Az elmúlt tíz évben írt tanulmányaim erősen megszűrt válogatását tartja kezében az Olvasó: vannak köztük hosszabbak, rövidebbek, nagy írókról és pocsék tévéműsorokról, érdekes és érdektelen filmekről és nevetséges vagy borzasztó jelenségekről szólók. Valami talán mégis egységgé szervezi őket: az a mély meggyőződésem, hogy amit egy adott korszakban tudni lehet, azt az írónak kötelezően tudnia is kell.
Álláspontom homlokegyenest szemben áll az írói szerepről vallott mai posztmodern vélekedéssel, amely szerint az író alapvetően nem tud semmit, és a legjobb, ha a műveit eme sajnálatos tény fitogtatásának szenteli. Persze, hogy a nem tudható dolgokról senki sem tud semmit, ezt nem kétlem. De hogy minden korban van maximális, igaz emberi tudás, azt éppen az elmúlt évezredek ránk maradt irodalma bizonyítja. A remekmű a mérce, és nem a középszer.
Az írónak az a dolga, hogy e maximális tudásra, annak vonzó megformálására és jó hatásfokú átadására törekedjék. Hol sikerül neki,… (tovább)
Mit ír az ember, ha magyar 10 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 2003
Enciklopédia 26
Szereplők népszerűség szerint
Helyszínek népszerűség szerint
Most olvassa 1
Várólistára tette 15
Kívánságlistára tette 5
Kiemelt értékelések
Spiró György számomra etalon: nyelvi igényességre, értékei melletti kiállásban. Ebben a kötetben 1994–2003 született írások szerepelnek, 10 év tapasztalatait sűrítve. Kertész Imre Nobel-díjától, annak a 10 évnek a tapasztalatain keresztül amíg a művet írta. Kortárs és korábban élő és alkotó magyar szerzők – Kardos G. György, Nádas, Pilinszky, Esterházy, Juhász Ferenc, Örkény István, Fejes Endre, Weöres Sándor, Hamvas Béla, Mikszáth Kálmán, Petri György – életművének értékelésén keresztül, akik közül többen is Nobel-díjasok lehettek volna, érkezik el esszéiben a rendszerváltás időszakáig. A kép lehangoló: A „diktált látvány” átveszi az olvasás szerepét, megszűnik a képzelet játéka, az egyetemi hallgatók is olvasási, kifejezési nehézségekkel küzdenek, a tanárok meg nem becsülése a tudatlanság terjedéséhez vezet. A színészek szerepe is jelentősen megváltozik, társadalmi szerepvállalásuk átalakul, a könyvkiadást és a filmgyártást és még a focit is átalakítják a társadalomban uralkodó változások.Spirót olvasni nekem felér egy kultúrális szemináriummal. Annyi mindent tud az életről és az irodalomról, kortársakról és korábban éltekről, hogy nem győzöm jegyzetelni, hogy mit kellene még elolvasni, megnézni, tájékozódni.
Spirót nagyra tartom, de ez nem jelenti azt, hogy minden művét egyformán kedvelem. Ez az esszé- avagy cikkgyűjtemény 1994 és 2003 közötti írásokat tartalmaz, s bár nem minden témája érdekelt, de olvasása korántsem volt haszontalan.
A kötet első fele közéleti és irodalmi tárgyú; ezek között bőven akadt kedvemre való. Az író néhány kitűnő szerzőre hívja fel a figyelmet (több cikke foglalkozik Kertész Imrével; emléket állít a méltatlanul mellőzött Kardos G. Györgynek, és olyan, nálunk sajnos alig ismert írókról is beszél, mint Tadeusz Borowski vagy Ďura Jakšić). A közéleti cikkek a kultúra satnyulását, piacosodását, az írott szó hígulását panaszolják el. Ezek az írások szinte kivétel nélkül tetszettek, habár Spiró meglehetősen elitista hangnemben, és indulatosan ír, de jeremiádái indokoltak, és az indulatosság is jól áll neki. A kötet második felének színházi, dramaturgiai, filmművészeti elmélkedései tőlem kissé távolabb állnak; ezeket mérsékelt érdeklődéssel olvastam. A befejező írás (Ország) lesújtó látlelete az egyetlen novella a kötetben.
Sajnos a felsorolt közéleti és kulturális bajok azóta tovább súlyosbodtak, így ez a könyv ma sem vesztette el aktualitását.
Spiró György minőség. Márkajel: ha a nevét látja, választékosságra és nyelvi tisztaságra asszociál az olvasó. Többek között.
Ez a válogatás tanulmányokat tartalmaz könyvekről, filmekről, korjelenségekről az 1994 és 2003 közötti időszakból. Méltatja Kertész Imrét (szerintem kicsit túl sokat, ezért a levonás), Petrit (ez az írás százcsillagos, nem csak mert imádom Petrit, hanem mert remekül megfogta azt, ami – szerintem – Petri lényege), ismert írók ismert és kevésbé ismert műveit, az emberi butaságot, tévéműsorokat, a könyvek és olvasás szerepét a modern világban.
Összességében érdekes, néha nekem terjengős, de igazán bölcs, higgadt, de nem hűvös, kiforrott, iróniával fűszerezett, remek írások, és ennél több pozitív jelzőt már nem akarok felsorolni, mert senki sem fog hinni nekem. :)
Spiró írja az Egy bizonyos év ben:
idézettségi indexem (..) nemzetközileg az abszolút nullához közelít
Na, most ezen is segítettünk, legalább itt, molyon.
Mostanában, ha megtetszik egy író regénye vagy egy novelláskötete, akkor már olyan jellegű írásait is keresem, amelyekből magát az írót is egy kicsit jobban megismerhetem. Az esszékötetek nagyon alkalmasak erre, hisz ott az író a szubjektív véleményét sugározza felém elég szenvedélyes formában, érdekes témákról irodalmi igénnyel megírva. No, ez a kötet ilyen. 50 esszé 228 oldalon könyvekről, filmről, színházról, a magyar kultúráról hozzáértő, de kemény bíráló hangon. A Betű, Tönk, Csajvadék c. részeknél éreztem legjobban, hogy ez a bírálat mennyire jogos, kiút persze nemigen látszik. Néhány esszé általam is már olvasott művet méltat (Magyar Öröm) Kertész Sorstalanságához tett hozzá érdekes plusz adalékokat. Ízelítőt kaptam Hamvas Karneváljából több oldalon át beidézve (meg is szeppentem kicsit tőle) Viszont A negyven év múltán c. írás hatására fogom majd elolvasni Fejes Endre:Rozsdatemetőjét. A többi esszé is érdekes, számomra ismeretlen világba kalauzolt, kicsit a színdarabok, filmrendezés kulisszatitkaiba. Összegezve ez a könyv jótékonyan hozzájárult ahhoz, hogy én ezentúl kiemelt figyelemmel keressem Spiró könyveit.
„…ez ököljog-ország: aki gyilkol, megmarad.” A gyűjteményt záró írás befejező szavai az esszéknek, e kíméletlenül kritikus szövegeknek létjogosultságát bizonyítják. A körülmények, a létállapot természetes következménye a maró gúny, a kendőzetlen, nyers kritika, az ítélet, a stílus rovására csattanó indulatos odamondás, a nagyképűség határán egyensúlyozó általánosítás. De alapvető belső erő, az életbenmaradás, a megmaradás ösztöne diktálja, ezért jogos.
A cím támasztotta elvárások miatt csalódást érzek. A nemzeti kultúra írott szövegeiben, szépiodalmi alkotásokban szerettem volna tájékozódni. Találtam is néhány esszét (Hamvas-szöveggyűjtemény, Margócsy István: Petőfi Sándor, Mikszáth stb.), amely irodalmi vonatkozású. A szövegek zöme viszont más közegbeli esemény által ihletett.
A színházi élet elsilányulása, a színész művészi teljesítményének megkérdőjelezése, a színházi közönség degradálódása, a televíziós adások éles kritikája, a szellemtelenségbe, személytelenségbe taszítás eszközeként feltüntetése néhány konkrét adáshoz fűződő kritika kifejtése által. A filmes világ mérlege, amely balkáni és amerikai történetekre egyaránt kitér. Focimeccs és társadalmi lét összefonódása. – Mit (össze nem) ír az ember, ha magyar?
Kellemetlen, szúrós, kívülről-belülről dögönyöző írás a Spiró-gyűjtemény. Igen, erre mondhatják, hogy „alakít”. Sikeresen kilódít emberi önhittségünkből.
Gondolkodom a következő Spiró-olvasmányon. (Talán nekilendülök a Fogságnak).
Népszerű idézetek
Mikszáth
…
A gonosz legenda szerint Mikszáth az élete végén elolvasott pár Dosztojevszkij-regényt, megdöbbent és azt mondta: ha előbb olvassa, egészen másmilyen műveket írt volna. Ugyan kérem! Ez a legenda egészen biztosan hazug, ez a legenda „világirodalmat” feltételez, valamiféle kötelező „művészi fejlődésvonalat” feltételez, vagyis nem létező dolgokat állít. Minek kellett volna Mikszáthnak dosztojevszkiji regényeket írnia? Okos ember volt, bölcs ember, a sokféleséget, a gazdagságot becsülte jellemben, mesében, színben, illatban, szivarban, mindenben. Hogyan is lehetne egy írón számon kérni valamit, amit másnak adatott megírnia? Még azt sem lehet számon kérni, amire ő képes. Inkább hálásan és hódolattal meg kellene neki köszönni, hogy hajlandó volt a műveit az emberek gyönyörködtetésére megalkotni. Nem olyan könnyű az, rengeteg munka, vesződség, bajlódás, lemondás fekszik benne, a legegyszerűbb meséket a legnehezebb kigondolni.
67. oldal
Milyenek a csehek (meg a magyarok meg a lengyelek)?
Adva van egy történet, Verával esett meg.
Belép az orvosi rendelőbe, előtte két tucat ember. Leül és várakozni kezd. Utána egy öregasszony lép be. Leül, vár ő is. Lassan Vera után is két tucat ember várakozik immár. Eltelik egy óra, kettő… A Vera előtti utolsó ember megy be, most következik ő.
Akkor az öregasszony megszólal. Azt kéri, hadd mehessen be Vera előtt.
Vera a maga szelíd módján azt mondja: csak tessék.
Amikor a Vera előtti beteg kijön a rendelőből, az öregasszony feláll és bemegy.
…
Mit csinálnának a csehek?
Vera tehát maga elé engedi az öregasszonyt.
Megszólal az egyik várakozó, egy idős férfi:
– A néni, akit maga elé engedett, rokona magának, kedvesem?
– Nem – feleli Vera.
– Lehet, hogy a rokona – mondja egy idős hölgy –, csak nem tud róla.
– Tudomásom szerint nem a rokonom a néni – mondja Vera.
– Azt sose tudhatja, kedveském – mondja az idős férfi. – Én ismertem egy lányt és annak két mamája volt. Az egyiket ismerte, a másikat nem. Az egyik mamája Plzeňben lakott, a másik Budějovicében, és nem tudtak egymásról. Ráadásul három papája is volt neki. De a papák sem voltak egypetéjűek. Az egyik papája pincér volt Brünnben, a másik fürdőmester Vyšné Ružbachyban, a harmadik nőgyógyász Ostravában.
– Azt a lányt én is ismertem – mondja egy fiatal nő.
– Tényleg? – kérdi az idős férfi. – De maga ahhoz túl fiatal…
– Ő a mamám – mondja a fiatal nő.
– Nahát! – csapja össze a kezét az idős férfi. – Nem tudtam, hogy a Milenának ekkora lánya van!
– A Milenát anyám csak álnévnek használta – mondja a fiatal nő –, egyébként Hrdinkaként volt anyakönyvezve.
– Nekem volt egy Hrdinka nevű feleségem egyszer – szólal meg egy nagyon öreg bácsi –, és vele volt a legjobb. Mellette annyit ihattam, amennyit csak akartam. Különös egy asszony volt!
– A Hrdinkák már csak ilyenek – mondja egy húsz év körüli srác. – Az enyém Devinben született, és úgy járkál át a szlovák–cseh határon, mintha az nem is lenne. Amikor a határőrök rávilágítanak, üveggé válik a teste. Különös egy lány.
Hát így beszélgetnek a csehek a rendelőben.
Amikor az öreg néni kijön, Vera nem megy be, mert a következő érdekes történetet hallgatja. Kisvártatva kijön a rendelőből az orvosírnok, hívná Verát, de hát éppen izgalmas történet közepén tartanak a betegek, úgyhogy ő is odafigyel.
Akkor kijön az orvos is, és ő is hallgatni kezdi a történetet.
Egy középkorú férfi lapos flaskát húz elő a belső zsebéből:
– Saját termés. Megkóstolja, doktor úr?
Az orvos körülnéz, a betegek is körülnéznek, de sehol senki, úgyhogy meghúzza a flaskát.
– Jé – mondja az orvos –, ebben sör van!
– Milyen? – kérdezi a férfi büszkén.
– Nagyon finom – mondja a doktor.
A férfi körbekínálja a flaskát. Mindenki meghúzza, Vera is.
– Hogyhogy soha nem fogy ki belőle a sör? – kérdezi Vera csodálkozva.
– Ez egy ilyen flaska – mondja a férfi titokzatosan.
– Egyszer már láttam ilyet – mondja az orvos –, éppen latrinát pucoltam a seregben, pucolom, pucolom, de sehogy se akar kipucolódni, feltöltődik újra meg újra, felnézek, hát ömlik a pofámba… Ez még hatvannyolc előtt volt, augusztus elején… Volt ott nekünk egy káplárunk, az még személyesen ismerte Masaryk unokáját, a Tomižka Garrikovát…
– A Garrikovát én is ismertem – mondja egy öregember –, én vettem el az első szüzességét a barátnőjének, aki cigánylány volt, de aztán norvég teniszbajnok lett belőle…
Így beszélgetnek a csehek a rendelőben.
Örökre.
2001
216-220. oldal
Betű
Lassan megszokjuk, hogy a könyv drága, és kis példányszámban jelenik meg, és lassan a sirámokat is megszokjuk, amelyek ezt a jelenséget kísérik. Én ezeket a sirámokat egyre inkább unom. Felmerül a kérdés, vajon miért olyan nagy baj, ha az emberek egyre kevesebbet olvasnak, ha a gyerekek szórakozásának nem része az olvasás, ha a klasszikus meséket és a magasabb rendű irodalmat nem kapják meg idejében. Ha nézik a tévét, hát nézik. Ha inkább számítógépes játékokkal foglalkoznak, az se olyan nagy baj. Lehet, hogy nekik másra lesz szükségük, mint az előző nemzedékeknek volt.
91. oldal
A mai magyar kisiskolás alultáplált, idegbeteg, csenevész, nem engedik eleget aludni, nulladik órára lohol reggel hétre a húszkilós táskájával a gyönge, ferdülő, csonthiányos gerincén, cipeli a táskáját és a ruháit osztálytermek között bolyongva óráról órára ide meg oda, és a hetedik-nyolcadik óra után, egy pocsék közétkeztetést követően fejfájósan és gyomorfájósan mehet csak haza leckét írni. Az anyanyelvén csak makogni képes, nem olvas semmit, és még játszani se lehet vele, mert a tanév túlnyomó részében hullafáradt, maximum arra képes, hogy lerogyván a hülyébbnél hülyébb tévécsatornákat bámulja.
A mai magyar gyerekeket lelkes idealisták, valamint fáradt, kiábrándult, az órát szétfecsegő, kelletlen, öreg gyerekgyűlölők, továbbá azonnali kezelésre szoruló tébolyultak tanítják. Minden tantestület tele van őrültekkel, hogyne lenne tele velük; örülni kell, hogy még ott vannak egyáltalán, és nem lehet kitenni őket, mert nincs helyettük más. Bele is lehet őrülni már önmagában abba, hogy a tanárokat újabb és újabb értelmetlen továbbképzésekre taszigálják központilag, így egy minisztériumi tisztviselő a fizetését az újításaival megszolgálja, s emiatt órák maradnak el, és a tanároknak nincs idejük felkészülni. Évente újabb és újabb hevenyészett tankönyveket sóznak a nyakukba, és a gyerekeknek minden évben vadonatúj könyveket kell megvenniük méregdrágán, hogy valamely kiadók többet kereshessenek. Újabb és újabb látszatmércék átugrására kényszerítik őket, hogy azt mondhassuk: teljesítettük az európai normákat.
Tönk
A Szellem
Amikor Kertész Imre a Sorstalanságot írta, 1962 és 1972 között, magányosan dolgozott és elszigetelten. Ebben az időben magányosan, elszigetelten, szilenciumra ítélve írta remekműveit Pilinszky, Weöres Sándor, Juhász Ferenc; ismeretlen, jövendőbeli íróként írja első remekművét Kardos G. György; ekkor írja meg a Tótékat Örkény; a hatalommal kínosan huzakodván ekkor írja meg első öregkori szép verseit Illyés Gyula. Ennek az évtizednek a közepén hal meg Hamvas Béla, a fantasztikus Karnevál szerzője, és írja remekmívű, máig lebecsült lektűrjeit és életműnek szánt hatalmas, bár végigolvashatatlan Szent Orpheuszát Szentkuthy; ekkor lesz Fejes Endre igazi író; hogy a többiekről, akik szintén számosan írnak jobbnál jobb, akkor még a hatalom által közölhetetlennek ítélt műveket, most ne szóljak.
32. oldal
Hajnóczy művelt, okos ember volt, s ezt csak a beavatatlanok előtt titkolta. Hetvenöt tavaszán megjelent nálam, a Corvina Kiadóban – rendszeresen fölkeresett hetente egyszer, és a szerkesztőségi szobámban órákig beszélgettünk –, s ez alkalommal, miután alaposan lehordott az első regényem miatt, igaza is volt, izgatottan hozzátette:
– Hanem, bazmeg, van egy igazi, Kertész Imre, Sorstalanság, az bazmeg igazi, hát az hihetetlen, azt muszáj elolvasni!
Magyar öröm
Orwellibb ez a világ, mint Orwell valaha is képzelte volna.
Korántsem megrovólag mondom ezt. Orwelli volt ez a világ mindig, csak soha nem tudták a benne élők, mindig valami mást, többet képzeltek magukról. De hát ma egészen nyilvánvalóan apokaliptikus időket élünk. Az apokalipszis nem misztika: maga a realitás. Feltárul, aminek fel kell tárulnia: a valóságos emberi működés.
171. oldal
Hamvas-szöveggyűjtemény
A nyolcvanas évek második felében a színházban, ahol dramaturgoskodtam, azt a feladatot kaptam, hogy szerkesszem meg az április negyediki műsort. Csak a városi meg a megyei vezetők fogják a színházat megtölteni, nekik – mondta az igazgató. Az ilyen megbízás kiszúrás-számba ment, persze. Eltűnődtem, ugyan miféle anyagokból állítom én össze az ünnepi műsort.
Ez volt az az alkalom, amikor mindent elolvastam, amit a magyar írók a második világháborúról és a felszabadulásról összeírtak.
Kicsit keveset írtak a magyar írók erről a témáról, és az írások zöme nem egyéb lapos hazugságnál. Nagy Lajos Pincenaplója hagyján, Szabó Magda verses regénye nem érdektelen, Szép Ernő Emberszaga jó (de az később jelent meg, mintsem én a megtisztelő feladatot kaptam), Déry Tibor egyik drámája, az Ablakok, nem tisztességtelen, ha nem is nagyon jó, Hubay C’est la guerre-je jól van szerkesztve, bár szimpla – a többi néma csend. Illetve mégsem. Márai naplói ugyan hivatalosan még nem jelentek meg akkor Magyarországon, de azért azokból bőven idéztem. Persze a szerző nevének említése nélkül. Azok igaz följegyzések. Úgyse tudják a funkcik, miféle szöveget is kapnak, gondoltam. Nem is szólaltak fel később, az már fellazult korszak volt.
A legérdekesebb tanulság az volt, kik is írtak vagy nyilatkoztak igazat és érvényeset a háborúról meg a háború végéről.
Egyikük Kertész Imre, akinek Sorstalanságából nem volt kedvem idézni a funkciknak. Másikuk, nem fogják kitalálni, Szentkuthy Miklós, akinek utolsó interjúkötetében (Frivolitások és hitvallások) ragyogó passzusok szólnak az ostromról. Túl remek dolgokat mondott Szentkuthy, hát tőle sem idéztem. Disznók elé gyöngyöt? azt azért mégsem.
A harmadik író, aki a háborút, az ostromot mindenki másnál teljesebben megírta, és ezt végképp nem fogják kitalálni, Hamvas Béla. Tőle aztán óvakodtam bármit is idézni. Ünnepi műsorba Hamvas-szöveg sem akkor, sem azóta, sem a jövőben nem való. Vagyis Hamvas élt, Hamvas él, Hamvas élni fog.
81-82. oldal
A mai magyar kisiskolás alultáplált, idegbeteg, csenevész, nem engedik eleget aludni, nulladik órára lohol reggel hétre a húszkilós táskájával a gyönge, ferdülő, csonthiányos gerincén, cipeli a táskáját és a ruháit osztálytermek között bolyongva óráról órára ide meg oda, és a hetedik-nyolcadik óra után, egy pocsék közétkeztetést követően fejfájósan és gyomorfájósan mehet csak haza leckét írni. Az anyanyelvén csak makogni képes, nem olvas semmit, és még játszani se lehet vele, mert a tanév túlnyomó részében hullafáradt, maximum arra képes, hogy lerogyván a hülyébbnél hülyébb tévécsatornákat bámulja.
A mai magyar gyerekeket lelkes idealisták, valamint fáradt, kiábrándult, az órát szétfecsegő, kelletlen, öreg gyerekgyűlölők, továbbá azonnali kezelésre szoruló tébolyultak tanítják. Minden tantestület tele van őrültekkel, hogyne lenne tele velük; örülni kell, hogy még ott vannak egyáltalán, és nem lehet kitenni őket, mert nincs helyettük más. Bele is lehet őrülni már önmagában abba, hogy a tanárokat újabb és újabb értelmetlen továbbképzésekre taszigálják központilag, így egy minisztériumi tisztviselő a fizetését az újításaival megszolgálja, s emiatt órák maradnak el, és a tanároknak nincs idejük felkészülni. Évente újabb és újabb hevenyészett tankönyveket sóznak a nyakukba, és a gyerekeknek minden évben vadonatúj könyveket kell megvenniük méregdrágán, hogy valamely kiadók többet kereshessenek. Újabb és újabb látszatmércék átugrására kényszerítik őket, hogy azt mondhassuk: teljesítettük az európai normákat.
Őrült tanár őrült gyerekeket produkál. Fáradt, nyomorult tanár fáradt, nyomorult gyerekeket produkál. Az otthoni környezet csak kis részben felelős a mai gyerekért, mint kimutatták: a szülők is hajtanak látástól vakulásig, fáradtak és nyomorultak ők is, a gyerek többnyire csak púp a hátukon, nevelje az iskola, vélik hárítólag. Olvasni nem, de a tanárok mániáihoz alkalmazkodni igen korán megtanulnak a mai magyar gyerekek, életiskola ez is, de a legrosszabb: a konformizmus, a szolgalelkűség iskolája.
Azok pedig, akik lelkesen és felkészülten mennek tanárnak, mert mindig vannak ilyenek, öt-tíz év után belefáradnak; beletörnek, és jobb esetben bértollnoknak állnak be valahová. Tisztelet a kivételnek, aki továbbra is imád tanítani és kitart a helyén; személyesen ismerek ilyen elhivatott tanárokat, csakhogy a kivételre, egyes emberek hősiességére egy oktatási rendszer nem építhet. Vagy intézményesen becsülik meg a tanárokat, és ebbe minden beletartozik, az emberhez méltó fizetés is, vagy jelentsék be, hogy a magyar jövő nem érdekli őket.
98-99. oldal
Szinte másról sem szól az emberi történelem, mint hogy mindig másról volt szó, mint amit a felszínen látni és láttatni, tanulni és tanítani lehetett. Csak éppen ez a létező most el van nyomorítva. Az önálló, aktív képzeletet fenyegeti rettenetes veszély a tömegre tervezett diktált képzelet részéről, azt a fajta képzeletet, amely nélkül semmiféle haladás nincs. A diktált képet használó média akkor is csal, ámít és hazudik, ha a művelői nincsenek is feltétlenül a tudatában, vagy éppenséggel a fősodorral szemben kívánnak és vélnek úszni.
Betű
Említett könyvek
- Fejes Endre: Rozsdatemető
- Hamvas Béla: Karnevál
- Kertész Imre: Sorstalanság
- Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma
- Mikszáth Kálmán: Két választás Magyarországon
- Mikszáth Kálmán: Különös házasság
- Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője
- Mikszáth Kálmán: Tót atyafiak
- Tadeusz Borowski: Kővilág
- Varlam Salamov: Kolima
Hasonló könyvek címkék alapján
- Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből 93% ·
Összehasonlítás - Kertész Imre: A száműzött nyelv 91% ·
Összehasonlítás - Kertész Imre: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt 91% ·
Összehasonlítás - Karinthy Ferenc: Mélyvízi hal ·
Összehasonlítás - Esterházy Péter: A szabadság nehéz mámora 88% ·
Összehasonlítás - Csoóri Sándor: Breviárium ·
Összehasonlítás - Térey János: Teremtés vagy sem ·
Összehasonlítás - Nádas Péter: Esszék ·
Összehasonlítás - Isztray Botond: Ugyanis Hamvas Béla ·
Összehasonlítás - Oravecz Imre: Egy hegy megy 88% ·
Összehasonlítás