést kaptam az idegességtől, mint szakszervezeti bizalmi. Még a „gerincbetegség” előtt ott hagytam ezt a munkát, de jó iskola volt, hogyan lehet visszaélni a hatalommal, ill. hogyan kell embernek maradni. Azóta pont 30 év telt el, s ma ugyanilyen visszaéléseket tapasztalhatok, csak nem egy mikroközösségben, hanem országosan. Bölcs könyv Spíró könyve. Sokkal többet mondhat az olvasónak, ha el tud vonatkoztatni a konkrétumoktól…

Fájdalom, szívet tépő fájdalmat érzek.
Ez a történet, elvitt a pokol legmélyebb bugyraiba, hogy felemésszen, majd a végén, mikor már azt hittem nincs tovább, kirántott onnan és hagyta, hogy ismét levegőt vegyek…
Én hála az égnek 1984 – ben születtem, ezeket a borzalmakat nem éltem át.
Elképzelni sem tudom min mentek keresztül az emberek és úgy érzem jogom sincs véleményt formálni.
Egyetlen apróságot jegyeznék meg.
Az embernek nincsen nagyobb ellensége, mint saját önmaga.
Spiró György, köszönöm ezt az élményt, hogy felnyitódott a szemem. Ígérem nem utolsó olvasásom lesz ez a kötet.
Csak ajánlani tudom.

Végtelenül nyomasztó, Kafka szelleme lengi be és nagyon is a ma emberéhez szól – sajnos. Valóban ilyenek vagyunk? Ennyire gonoszak, kicsinyesek, gyávák, bosszúállók, fertelmesek itt, ebben a nyűtt országban? Ha igen, akkor semminek semmi értelme. – Én azért bizakodom, de értem Spirót.

Minden év októberében tudjuk, hogy a média el fog minket árasztani a maga 56-os történeteivel. Eláraszt és csak néha lelsz valami régi történelmi gyöngyszemre, aminél még nem érzed a „ezt már annyiszor hallottam” – érzést. Ezt a könyvet én pontosan ezzel az érzéssel kezdtem. Eddig sikerült elkerülnöm, de most egy értékelés miatt, a mégis érzés lett urrá rajtam. Bele is merültem ebbe a fojtogató örvénybe. Végig szorongtam és bár „fel voltam készülve” a könyvből, tudtam, hogy „hősöm” mit csinált és mit nem csinált, a mégis hatása alá kerültem. A kétségbeeséstől egészen a köpni kell phűű… mélységéig jutottam. De akkor szembe találtam magam a „vicsor országa” – mondattal és próbáltam fékezni az egyébként végig megmaradt indulatomat. És még ebben az őrületig menthetetlen helyzetben is kerestem a menthetőt, a kiutat. Jó helyen gondoltam a megoldást. Spiró amilyen hosszan fokozza és fenntartja a feszültséget, olyan rövid, néhány mondattal simítja el, teszi szinte meg nem történtté Fátray Gyula kálváriáját. De csak szinte meg nem történtté. Mert a céltalan, fájó sóvárgás még sokáig tart(ott), a „Tárlatból” néhány szereplőt még ma is látunk, hallunk. Mikor zár be?

89 után születtem, kimaradtam a korszakból, amit felelevenít Spiró, valahogy mégis sikerült közel hoznia hozzám, több okból is. Az egyik ilyen ok, hogy pesti vagyok, szemem előtt voltak a helyszínek végig, ahogy bolyongtam hősünkkel egy nyamvadt fülke után kutatva, hátha találunk idei telefonkönyvet. A másik oka talán az, hogy én is sokszor dühöngök magamban úgy, mint Spiró ezen a nyomorult sokszor tehetetlen nemzeten, ahogy eltűr szinte mindent. Szép látlelete ez a magyar mentalitásnak.

A Fátray család remekül sikeredett, úgy lettek karikatúrák, hogy igazából egyáltalán nem azok. A regény kiindulópontja, és az író hozzáállása a főhőshöz előre lefekteti a regény finoman ironizáló, helyenként fekete humorral operáló stílusát, öröm volt olvasni. A legnagyobb erénye az egésznek számomra az volt, hogy úgy tudta bemutatni a diktatúra pszichológiai nyomását, mint semmi más, amit eddig olvastam. Egyszerre érzékeltette a mentális állapotot, amit az emberek életére telepedő rendszer létrehozott, miközben ki is röhögte velünk az egészet, ahogy a naiv Fátray próbált logikát és rendszert találni az egyik napról a másikra átfordult világban.

Meglepően jó diktatúraábrázolás, hatalomkórkép, lelkinyomortankönyv. Témájában, nyelvezetében, elbeszélésmódjában leginkább az Arthur Koestler-féle Sötétség délben-re emlékeztetett, annál azonban – most úgy tűnik – ütősebb volt. Nem az ’56-os forradalomról szól, az csak a kerethez kell. Teljesen mindegy a történelmi háttér, játszódhatna 10 évvel korábban, vagy (majdnem) ugyanennyivel később is, ugyanis nem a kommunista diktatúrát mutatja be a regény, hanem a bármelyik diktatúrát. Azon belül is elsősorban azt a macska-egér játékot, azt a véletlenek, láthatatlan érdekek, lecsöppenő tintapacák (vagy nem?) által generált kiszámíthatatlan végzethálót, amire nem lehet, nem érdemes felkészülni. Mondom, miért.

A regényben megjelenő alakok olyannyira nem képesek a saját sorsukra hatással lenni, olyan szinten függenek a hatalomtól, a rosszindulattól, a vak végzettől, a véletlenektől, a szerencsétől, hogy ilyen szintű kiszolgáltatottságot körülbelül az őskorban érezhetett utoljára a homo akármelyicus, amikor táncot járt az esőért, vagy a lesújtó villámot az istenek haragjának hitte. Ez a regény fő témája.

Végig azon gondolkoztam, hogy megmenekül-e hősünk vagy nem. Mindkét lehetőség tökéletesen leírja a kiszolgáltatott emberekkel játszadozó hatalom természetét, ha nem menekül meg, akkor azért, ha megmenekül, akkor meg azért. Vak a végzet, a fekete zongorát vak mestere tépi, cibálja, megúszod, vagy nem, nem rajtad múlik, semmit sem tehetsz. Így működik a diktatúra. Azonosulj vele és szeresd. Vagy ne. Úgyis tökmindegy.

Spiró egyébként sokszor hangsúlyosan kinyilvánítja, hogy ez mind magyar jellegzetesség. A vak düh, a vicsorgás, a félelem, a besúgás stb. Ezt végig képtelen voltam megérteni, nem gondolhatja, hogy ez tényleg így igaz. A magyar diktatúra semmivel sem volt rosszabb (mondjuk jobb sem), mint a kortárs román, endékás, csehszlovák rendszerek. Akkor ez mire kellett? A szerző érezhetően nem szereti ezt az országot, persze ehhez joga van, szabad neki, és ettől még a regénye telitalálat. De ha fejbe vágnak minket egy bunkósbottal, nem a bot lesz a hibás.

Alig hagytam el a márfélnisemtudó, el-elakadó hangú Öcsit, máris szembejött velem Fátray elvtárs – a jámbor idealisták néha meg-meginogó, ám soha nem szűnő naivságával. A zÖcsi, úgy tűnik, felnőtt. Fátray örök gyermetegen téblábol a téren, ahol vidáman zenga zének…
Valami szembaj? – Olyasmi, de kiderült, hogy nem veszélyes.
Vagy talán mégis?
Spiró Fátray „szembaján” át láttatja – nem kevés humorral, iróniával és cinizmussal megtűzdelve – a forradalom utáni hónapokat. Ez a nézőpont az, ami számomra megadja a történet savát-borsát. Mert egyrészt Szolzsenyicin és társai után nagy meglepetésekre nem számíthattam, igaz, még így sem könnyű tudomásul venni, elkönyvelni, hogy nem csak a messzi Szovjetunióban, hanem itt, közvetlen közelben, akár melletted is megtörtén(hetet)t… Hitetlenkedsz, mint hősünk, nem akarod látni, ami nyilvánvaló, majd mikor mégis látod (nagyon is tisztán és keserűen) borzongsz, viszolyogsz és undorodsz az egésztől. A hétköznapi „normalitástól”, ami annyira kafkaivá lényegült, hogy kínodban már nem tudod, sírjál, vagy nevessél. Fátray-Tátrai-K. – egy betű, egy név – hátnemmindegy? – kérdezné a zÖcsi.
Az eljárást elindították – a kapuk, ajtók bezárva, a kastély megközelíthetetlen. Fátraynak nem jut kés/kötél sem, mint K.-nak, mégis az az érzésed hogy talán rosszabb, ami vele történik. Nem, nem ilyen hősökhöz szoktunk, nem ilyen hősökről szólnak a legendák. Nem ilyen semmi gyanúsat/_hősieset_ el nem követő, megszokott hétköznapokat, békés, munkás életet élő kisemberekről. Nem azokról, akik el sem jutnak a Tavaszi Tárlat megtekintéséig, a pártszerűtlen koncepcióval való találkozásig.
Nem, őket nem nagyon ismerjük – nem akarjuk ismerni. Pedig zeng(ett) a zének, lobog(ott) a zászló, tele (volt) a tér jó arcú, békére és munkára vágyó emberekkel…
Épül(t) az ország.

Azt nem érdemes

„A regény elolvasása után azonban nyilvánvaló lesz, hogy a halál az ebédjegy megvonásával kezdődik. Az élet pedig ott ér véget, ahol végre sikerül megszülni, mint az aranyér-műtét után, hősünknek önmagát.” (Müllner András, Revizor – spoiler)

Egyetlen aprócska szempontból bajban voltam ezzel a regénnyel, tudniillik a fülszöveget kiváltja az első bekezdés, valamint a szerző – tegyük hozzá, kissé nagyvonalú és légből kapottnak tűnő – története egy bizonyos újságcikkről, aminek köszönhetően megszületett maga a mű. Kérdés, hogy végül miért is olvastam el, ugyebár. Maga a cikkel kapcsolatos sztori annyira nem mozgatott meg, viszont kíváncsi voltam, hogy kaphatta ezt az egyébként frappáns címet a regény.

Nos, maga a tavaszi tárlat – vagy ha így jobban tetszik, a Tavaszi Tárlat és máris csak egy T hiányzik, hogy kijöjjön a három, hmmm… – csupán háttérelem, annak viszont első osztályú, hiszen az ötvenes évek ismert vagy épp kevésbé ismert művészeinek hosszú névsorát hozza magával, valamint Katit, a feleséget, aki az egyik kedvenc karakterem. Igaz, a karakter szó megtévesztő, hiszen Spiró képes olyan élő, eleven alakokat teremteni, hogy egy pillanatig sem jut eszembe kétségbe vonni hitelességét, hitelességüket. Talán ezért is mondja azt Vámos Miklós, hogy „Spiró kolléga mindent tud, amit pedig nem, azt nem érdemes” – egyetlen apró pontból kiindulva felépíteni egy ilyen nagyívű, remek történetet pedig minden, csak nem egyszerű. Így hát le a kalappal!

Egyébként pedig nem csak Spiró tud mindent, hanem a nők is, éppen ezért bírtam annyira Kati figuráját, és ellenszenvvel viseltettem Gyula iránt, amikor olyan lekezelően nyilatkozott, érzett a családjával (és tegyük hozzá, szinte mindenki mással kapcsolatban is, aki szűk körében előfordult). Persze sajnáltam csórikámat, nem is bántam volna, ha Sprió elkeni a dolgot és rábízza az olvasóra, mi lesz Gyulánk sorsa, de hát a regényíró helyzete közel sem ilyen egyszerű, itt most van happy end, akármennyire is nehezemre esik elfogadni.

Ami még tetszett – azonkívül, hogy mennyi minden múlik egy nyamvadt apróságon –, az a végtelenül aprólékos és hiteles(nek tűnő) valóságábrázolás, valamint a több, mint hetven év távlatából (hiszen azért itt a negyvenes évek is alaposan bejátszanak, na) is érvényes gondolatok diktatúráról, emberiségről és emberségről. Mindenképpen olvassátok el ezt a művet, még ha nem is Spiró legjobbja, de kétségtelenül kortárs irodalmunk kiemelkedő darabja.

Gondoltam még év vége előtt felfalom ezt a könyvet, régóta kelleti magát a polcomon.
Az év végi mese azonban úgy végződött, hogy a könyv falt fel engem.
Egy idézetet emeltem ki csupán külön is: talán a magyarokról szól, talán a térség népeiről, talán a megsanyargatottak „ingatag” etikájáról, de végig ott motoszkált bennem az érzés, hogy ezeket a kijózanító, lehangoló sorokat már olvastam valahol.
Csak amikor a gondolat végére értem, akkor ugrott be, hogy Hamvas Béla ír nagyon hasonlóan rólunk magyarokról, az a Hamvas, aki a jobboldalon is számon van tartva, ellentétben az általam szintén nagyon nagyra tartott Spiróval.
A Tavaszi Tárlat egyszerre jutatta eszembe Kafkát, Kunderát, és a kortárs orosz irodalom színe javát. A főhős szorongásában, félelmeiben, helyzete kiismerhetetlenségében fürdőzve az olvasó óhatatlanul is Fátrayivá válik.
Az azonosulás elkerülhetetlen, és lehengerlő.
Ennek a regénynek nincs gyenge pontja.
Egy, a saját (olvasói) szempontomból gyengébb év felettébb erős, és színvonalas lezárása.

Kafka A per-ének frissített változata lehetne – az előkelően porosodó naftalinos K.u.K.-s miliő helyett a cselekményt a szocializmus hányásszagú mosókonyha-atmoszférájába helyezve. Ám Spiró már az eltérő környezet miatt sem követi Kafka hűvös távolságtartását, s Fátray Gyula sem Josef K. alteregója. Áldozati ámokfutása végén spoiler Fátray Kertész Ákos dühös nemzetkarakterológiai kifakadásának párdarabját zuhintja ránk, azzal a különbséggel, hogy a történet lecsengő ágában maga is újra részévé válik az őt körülvevő mocsárnak. Ez az indulatos szónoklat – mely egyeseket dühödt elutasításra, másokat esetleg önmagunkba nézésre késztet – jócskán eltávolítja a regényt mind Kafka simára esztergált művétől, mind az egyszerű szatírától.

A férj történetének fonákján, felesége munkája kapcsán megismerjük a korabeli képzőművészek intrikákkal fűszerezett, belterjes világát is, és – bár a nevek számomra ismerősek (mint ahogy a budapesti helyszínek is), mégis – ez a szinte leltározósan konkrét ábrázolás szerintem nem erősíti a regény időtállóságát.

Jó könyv, és érdemes elolvasni (mint Spirótól szinte mindent), de nem számítom az író legmaradandóbb munkái közé. Értem ezalatt azt, hogy ha száz év múlva lesznek még magyar olvasók, akkor pl. Az Ikszek-et ők is olvasni fogják, ugyanakkor ezt a regényét esetleg csak bölcsészhallgatók, lábjegyzetekkel…*

* Bár a legtöbb lábjegyzet A jégmadár-hoz kell majd – fiatalabb molyok számára már most is szükséges…