Fogság 93% 343 csillagozás

Monumentális mű lenyűgöző enciklopédikus tudással, szinte elképzelhetetlen, hogy milyen intenzív kutatómunka előzhette meg.
Az eredmény sokkoló, annyira tömény ókor élményt ad a regény, hogy az olvasó kis porszemnek érzi magát a Római Birodalomban, egy parányi fogaskeréknek a történelem csikorgó gépezetében. A legutolsó szög is a helyén van, minden hitelesnek tűnik, és a rengeteg apró részlet, a sok átadott információ mégsem teszi szárazzá a kötetet, hanem csak egyre élettelibbé és elevenebbé válik tőle.
Számos réteg rakódik itt egymásra, és közülük az első mindenképpen a Római Birodalom nagyságának, hatalmának érzékeltetése, ami óriási földrajzi kiterjedésével, számos provinciájával, rendkívül színes, nyelvében, vallásában, szokásaiban igen különböző népességével zsibongó méhkasként éli mindennapjait.
A hierarchia legalján a rabszolgák hada áll teljes kiszolgáltatottságban, de a csúcsra, a császári családba születni sem igazán érdemes a rokongyilkosságok virágzásának korszakában, a szerencse forgandó, a váratlan, erőszakos halál bárkit elérhet, és úgy tűnik, hogy már a puszta életben maradás is komoly teljesítmény ebben a világbirodalomban. A szerzői szándék mindenképpen az, hogy minél izgalmasabb keresztmetszetet adjon a sokféle provincia és társadalmi osztály életéből.
A második réteg a zsidóság helyzetének bemutatása, minden részletre kiterjedően megtudhatjuk, hogy milyen zsidónak lenni a római diaszpórában, aztán Jeruzsálemben, a Templom árnyékában, majd egy júdeai faluban mezőgazdasági munkákból tengődve, és végül Alexandriában, dúsgazdagon, az elérhető legnagyobb hatalmat birtokolva.
A klasszikus történelmi regény jellegzetességei mellett végig jelen vannak azok a jegyek is, amelyek egy kortárs irodalmi alkotás jellemzői.
Már a főszereplő megválasztása is provokatív a gladiátorok kultuszának korában, egy olyan fiatalemberre esik az írói választás, aki minden testi szépséget és erőt nélkülöz, fizikuma gyenge és rövidlátó, tehát ebben a korban nem számít teljes értékű férfinek.
A munka alól felmentve állandóan olvas kis odújában, és ő lepődik meg a legjobban, amikor mégis kinyílik előtte a világ, és hosszú útra indulhat, hogy rengeteg tapasztalattal legyen gazdagabb.
Műveltsége, egyre gyarapodó tudása és az arisztokráciával kötött kapcsolatai mégsem hozzák el számára a társadalmi felemelkedést, végig keserűség és kiábrándultság lengi be a sorsát, elkíséri a szellemi ember magányossága és szembesül minden elképzelhető veszteséggel és csalódással. Fájdalmas utóízt hagyna maga után ez az életút, ha nem lenne mégis egy kevés vigasz abban, hogy a megszerzett bölcsesség, az örök kívülálló perspektívája, és az olvasás és a gazdag fantázia képes volt számára időleges menekülést és enyhülést nyújtani.
Kiváló regény, és különlegessé teszi az is, hogy egyszerre kínálja a legjobb történelmi művek színes időutazás élményét, és a kortárs irodalom összetettségét, egzisztenciális kérdéseket feszegető, elgondolkodtató útkeresését.

Régen költöztem be ennyire egy könyvbe. Sőt, nem csak régen, de ritkán is. Mondjuk muszáj is volt, mert ezt a monstrumot nem lehet pár nap alatt letudni. De szükség volt erre a terjedelemre, hogy Spiró mindent beleírjon, amit akart, és nekem úgy tűnik, hogy nagyon is tudatosan építette föl a mondanivalóját. Itt nem csak arról van szó, hogy írt egy történelmi regényt némi kalandba ágyazva, hanem megírta egy nép történetét egy olyan időszakból, ami a zsidók számára is sorsfordító volt, de kihatott az egész emberiség történelmére.

Valamikor Jézus halála idején, tehát a 30-as évek közepén lépünk be a történetbe, ami eltart a zsidó háborúig, a Templom lerombolásáig (meg egy kicsit tovább). A főszereplő Uri, a római zsidó, kezdetben még húsz éves sincs. Szokatlan főhős, csúnya, testileg gyenge, nagyon rosszul lát, nehéz is volt elképzelnem, sokszor azon kaptam magam, hogy megszépítem képzeletben. Ezzel szemben okos, művelt, és van szeme a körülötte lévő világra. Tulajdonképpen az ő életét követjük végig, először Rómában, aztán eljut Jeruzsálembe és környékére, onnan Alexandriába, majd visszatér Rómába, ahol leéli további életét. Ez a fajta végig hajszolása Urinak a történelmi atlaszon néha kissé erőltetett, ami a regény rovására megy, de ez csak kis hiba ahhoz képest, amit kapunk. Mert amit kapunk, az egy elképesztő tabló az ókori világról. Olyan részletességgel ismerhetjük meg az akkori életet, mint kevés mai regényben; lehet, hogy ez valakinek lassú, vontatott, vagy unalmas, de én úgy élveztem ezt a lassú mesélést, mint egy időutazó. Olyan írói teljesítmény ez, amire csak kevesen vállalkoznak manapság.

A regénynek persze sok rétege van, az egyik természetesen maga a történelem. Spiró egyrészt történészként áll hozzá a dologhoz, azokat az eseményeket szövi bele a regénybe, amik megtörténtek, másrészt viszont megenged magának annyi szabadságot, hogy olyan részleteket, amik forrásai bizonytalanok, vagy ellentmondásosak, azokat szabadon értelmezze és magyarázza (mint pl. Pilátus bukását, amit a Gerizim-hegyi mészárlás okozott, de a regényben az eset provokációnak van ábrázolva).
Egy másik réteg, pont a fenti kétértelműségek miatt is az író, a történetíró felelősségéről szól. Uri nyitott szemmel jár, egyre többet megért a világból, egyre inkább látja annak hamisságát, és élete vége felé maga akarja megírni népe történetét, de persze elbukik, a történetet a császár embere írja meg a rómaiak szemszögéből. Spiró a regénnyel Uri munkáját végzi el, ami persze lehetetlen, de mi más is lenne egy jó író feladata.
Egy harmadik, az olvasónak igen fontos réteg az a párhuzam, amit Spiró az akkori idők és a jelen között húz meg. Nagyon sok történetben ráismerhetünk a mára, hogy ma sem csináljuk/ják ezt másképp, mint ahogy azt az ókorban feltalálták. Uri élete második felében már elég bölcs lesz ahhoz, hogy lássa, nem kell ismernie feltétlenül a tényeket, ha ismeri a végeredményt, akkor a legtöbb esetben az is világos, hogy mi vezetett oda. Ennek ellenére a mai hatalmasok még mindig azt hiszik, hogy el lehet rejteni a nyuszit a kalapban. Pedig tudjuk, hogy ott volt az mindig is.

A regény folyamán leginkább az idő folyásának beazonosításával voltak gondjaim, Spiró nem mond évszámokat, de az olvasó agya akkor is azon jár, hogy most melyik évben is vagyunk. A történelmi események alapján persze be lehet lőni pontosan az éveket előbb-utóbb, Uri 35 februárjában indul el Jeruzsálembe. De azért néha belekavarodtam, főleg, mert Spiró egy alkalommal mégis mond egy évszámot, mégpedig eszerint Uriék a zsidó naptár szerinti 3760. évben indultak el. Csakhogy ez a mai naptár szerint az 1. évet jelenti (ha nem tévedek), ami lehetetlen, hiszen Tiberius uralkodásának vége felé járunk a regény elején.

Én azt mondom, hogy senkit ne riasszon vissza ennek a könyvnek a mérete, kivételes olvasmány élmény.

Most olvastam Spiró György Fogság című könyvét másodszor. De szerintem még ez sem elég. Most is rácsodálkoztam olyan kisebb, apró részletekre, amelyek a korábbi olvasásomból nem is rémlettek. Uri hatalmas utazása, titokzatos küldetése és a vele való történések oly részletességgel mutatják be az I. századi zsidó és római világot, amely ritka a könyvekben. Ezt a szintet szerintem még a Quo Vadis sem üti meg.Tehát a könyv Nobel-ért kiált! A körülmények, szokások, hagyományok oly gazdag és informatív tárházát nyújtja a könyv ráadásul emészthetően olvasmányos formában, mely szinte egyedülálló. Pl. „eltört a járom”, s ezt nem lehet javítani, s "nem készülhet fémből sem, mert akkor az állatot örök rabszolgaságra ítélnénk”. Ez olyan szellemi ív, amely mai világunkból már kiveszett, mint ahogy számos megemlített szemlélet és akkori rend is, hisz az ábrázolt világ 2000 év távlatából tárul elénk. Vagy ahogy a vidékiek imáiban már a jövendő kereszténység fuvallata érint meg…Számos jellegzetes épület sem áll azok közül, melyekben Uri kalandjai megtörténnek, csak romjaik, makettjeik és emlékük maradt számunkra. Mégis a saját világunkra ismerhetünk – az emberi gyarlóságok ugyanazok!
Ez a könyv egyszerűen kimagaslóan remek – emlékezetes. NAGYON AJÁNLOM!

Óriási mű, hatalmas információtömeg, könnyedén és olvasmányosan előadva. Mostanában fedeztem fel magamnak a történelmi regényeket, korábban nem hittem volna, hogy ennyire magával ragadhat egy tégla méretű könyv, ami kétezer évvel ezelőtt játszódik.
Volt egy apró kis zavaró momentum, ami miatt mindennek ellenére mégse lett 5 csillagos. Egyetlen „szócska”, ami néhányszor felbukkant, és annyira oda nem illő volt, hogy mindig meghökkentett az öncélúsága, ez most miért kellett ide. Egyáltalán nem gondolom, hogy az ókori életet kegyetlenségek, vérengzések és szexualitás nélkül kellene bemutatni, de ebből a történelmi igénnyel (is) megírt könyvből ez a szóhasználat egyszerűen „kilógott”. Mintha szándékosan saját komolysága ellen dolgozott volna.

Nihil novi sub sole.

Íme a Krisztus utáni első század egy a római zsidó diaszpórában élő vaksi satnya szemével láttatva – van ebben valami nem is annyira bújtatott irónia. Tehát első század, Róma, Júdea, Alexandria, megint Róma, latinok, zsidók, görögök; ez az aktuális díszlet. Mondom, pillanatnyi díszlet csak, mert a főszereplő, az ember konstans, nem változik. Pontosabban az emberi gyarlóság az, ami változatlan: pénzéhes, korrupt, öntelt, gyűlölködő az ókori brancs is, hátba szúr, elárul, meghurcol és meggyilkol bűnöst és ártatlant, barátot és ellenséget ugyanúgy, nemtől, fajtól, nemzetiségtől, vallástól függetlenül. Spiró remek érzékkel tudja bemutatni, hogyan ismétli meg magát a történelem, ezt írja meg egyfelől végül is a Tavaszi Tárlatban is. Itt is súlyos a következtetés: hiába ismétlődik meg, ha egyszer nem tudunk belőle tanulni.

Az első század pedig a hálás díszletek közé tartozik: a történelmi regény írója számos történelmileg és kulturálisan jelentős eseményt mutathat meg. Lehet itt foglalkozni a Római Birodalom bel- és külügyeivel, a (poszt)hellenisztikus világ társadalmi feszültségeivel, a kereszténység ébredésének bemutatásával pedig teológiai kérdések is feszegethetők. Hogy fókuszunk irányítója éppen egy zsidó kvázi-értelmiségi, s hogy beavatásának, önmagát író Bildungsromanjának színhelye történelmileg telített, teljességgel esetleges. De ha már főhősünk éppen zsidó, és véletlenül úgy esik, hogy az első, a zsidók elleni, halálos áldozatokat is követelő pogrom idején pont bezárattatik a Körzetnek nevezett első, alexandriai gettóba, hát témánk lesz ez is: hogyan történhetnek meg a holokausztok, miért célpontja ennek a bolygót átfogó mobbingnak pont a zsidóság? Spiró több szereplő – zsidó és nem zsidó – szájába adja a szavakat, mikor ezt boncolgatja. Ügyes kortárs írói fogás ez egyfelől, the death of the author, ugye – lám, Spiró is él effajta eszközökkel, pedig nem soroljuk a posztmodernek közé; egyfajta pilátusi kézmosós gesztus is másfelől, lerázza magáról az ítélkezés terhét Spiró, tegye meg azt ki-ki maga. Na de mik a vádpontok? Itt van máris elsőnek a monoteizmus: hogy gondolja azt a zsidóság, hogy Örökkévalóját a többi isten fölé emeli? Mert ha csak egy van, aki ráadásul még láthatatlan is, az szükségszerűen mindenhatóbb a megszobort több száznál. Aztán jön az a fránya kiválasztottság, önteltségre vall, nyilván. (Sokszor elmélkednek azon, hogy lehet az, hogy a második világháború meghurcoltatásai alatt – talán a varsói gettó megkésett ellenállását leszámítva – nem lázadoztak a zsidók. Spiró a kérdésre a kiválasztottság tanával és a Messiás-várással válaszol: a túlvilági többszörös megtérüléssel kecsegtető kiválasztottság a földi létet megkeseríti, a zsidó úgy hiszi, nagyobb próbákat kell kiállnia ahhoz, hogy a Messiás eljövetelével elnyerje méltó jutalmát. A Messiás pedig bármely pillanatban eljöhet /Sőt, most mindjárt el is jön, még az én életemben, hiszen egyértelműek a jelek, nem? A végét járja a világ, én mondom nektek, korccsá züllött immáron az emberiség./, és akkor százszorosan megbüntetik a gonoszt, aki ellene vétett. Jámbor bosszúvágy ez. Hát nem borzasztóan ironikus, hogy a hit egyszerre ad támadási felületet és menekvést a támadás elől?) Harmadiknak mindjárt itt van a pénzügyi és a szellemi befolyás. Hát micsoda dolog ez, hogy ezek itt ahelyett, hogy a földet túrnák velünk együtt (Ja, hogy azt nem engedjük nekik? Nem baj, akkor is!), vagy fegyvert ragadnának ők is a népért (Mi, hogy azt sem lehet nekik? Hát harcolják ki a jogot maguknak!), csak rajtunk élősködnek, uzsorakamatra adják a hitelt, az ő kezükben van a világkereskedelem, a piac, iskolákba járnak, nyelvet tanulnak, és villásvégű nyelvükkel a császári fülekbe sugdosnak! Bah! Még szerencse, hogy a halott zsidó már nem költözik vissza a házába, anyagi javainak hasznát már nem veheti, a kölcsönt sem kéri vissza, kereskedelmi kapcsolatait pedig nem tudja ápolni (valakinek meg hát csak kell). Megjegyzem, képviselteti magát egy olyan álláspont is – teljességgel összhangban az esetlegesség egyéb ábrázolásaival , miszerint a zsidóságra csupán a véletlen folytán osztatik folyton az üldözött szerepe. Az is lenyűgöző, mint intézi úgy Spiró, hogy az alexandriai Vész idejére Urival együtt már olyannyira hozzászokunk a mészárláshoz, hogy szinte meg se ráz minket a több ezer áldozatot követelő zsidóüldözés. Ez talán a regény egyik legnagyobb esztétikai fogása: kezdetben még rajtaütésszerűen ér minket az irtózatos, embertelen erőszak, szépen lassan azonban eljutunk oda, hogy zsibbadt érzéketlenséggel figyeljük a vérontásokat. És túléljük őket, ép ésszel, s a könyvet is alig tesszük le közben. Mert talán csak így lehet.

Kr. u. 38-ban az imént említett vádak görögül hangzottak el. Én nap mint nap hallom őket magyarul. Véleményem szerint a holokausztok (szándékosan használom ismét a többes számot) legnagyobb szörnyűsége nem az, hogy megtörténtek. Sokkal inkább az, hogy újra, bármikor megtörténhetnek, sőt, hogy kicsiben-nagyban megtörténnek a mindennapokban is. Mindennemű zsidózás, cigányozás, niggerezés, buzizás, szlovákozás, románozás… egy kisebbfajta, verbálisan agresszív, genocídiumra való felbujtás, és eszerint kell kezelni. Irtózatosan nehéz elkerülni a vétkesek közti néma cinkos szerepét, de a mi mindennapi felelősségünk az, hogy újra és újra megpróbáljunk kitörni a lesújtó sztereotípiák fogságából. Ez a gondolat – mármint a néma cinkosoké – amúgy a Fogságban is megjelenik, itt épp a császárváltó véres korról mondja ki az ítéletet Spiró, de nem a vérengző császárokról, hanem az elnyomottakról: Tiberius, Caligula, Claudius, Nero és a többiek csak annyit tesznek meg, amennyit megtehetnek. Borzasztóan messzemenő, szemnyitogató gondolat!

Apropó fogság. Hogy miért is ez a cím? Tyű, hát van ennek vagy egy tucat értelmezési lehetősége, de lehet, hogy csak azt elég belátni, amit Spiró mindvégig érzékeltet: nem szabadulhatunk azoktól a körülményektől, amikbe beleszülettünk (korszak, hely, nép, vallás, nem, társadalmi réteg, testi adottságok, stb.), és így sorsunktól sem – milyen érdekes a predesztináltság tézisével találkozni egy zsidókról és ókeresztényekről szóló regényben. No, de íme néhány értelmezési keret bővebben is. Uri homályos szemével is tisztán látjuk a béklyókat, amik őt és kortársait (no meg a mai embert is) behálózzák. A vallás valóságos rabigát rak a zsidókra, kétféle dolog létezik a világon, olyan, ami tiltott, és olyan, ami megengedett; olyan, amit szabad, nincs. Uri szemlátomást semmilyen befolyással nem rendelkezik sorsa felett, csak sodródik az eseményekkel, magát sosem definiálja, csak éppen nem utasítja vissza a ráaggatott identitásokat, tipikus egyszer fent, egyszer lent-életet él; ez is csak fogság, hiszen maradéktalanul kiszolgáltatott. A szexuális vágy rabláncát is láthatjuk megcsillanni, amint az alexandriai fürdőkbe vezeti Urit, ennél már csak a hatalom- és a pénzvágy erősebb, bár utóbbi épp Urira nem jellemző. Ő egy nincstelen, ágrólszakadt, financiálisan motiválatlan zsidó  ilyen is van, dörgöli az orrunk alá Spiró. Urit egyetlen cél hajtja az új élmények felé, mégpedig a vágy, hogy egyszer majd elmesélhesse őket apjának, aki aztán büszkeséggel ölelheti keblére az atyai házhoz visszatalált – tékozló?  fiút. Uri eme gyermeki vágya bizonyítja visszautasíthatatlanul, hogy elsősorban emberek vagyunk mindannyian, akik anyától és apától (nem istentől) lettünk, a vallásunk, bárminemű hovatartozásunk csak másodlagos. A kebelre ölelés persze elmarad, és bár sodródik a történettel tovább, Urinak aztán már csak egy vágya van: hogy a saját fiával beszélhessen végre. Aztán az, hogy láttathasson mindent, amit ő homályosan-tisztán lát. Aztán már csak az, hogy lásson…

Nincs új a nap alatt.

Spiró könyve nehéz. Nem mintha nem lenne kellően olvasmányos (az!), de mégiscsak 770 sűrűn telerótt oldal, nem éppen bibliapapírra nyomott, kemény táblás, sokkilós alkotás. Buszon, villamoson, trolin állva, kapaszkodás közben olvasni esélytelen. Mindez érthető, elvégre Spiró egy teljes emberélet történéseit, sőt azon is túl – egy kedves ismerősöm szavait idézve – „a gyűlölet születésének” kortól független univerzáléit sűrítette egyetlen regény keretei közé. Tökéletesen megértem, hogy a zsidó identitásukat mai napig őrző és ápoló olvasók számára ez a könyv páratlan élményt nyújt. A történet főhőse, Uri, a vaksi, rút és csenevész római zsidó fiú Krisztus és első követőinek korában, a császárkori, belviszályoktól és mértéktelen kicsapongásoktól gyötört, dekadens Római Birodalom idején vetődik el az ókori Mediterráneumnak a zsidó (és nem zsidó) történelem szempontjából kulcsfontosságú helyeire, miközben éppúgy megjárja az emberi lét magasságait, mint mélységeit; hányattatásai közepette erőtlen, kór sújtotta gyenge hajtásból erős, a heves szélviharban is csak meghajló, de ketté nem roppanó ággá fejlődik. Őszintén meglepett, mekkora érzékkel lehel életet Spiró a korra vonatkozó történeti adatokba, milyen tehetséggel és hozzáértéssel idézi meg az első század társadalmi viszonyait, és mennyire eldolgozottak a tények és a fikció közötti határok. Nem vitás, ebben a tekintetben a Fogság leginkább a Passuth-féle történelmi regények legsikerültebb példáival vetekedik. És mivel a történészek krédója szerint a múlt tanulmányozásának célja a jelen megértése és ezen keresztül a jövő bölcsebb megtervezése, Spiró műve, még csak nem is leplezett módon, a 20. század vészkorszakának miértjeit segít testközelbe hozni. Senki ne gondolja azonban, hogy az író a zsidók szenvedései felett siránkozik; a maga kíméletlen és szókimondó realizmusával, a helyenként kifejezetten közönséges, vulgáris fogalmazásával Spiró olyannak festi le az antikvitást, köztük a zsidóságot, amilyen az valójában volt: idealizált, fennkölt, már-már romantikus mázától megfosztottan, az emberi volt minden bűnével és gyarlóságával egyetemben, a kiválasztott néppel szemben gyakorolt metsző gúnnyal és éles kritikával. Rítusokba merevedett hitetlenség, hideg számítás, képmutatás és köpönyegforgatás, konformizmus, a vagyon és a hatalom hajhászása, a lélek feláldozása Mammon oltárán – Spiró bátran nyúl ezen motívumokhoz, melyek kortól és etnikai hovatartozástól függetlenül minden közösségben felütik fejüket, és nem csekély szerepet játszanak abban, hogy az emberiség sok évezredes írott történelmében sokan egyfajta ciklikusságot vélnek felfedezni. (Hogy ez az időszakos ismétlődés miért látszati csupán, azt most teljességgel mellékes.) A képet néhány gondosan elrejtett, ám annál találóbb, örök érvényű bon mot teszi teljessé; ezek ízlelgetése további élvezetet jelent a fogékony olvasók számára.
Spiró regényéről sokan sokféleképpen írtak, elemezték széltében s hosszában, készült hozzá dokumentumfilm a historikus és művészettörténeti háttér alapos bemutatása és megvilágítása céljából, így magam csupán két végső, személyes megjegyzésre szorítkoznék.
Egyrészt, a regény annak a folyamatnak az egyik legszebb irodalmi megfogalmazásával zárul, mely során az elaggott elme lassan elveszíti racionális kapcsolatát a külvilág valóságával, és fokozatosan magába fordul, önmagába zárkózik.
Másrészt, a „Fogság”, noha a szó talán egyszer sem kerül említésre a műben, a lehető legkifejezőbb cím a regény számára. Bár az asszociatív kapcsolat, mely a zsidóság történetéhez fűzi, eléggé nyilvánvaló, Spiró jelen esetben nem feltétlenül erre a viszonyra kívánt utalni (gondolom én), sokkal inkább két olyan kötelékre, melyek velünk születnek és gyakorlatilag a szabadulás legcsekélyebb reménye nélkül életünk végéig gúzsba kötve tartanak: Uri esetében ez zsidó volta és testi korlátai (mindenekelőtt rossz látása). Történjék bármi, higgyenek rólunk mások bármit, tartsanak ennek vagy annak, változzék bár idővel hitünk és magunkról vallott nézeteink, nincs menekvés ezen kötelékek közül. Hasznos volna ezt minden kor emberének észben tartania, hogy többé ne ismétlődhessék meg mindaz, ami időről időre mégis megismétlődik.

Számomra ez a legjobb történelmi regény, amit eddig olvastam. Rendkívül összetett és részletgazdag, egy kalandos és izgalmas történettel mint vezetőfonal és egészen egyedi főszereplővel, egy igazi egyéniség, akit csak szeretni és csodálni lehet. A főhős filozófiai elmélkedései az író nagyon finom humorával fűszerezve egy mélyen emberi alaphangot adnak, ami végigkíséri az olvasót az első oldaltól kezdve a legutolsó mondatig.

Spiró György ezzel a regénnyel egy nagyszerű utazásra visz bennünket, és utunkon Uri (latin nevén Gaius Theodorus) a szegény zsidó családból származó római polgár, a rossz szemű, fájó hátú, ám de több nyelvet beszélő, olvasásai által rendkívül művelt és nyitott gondolkozású Uri lesz a kísérőnk. Nála jobb társat nem is adhatott mellénk a szerző. Uri fiatal még, amikor Tiberius császár Rómájában összehoz bennünket az író keze, azon a napon, amikor az apja azt a hírt hozzá a számára, hogy Jeruzsálembe indul.

És elindulunk… a nagy (évekig tartó) utazás a fejlődésregények jellegzetes motívuma, és ez most is így van. A motívumból adódóan Uri két párhuzamos utazáson vesz részt: egy földrajzilag követhető úton megy végig Rómából Jeruzsálemig majd vissza Alexandrián keresztül, és ugyanakkor egy talán sokkal izgalmasabb belső utat is végigjár: mire ismét Rómába ér, már egy teljesen más ember, mint aki onnan elment. És közben végig fogságban van… saját sorsának fogságában. És ez a sors úgy intézi, hogy, miközben átutazza a fél római birodalmat, a kor jelentős politikai eseményeinek forgatagába kerüljön, hogy személyesen találkozzon Pontius Pilatussal és Caligulával, és hogy megtapasztalja az élet nyers valóját az út porától, a börtön celláján át a fényűző palotákig.

Uri intelligens, nyitott, érdeklődő és szellemes elméje teszi számára lehetővé, hogy minden új tapasztalatot, amivel az élet szembesíti, legyen az jó vagy rossz, a maga megfelelő értékén tudjon megítélni és befogadni. A rossz élményeket hamar feldolgozza, és nem érzi magát különösebben lesújtva, a jókra pedig egy idő után már csak mérsékelt lelkesedéssel tekint. Urinak nem véletlenül rossz a szeme… Nem a látás, mint fizikai képesség az, ami meghatározó abban, hogy mit és hogyan látunk a világból, az életből, önmagunkból. Uri mindent, ami ilyen értelemben fontos, nagyon jól lát, képes behatolni a dolgok lényegéhez sőt, mire hazatér, hihetetlen pontossággal előrelátja az események menetét és azok következményeit.

A regény történelmi háttere, mint említettem, nagyon pontosan és részletesen került kidolgozásra, és az olyan csemegékre vadászó ínyencek, mint amilyen én is vagyok, komoly tobzódásra számíthatnak: betekintést nyerünk az ismert politikai események hátterében zajló intrikákra, megismerhetjük a kor fontos személyiségeinek magánéletét, egész közelről nézhetünk meg jó néhány ókori építészeti remekművet, tanúi lehetünk annak, hogyan zajlott a mindennapi élet a különböző társadalmi rétegekben, és egész komoly ismereteket gyűjthetünk a római birodalom területén fellelhető több népcsoport vallási szokásaról, a tradíciókról, mítoszok, legendák és babonák jönnek majd szembe, háborúk törnek ki, és hát nem utolsó sorban ott lehetünk a kereszténység első mozzanatainál.

Uri pedig végig ott van velünk, magyaráz ha nem értünk valamit, és mindenről elmondja a véleményét, amire nagyon is érdemes odafigyelni, mert ha valaki, hát akkor ő tudja, miről beszél.

Hatalmas mű, le a kalappal Spiró előtt. Lehet, hogy tévedek, de úgy hiszem, e regény célja az volt, hogy végre úgy mesélje el a kort, melyben Jézus élt és meghalt, ahogy az valóban lehetett. Hihetetlenül realista, pontos képet ad, ami a gondolkodó ember számára többszörösen torokszorító. Egyrészt, mert látjuk, hogy miként kezdődhetett az, amit ma kereszténységként ismerünk, másrészt, mert félelmetes és borzongató, hogy az ember mennyire állati és mennyire nem változott semmit. A főszereplőért pedig további öt csillag: tökéletes választás volt. Ez a regény Flavius Zsidó háborújával együtt mindenképp olvasandó, ha értelmes embernek tartod magad, és nem a nyáj [mindegy, milyen] egy bégető tagjának. Ja, és ráadásul izgalmas is! [mármint Spiró regénye]

Spiró nagyon jól tud írni.
És nagyon sokat.

Micsoda építmény, micsoda konstrukció!

Régóta kívánságlistámon volt ez a könyv. Az első, ezen molyos listámra felvett kötet volt, és a családom volt annyira jó fej, és karácsonyra megvette nekem (na most aki olvasta a regényt, az tudja hogy ez az időzítés micsoda sorsfintor is lehetne akár :) ).
Az első 100 oldal nálam sorsdöntő tud lenni, ami regényhez tanúsított további hozzáállásomat illeti, és azt kell hogy mondjam, főleg a Messiások első 100 oldalához képest, a fogság első nyolcada rendkívül sima, cselekményt alig tartalmaz. Nagyon gördülékeny a szöveg ugyan, rendkívül olvasóbarát (ennek az ellenkezőjét soha sem lehetett Spiró szemére vetni) de mintha alig történne valami. Itt máris tetten érhető a szerző zsenialitása: nagyon is sok minden történik, de az ezek megértését jelző villanykörték később, gyors és kevésbé gyors egymásutánban villannak fel. Sokakat megrémiszthet az erőszak Spirótól talán szokatlan, naturális ábrázolása is, erre mindjárt a regény elején sor kerül, ugyanakkor egy olyan birodalom társadalmi, politikai felépítményeinek ábrázolásakor, amelyeknek az erőszak volt az egyik legfontosabb kötőanyaga, elkerülhetetlen szemléltetni ennek az összetartozásnak a hétköznapiságát. Az egyetlen dolog ami összeköthette az akkori erőszaktevést a maival, az nem más, mint az elszenvedő félelme. Uri mégsem félt, vagy ha igen, akkor inkább másokat féltett. Tébolyult időben, még tébolyultabb uralkodók alatt játszódó, betűkre konvertált, fejben képekre bontható Road movie a Fogság, nem több, és nem kevesebb. Olyan fordulatokkal találkozhatunk Spiró művében, amelyeket egy skandináv krimiíró is megirigyelhetne, azzal a különbséggel, hogy ezen fordulatok nem Ingrid néni családjának meghitt békéjében keltenek kispolgári viharokat: Itt minden fordulat emberek tízezreinek, millióinak életébe került, szabadok lettek rabszolgává, rabszolgák pedig szabadokká.
Spiró ezüsttálcán tesz le elénk egy komplett életet, minden fájdalmával, örömével bújával és közönyével együtt. Az első szerelemtől az utolsóig, Pilátus vacsorájától Nero át nem adott víziorgonájáig.
Nem tudom, kinek, hol jött el az a pont, amikor már Uriként látott, Uriként gondolkodott, vagy a főhőst megelőzve, Uriként elemzett, de hogy mindenkinél beköszönt ez az állapot, arra van száz szeszterciuszom, de vizezetlen borban is fogadok bármikor, bárkivel.
A júdeai tájra sütő napkorong éppúgy égetett, mintha ott lettem volna, és ugyanúgy zavart a római sár, mint Urit, amikor hazafelé bandukolt az elemózsiával, amit patrónusától kapott.
A Regény befejezése úgy ért, hogy többször is megzavartak közben. Csörgött a telefonom, csengetett a postás, háromperces szakaszokra bontva tudtam csak végigolvasni…
Így is nagyon nagyot ütött!

Szívből ajánlom minden fejben utazónak, és minden földhöz ragadtnak Spiró kétezer éves, eleven arcait!