Fogság 230 csillagozás

Spiró György: Fogság

Spiró ​György nagy fába vágta a fejszét, talán a legnagyobba. A dráma-, regény-, novella- és versíró szerző tizenkét éven át érlelte most megjelent regényét, mely végül közel nyolcszáz oldalasra sikeredett, miközben saját bevallása szerint sok mindent kihagyott belőle, ami még foglalkoztatta a témában. A téma a kétezer éves kereszténység, amely a nyugati civilizációt alapvetően meghatározza. Hőse az Uri nevű egyszerű, rövidlátó kisfiú, aki Krisztus megfeszítésének századában született. A kalandregénynek is beillő fejlődéstörténet az ő útján vezet végig: a római diaszpórában felcseperedett fiú különös módon tagja lesz a delegációnak, amely Pészahkor Jeruzsálembe viszi az adót, és ez a gyenge fizikumú kölyök Jeruzsálemen, Júdeán és Alexandrián keresztül vándorol, hogy aztán évek múlva visszajusson Rómába. Valahogy mindig többnek hiszik, így olyan kiváltságos helyzetekbe kerül, hogy együtt vacsorázik Pilátussal, a császárnak tolmácsol, de gyakran a legsanyarúbb számkivetettség a… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2005

Tartalomjegyzék

>!
Magvető, Budapest, 2015
770 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631424300
>!
Magvető, Budapest, 2008
770 oldal · ISBN: 9789631424300
>!
Magvető, Budapest, 2005
770 oldal · ISBN: 9631424308

Enciklopédia 10


Kedvencelte 84

Most olvassa 30

Várólistára tette 239

Kívánságlistára tette 114

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
Bla IP
Spiró György: Fogság

Most olvastam Spiró György Fogság című könyvét másodszor. De szerintem még ez sem elég. Most is rácsodálkoztam olyan kisebb, apró részletekre, amelyek a korábbi olvasásomból nem is rémlettek. Uri hatalmas utazása, titokzatos küldetése és a vele való történések oly részletességgel mutatják be az I. századi zsidó és római világot, amely ritka a könyvekben. Ezt a szintet szerintem még a Quo Vadis sem üti meg.Tehát a könyv Nobel-ért kiált! A körülmények, szokások, hagyományok oly gazdag és informatív tárházát nyújtja a könyv ráadásul emészthetően olvasmányos formában, mely szinte egyedülálló. Pl. „eltört a járom”, s ezt nem lehet javítani, s "nem készülhet fémből sem, mert akkor az állatot örök rabszolgaságra ítélnénk”. Ez olyan szellemi ív, amely mai világunkból már kiveszett, mint ahogy számos megemlített szemlélet és akkori rend is, hisz az ábrázolt világ 2000 év távlatából tárul elénk. Vagy ahogy a vidékiek imáiban már a jövendő kereszténység fuvallata érint meg…Számos jellegzetes épület sem áll azok közül, melyekben Uri kalandjai megtörténnek, csak romjaik, makettjeik és emlékük maradt számunkra. Mégis a saját világunkra ismerhetünk – az emberi gyarlóságok ugyanazok!
Ez a könyv egyszerűen kimagaslóan remek – emlékezetes. NAGYON AJÁNLOM!

3 hozzászólás
>!
ppeva P
Spiró György: Fogság

Óriási mű, hatalmas információtömeg, könnyedén és olvasmányosan előadva. Mostanában fedeztem fel magamnak a történelmi regényeket, korábban nem hittem volna, hogy ennyire magával ragadhat egy tégla méretű könyv, ami kétezer évvel ezelőtt játszódik.
Volt egy apró kis zavaró momentum, ami miatt mindennek ellenére mégse lett 5 csillagos. Egyetlen „szócska”, ami néhányszor felbukkant, és annyira oda nem illő volt, hogy mindig meghökkentett az öncélúsága, ez most miért kellett ide. Egyáltalán nem gondolom, hogy az ókori életet kegyetlenségek, vérengzések és szexualitás nélkül kellene bemutatni, de ebből a történelmi igénnyel (is) megírt könyvből ez a szóhasználat egyszerűen „kilógott”. Mintha szándékosan saját komolysága ellen dolgozott volna.

5 hozzászólás
>!
bernadette
Spiró György: Fogság

Nihil novi sub sole.

Íme a Krisztus utáni első század egy a római zsidó diaszpórában élő vaksi satnya szemével láttatva – van ebben valami nem is annyira bújtatott irónia. Tehát első század, Róma, Júdea, Alexandria, megint Róma, latinok, zsidók, görögök; ez az aktuális díszlet. Mondom, pillanatnyi díszlet csak, mert a főszereplő, az ember konstans, nem változik. Pontosabban az emberi gyarlóság az, ami változatlan: pénzéhes, korrupt, öntelt, gyűlölködő az ókori brancs is, hátba szúr, elárul, meghurcol és meggyilkol bűnöst és ártatlant, barátot és ellenséget ugyanúgy, nemtől, fajtól, nemzetiségtől, vallástól függetlenül. Spiró remek érzékkel tudja bemutatni, hogyan ismétli meg magát a történelem, ezt írja meg egyfelől végül is a Tavaszi Tárlatban is. Itt is súlyos a következtetés: hiába ismétlődik meg, ha egyszer nem tudunk belőle tanulni.

Az első század pedig a hálás díszletek közé tartozik: a történelmi regény írója számos történelmileg és kulturálisan jelentős eseményt mutathat meg. Lehet itt foglalkozni a Római Birodalom bel- és külügyeivel, a (poszt)hellenisztikus világ társadalmi feszültségeivel, a kereszténység ébredésének bemutatásával pedig teológiai kérdések is feszegethetők. Hogy fókuszunk irányítója éppen egy zsidó kvázi-értelmiségi, s hogy beavatásának, önmagát író Bildungsromanjának színhelye történelmileg telített, teljességgel esetleges. De ha már főhősünk éppen zsidó, és véletlenül úgy esik, hogy az első, a zsidók elleni, halálos áldozatokat is követelő pogrom idején pont bezárattatik a Körzetnek nevezett első, alexandriai gettóba, hát témánk lesz ez is: hogyan történhetnek meg a holokausztok, miért célpontja ennek a bolygót átfogó mobbingnak pont a zsidóság? Spiró több szereplő – zsidó és nem zsidó – szájába adja a szavakat, mikor ezt boncolgatja. Ügyes kortárs írói fogás ez egyfelől, the death of the author, ugye – lám, Spiró is él effajta eszközökkel, pedig nem soroljuk a posztmodernek közé; egyfajta pilátusi kézmosós gesztus is másfelől, lerázza magáról az ítélkezés terhét Spiró, tegye meg azt ki-ki maga. Na de mik a vádpontok? Itt van máris elsőnek a monoteizmus: hogy gondolja azt a zsidóság, hogy Örökkévalóját a többi isten fölé emeli? Mert ha csak egy van, aki ráadásul még láthatatlan is, az szükségszerűen mindenhatóbb a megszobort több száznál. Aztán jön az a fránya kiválasztottság, önteltségre vall, nyilván. (Sokszor elmélkednek azon, hogy lehet az, hogy a második világháború meghurcoltatásai alatt – talán a varsói gettó megkésett ellenállását leszámítva – nem lázadoztak a zsidók. Spiró a kérdésre a kiválasztottság tanával és a Messiás-várással válaszol: a túlvilági többszörös megtérüléssel kecsegtető kiválasztottság a földi létet megkeseríti, a zsidó úgy hiszi, nagyobb próbákat kell kiállnia ahhoz, hogy a Messiás eljövetelével elnyerje méltó jutalmát. A Messiás pedig bármely pillanatban eljöhet /Sőt, most mindjárt el is jön, még az én életemben, hiszen egyértelműek a jelek, nem? A végét járja a világ, én mondom nektek, korccsá züllött immáron az emberiség./, és akkor százszorosan megbüntetik a gonoszt, aki ellene vétett. Jámbor bosszúvágy ez. Hát nem borzasztóan ironikus, hogy a hit egyszerre ad támadási felületet és menekvést a támadás elől?) Harmadiknak mindjárt itt van a pénzügyi és a szellemi befolyás. Hát micsoda dolog ez, hogy ezek itt ahelyett, hogy a földet túrnák velünk együtt (Ja, hogy azt nem engedjük nekik? Nem baj, akkor is!), vagy fegyvert ragadnának ők is a népért (Mi, hogy azt sem lehet nekik? Hát harcolják ki a jogot maguknak!), csak rajtunk élősködnek, uzsorakamatra adják a hitelt, az ő kezükben van a világkereskedelem, a piac, iskolákba járnak, nyelvet tanulnak, és villásvégű nyelvükkel a császári fülekbe sugdosnak! Bah! Még szerencse, hogy a halott zsidó már nem költözik vissza a házába, anyagi javainak hasznát már nem veheti, a kölcsönt sem kéri vissza, kereskedelmi kapcsolatait pedig nem tudja ápolni (valakinek meg hát csak kell). Megjegyzem, képviselteti magát egy olyan álláspont is – teljességgel összhangban az esetlegesség egyéb ábrázolásaival , miszerint a zsidóságra csupán a véletlen folytán osztatik folyton az üldözött szerepe. Az is lenyűgöző, mint intézi úgy Spiró, hogy az alexandriai Vész idejére Urival együtt már olyannyira hozzászokunk a mészárláshoz, hogy szinte meg se ráz minket a több ezer áldozatot követelő zsidóüldözés. Ez talán a regény egyik legnagyobb esztétikai fogása: kezdetben még rajtaütésszerűen ér minket az irtózatos, embertelen erőszak, szépen lassan azonban eljutunk oda, hogy zsibbadt érzéketlenséggel figyeljük a vérontásokat. És túléljük őket, ép ésszel, s a könyvet is alig tesszük le közben. Mert talán csak így lehet.

Kr. u. 38-ban az imént említett vádak görögül hangzottak el. Én nap mint nap hallom őket magyarul. Véleményem szerint a holokausztok (szándékosan használom ismét a többes számot) legnagyobb szörnyűsége nem az, hogy megtörténtek. Sokkal inkább az, hogy újra, bármikor megtörténhetnek, sőt, hogy kicsiben-nagyban megtörténnek a mindennapokban is. Mindennemű zsidózás, cigányozás, niggerezés, buzizás, szlovákozás, románozás… egy kisebbfajta, verbálisan agresszív, genocídiumra való felbujtás, és eszerint kell kezelni. Irtózatosan nehéz elkerülni a vétkesek közti néma cinkos szerepét, de a mi mindennapi felelősségünk az, hogy újra és újra megpróbáljunk kitörni a lesújtó sztereotípiák fogságából. Ez a gondolat – mármint a néma cinkosoké – amúgy a Fogságban is megjelenik, itt épp a császárváltó véres korról mondja ki az ítéletet Spiró, de nem a vérengző császárokról, hanem az elnyomottakról: Tiberius, Caligula, Claudius, Nero és a többiek csak annyit tesznek meg, amennyit megtehetnek. Borzasztóan messzemenő, szemnyitogató gondolat!

Apropó fogság. Hogy miért is ez a cím? Tyű, hát van ennek vagy egy tucat értelmezési lehetősége, de lehet, hogy csak azt elég belátni, amit Spiró mindvégig érzékeltet: nem szabadulhatunk azoktól a körülményektől, amikbe beleszülettünk (korszak, hely, nép, vallás, nem, társadalmi réteg, testi adottságok, stb.), és így sorsunktól sem – milyen érdekes a predesztináltság tézisével találkozni egy zsidókról és ókeresztényekről szóló regényben. No, de íme néhány értelmezési keret bővebben is. Uri homályos szemével is tisztán látjuk a béklyókat, amik őt és kortársait (no meg a mai embert is) behálózzák. A vallás valóságos rabigát rak a zsidókra, kétféle dolog létezik a világon, olyan, ami tiltott, és olyan, ami megengedett; olyan, amit szabad, nincs. Uri szemlátomást semmilyen befolyással nem rendelkezik sorsa felett, csak sodródik az eseményekkel, magát sosem definiálja, csak éppen nem utasítja vissza a ráaggatott identitásokat, tipikus egyszer fent, egyszer lent-életet él; ez is csak fogság, hiszen maradéktalanul kiszolgáltatott. A szexuális vágy rabláncát is láthatjuk megcsillanni, amint az alexandriai fürdőkbe vezeti Urit, ennél már csak a hatalom- és a pénzvágy erősebb, bár utóbbi épp Urira nem jellemző. Ő egy nincstelen, ágrólszakadt, financiálisan motiválatlan zsidó  ilyen is van, dörgöli az orrunk alá Spiró. Urit egyetlen cél hajtja az új élmények felé, mégpedig a vágy, hogy egyszer majd elmesélhesse őket apjának, aki aztán büszkeséggel ölelheti keblére az atyai házhoz visszatalált – tékozló?  fiút. Uri eme gyermeki vágya bizonyítja visszautasíthatatlanul, hogy elsősorban emberek vagyunk mindannyian, akik anyától és apától (nem istentől) lettünk, a vallásunk, bárminemű hovatartozásunk csak másodlagos. A kebelre ölelés persze elmarad, és bár sodródik a történettel tovább, Urinak aztán már csak egy vágya van: hogy a saját fiával beszélhessen végre. Aztán az, hogy láttathasson mindent, amit ő homályosan-tisztán lát. Aztán már csak az, hogy lásson…

Nincs új a nap alatt.

16 hozzászólás
>!
Tintapatrónus P
Spiró György: Fogság

Számomra ez a legjobb történelmi regény, amit eddig olvastam. Rendkívül összetett és részletgazdag, egy kalandos és izgalmas történettel mint vezetőfonal és egészen egyedi főszereplővel, egy igazi egyéniség, akit csak szeretni és csodálni lehet. A főhős filozófiai elmélkedései az író nagyon finom humorával fűszerezve egy mélyen emberi alaphangot adnak, ami végigkíséri az olvasót az első oldaltól kezdve a legutolsó mondatig.

Spiró György ezzel a regénnyel egy nagyszerű utazásra visz bennünket, és utunkon Uri (latin nevén Gaius Theodorus) a szegény zsidó családból származó római polgár, a rossz szemű, fájó hátú, ám de több nyelvet beszélő, olvasásai által rendkívül művelt és nyitott gondolkozású Uri lesz a kísérőnk. Nála jobb társat nem is adhatott mellénk a szerző. Uri fiatal még, amikor Tiberius császár Rómájában összehoz bennünket az író keze, azon a napon, amikor az apja azt a hírt hozzá a számára, hogy Jeruzsálembe indul.

És elindulunk… a nagy (évekig tartó) utazás a fejlődésregények jellegzetes motívuma, és ez most is így van. A motívumból adódóan Uri két párhuzamos utazáson vesz részt: egy földrajzilag követhető úton megy végig Rómából Jeruzsálemig majd vissza Alexandrián keresztül, és ugyanakkor egy talán sokkal izgalmasabb belső utat is végigjár: mire ismét Rómába ér, már egy teljesen más ember, mint aki onnan elment. És közben végig fogságban van… saját sorsának fogságában. És ez a sors úgy intézi, hogy, miközben átutazza a fél római birodalmat, a kor jelentős politikai eseményeinek forgatagába kerüljön, hogy személyesen találkozzon Pontius Pilatussal és Caligulával, és hogy megtapasztalja az élet nyers valóját az út porától, a börtön celláján át a fényűző palotákig.

Uri intelligens, nyitott, érdeklődő és szellemes elméje teszi számára lehetővé, hogy minden új tapasztalatot, amivel az élet szembesíti, legyen az jó vagy rossz, a maga megfelelő értékén tudjon megítélni és befogadni. A rossz élményeket hamar feldolgozza, és nem érzi magát különösebben lesújtva, a jókra pedig egy idő után már csak mérsékelt lelkesedéssel tekint. Urinak nem véletlenül rossz a szeme… Nem a látás, mint fizikai képesség az, ami meghatározó abban, hogy mit és hogyan látunk a világból, az életből, önmagunkból. Uri mindent, ami ilyen értelemben fontos, nagyon jól lát, képes behatolni a dolgok lényegéhez sőt, mire hazatér, hihetetlen pontossággal előrelátja az események menetét és azok következményeit.

A regény történelmi háttere, mint említettem, nagyon pontosan és részletesen került kidolgozásra, és az olyan csemegékre vadászó ínyencek, mint amilyen én is vagyok, komoly tobzódásra számíthatnak: betekintést nyerünk az ismert politikai események hátterében zajló intrikákra, megismerhetjük a kor fontos személyiségeinek magánéletét, egész közelről nézhetünk meg jó néhány ókori építészeti remekművet, tanúi lehetünk annak, hogyan zajlott a mindennapi élet a különböző társadalmi rétegekben, és egész komoly ismereteket gyűjthetünk a római birodalom területén fellelhető több népcsoport vallási szokásaról, a tradíciókról, mítoszok, legendák és babonák jönnek majd szembe, háborúk törnek ki, és hát nem utolsó sorban ott lehetünk a kereszténység első mozzanatainál.

Uri pedig végig ott van velünk, magyaráz ha nem értünk valamit, és mindenről elmondja a véleményét, amire nagyon is érdemes odafigyelni, mert ha valaki, hát akkor ő tudja, miről beszél.

15 hozzászólás
>!
Inpu
Spiró György: Fogság

Spiró könyve nehéz. Nem mintha nem lenne kellően olvasmányos (az!), de mégiscsak 770 sűrűn telerótt oldal, nem éppen bibliapapírra nyomott, kemény táblás, sokkilós alkotás. Buszon, villamoson, trolin állva, kapaszkodás közben olvasni esélytelen. Mindez érthető, elvégre Spiró egy teljes emberélet történéseit, sőt azon is túl – egy kedves ismerősöm szavait idézve – „a gyűlölet születésének” kortól független univerzáléit sűrítette egyetlen regény keretei közé. Tökéletesen megértem, hogy a zsidó identitásukat mai napig őrző és ápoló olvasók számára ez a könyv páratlan élményt nyújt. A történet főhőse, Uri, a vaksi, rút és csenevész római zsidó fiú Krisztus és első követőinek korában, a császárkori, belviszályoktól és mértéktelen kicsapongásoktól gyötört, dekadens Római Birodalom idején vetődik el az ókori Mediterráneumnak a zsidó (és nem zsidó) történelem szempontjából kulcsfontosságú helyeire, miközben éppúgy megjárja az emberi lét magasságait, mint mélységeit; hányattatásai közepette erőtlen, kór sújtotta gyenge hajtásból erős, a heves szélviharban is csak meghajló, de ketté nem roppanó ággá fejlődik. Őszintén meglepett, mekkora érzékkel lehel életet Spiró a korra vonatkozó történeti adatokba, milyen tehetséggel és hozzáértéssel idézi meg az első század társadalmi viszonyait, és mennyire eldolgozottak a tények és a fikció közötti határok. Nem vitás, ebben a tekintetben a Fogság leginkább a Passuth-féle történelmi regények legsikerültebb példáival vetekedik. És mivel a történészek krédója szerint a múlt tanulmányozásának célja a jelen megértése és ezen keresztül a jövő bölcsebb megtervezése, Spiró műve, még csak nem is leplezett módon, a 20. század vészkorszakának miértjeit segít testközelbe hozni. Senki ne gondolja azonban, hogy az író a zsidók szenvedései felett siránkozik; a maga kíméletlen és szókimondó realizmusával, a helyenként kifejezetten közönséges, vulgáris fogalmazásával Spiró olyannak festi le az antikvitást, köztük a zsidóságot, amilyen az valójában volt: idealizált, fennkölt, már-már romantikus mázától megfosztottan, az emberi volt minden bűnével és gyarlóságával egyetemben, a kiválasztott néppel szemben gyakorolt metsző gúnnyal és éles kritikával. Rítusokba merevedett hitetlenség, hideg számítás, képmutatás és köpönyegforgatás, konformizmus, a vagyon és a hatalom hajhászása, a lélek feláldozása Mammon oltárán – Spiró bátran nyúl ezen motívumokhoz, melyek kortól és etnikai hovatartozástól függetlenül minden közösségben felütik fejüket, és nem csekély szerepet játszanak abban, hogy az emberiség sok évezredes írott történelmében sokan egyfajta ciklikusságot vélnek felfedezni. (Hogy ez az időszakos ismétlődés miért látszati csupán, azt most teljességgel mellékes.) A képet néhány gondosan elrejtett, ám annál találóbb, örök érvényű bon mot teszi teljessé; ezek ízlelgetése további élvezetet jelent a fogékony olvasók számára.
Spiró regényéről sokan sokféleképpen írtak, elemezték széltében s hosszában, készült hozzá dokumentumfilm a historikus és művészettörténeti háttér alapos bemutatása és megvilágítása céljából, így magam csupán két végső, személyes megjegyzésre szorítkoznék.
Egyrészt, a regény annak a folyamatnak az egyik legszebb irodalmi megfogalmazásával zárul, mely során az elaggott elme lassan elveszíti racionális kapcsolatát a külvilág valóságával, és fokozatosan magába fordul, önmagába zárkózik.
Másrészt, a „Fogság”, noha a szó talán egyszer sem kerül említésre a műben, a lehető legkifejezőbb cím a regény számára. Bár az asszociatív kapcsolat, mely a zsidóság történetéhez fűzi, eléggé nyilvánvaló, Spiró jelen esetben nem feltétlenül erre a viszonyra kívánt utalni (gondolom én), sokkal inkább két olyan kötelékre, melyek velünk születnek és gyakorlatilag a szabadulás legcsekélyebb reménye nélkül életünk végéig gúzsba kötve tartanak: Uri esetében ez zsidó volta és testi korlátai (mindenekelőtt rossz látása). Történjék bármi, higgyenek rólunk mások bármit, tartsanak ennek vagy annak, változzék bár idővel hitünk és magunkról vallott nézeteink, nincs menekvés ezen kötelékek közül. Hasznos volna ezt minden kor emberének észben tartania, hogy többé ne ismétlődhessék meg mindaz, ami időről időre mégis megismétlődik.

2 hozzászólás
>!
Gyula_Böszörményi IP
Spiró György: Fogság

Hatalmas mű, le a kalappal Spiró előtt. Lehet, hogy tévedek, de úgy hiszem, e regény célja az volt, hogy végre úgy mesélje el a kort, melyben Jézus élt és meghalt, ahogy az valóban lehetett. Hihetetlenül realista, pontos képet ad, ami a gondolkodó ember számára többszörösen torokszorító. Egyrészt, mert látjuk, hogy miként kezdődhetett az, amit ma kereszténységként ismerünk, másrészt, mert félelmetes és borzongató, hogy az ember mennyire állati és mennyire nem változott semmit. A főszereplőért pedig további öt csillag: tökéletes választás volt. Ez a regény Flavius Zsidó háborújával együtt mindenképp olvasandó, ha értelmes embernek tartod magad, és nem a nyáj [mindegy, milyen] egy bégető tagjának. Ja, és ráadásul izgalmas is! [mármint Spiró regénye]

1 hozzászólás
>!
szökött_csincsilla
Spiró György: Fogság

Micsoda építmény, micsoda konstrukció!

Régóta kívánságlistámon volt ez a könyv. Az első, ezen molyos listámra felvett kötet volt, és a családom volt annyira jó fej, és karácsonyra megvette nekem (na most aki olvasta a regényt, az tudja hogy ez az időzítés micsoda sorsfintor is lehetne akár :) ).
Az első 100 oldal nálam sorsdöntő tud lenni, ami regényhez tanúsított további hozzáállásomat illeti, és azt kell hogy mondjam, főleg a Messiások első 100 oldalához képest, a fogság első nyolcada rendkívül sima, cselekményt alig tartalmaz. Nagyon gördülékeny a szöveg ugyan, rendkívül olvasóbarát (ennek az ellenkezőjét soha sem lehetett Spiró szemére vetni) de mintha alig történne valami. Itt máris tetten érhető a szerző zsenialitása: nagyon is sok minden történik, de az ezek megértését jelző villanykörték később, gyors és kevésbé gyors egymásutánban villannak fel. Sokakat megrémiszthet az erőszak Spirótól talán szokatlan, naturális ábrázolása is, erre mindjárt a regény elején sor kerül, ugyanakkor egy olyan birodalom társadalmi, politikai felépítményeinek ábrázolásakor, amelyeknek az erőszak volt az egyik legfontosabb kötőanyaga, elkerülhetetlen szemléltetni ennek az összetartozásnak a hétköznapiságát. Az egyetlen dolog ami összeköthette az akkori erőszaktevést a maival, az nem más, mint az elszenvedő félelme. Uri mégsem félt, vagy ha igen, akkor inkább másokat féltett. Tébolyult időben, még tébolyultabb uralkodók alatt játszódó, betűkre konvertált, fejben képekre bontható Road movie a Fogság, nem több, és nem kevesebb. Olyan fordulatokkal találkozhatunk Spiró művében, amelyeket egy skandináv krimiíró is megirigyelhetne, azzal a különbséggel, hogy ezen fordulatok nem Ingrid néni családjának meghitt békéjében keltenek kispolgári viharokat: Itt minden fordulat emberek tízezreinek, millióinak életébe került, szabadok lettek rabszolgává, rabszolgák pedig szabadokká.
Spiró ezüsttálcán tesz le elénk egy komplett életet, minden fájdalmával, örömével bújával és közönyével együtt. Az első szerelemtől az utolsóig, Pilátus vacsorájától Nero át nem adott víziorgonájáig.
Nem tudom, kinek, hol jött el az a pont, amikor már Uriként látott, Uriként gondolkodott, vagy a főhőst megelőzve, Uriként elemzett, de hogy mindenkinél beköszönt ez az állapot, arra van száz szeszterciuszom, de vizezetlen borban is fogadok bármikor, bárkivel.
A júdeai tájra sütő napkorong éppúgy égetett, mintha ott lettem volna, és ugyanúgy zavart a római sár, mint Urit, amikor hazafelé bandukolt az elemózsiával, amit patrónusától kapott.
A Regény befejezése úgy ért, hogy többször is megzavartak közben. Csörgött a telefonom, csengetett a postás, háromperces szakaszokra bontva tudtam csak végigolvasni…
Így is nagyon nagyot ütött!

Szívből ajánlom minden fejben utazónak, és minden földhöz ragadtnak Spiró kétezer éves, eleven arcait!

>!
eme P
Spiró György: Fogság

Most már tudom, hogy nem csak amiatt nagy ez a könyv, mert nehéz tartani. Már jópár napja kiolvastam, de még mindig kavarognak a gondolatok a fejemben. Nem lesz könnyű összeszedni őket, nem is hiszem, hogy sikerülni fog. Azért megpróbálom, legfennebb túl hosszú és kusza lesz az értékelésem – és tele SPOILER-rel.
Előszöris: nagyon mesteri a forma, a többféle műfajként való olvashatóság. Egyrészt nevelődési-fejlődési regény, főhőséhez köti a cselekmény szálát: Uri kilépése az életbe, a történelem alakulásába, harca a megmaradásért és végül nyomtalan (?) elmúlása. Mindez úgy megírva, mintha egy klasszikus kalandregényt olvasnál. Fordulatokban, meglepetésekben, történetekben, szereplőkben, helyszínekben gazdag, színes mesefolyam – magával ragad, leköti figyelmedet, se lát-se hall állapotba mámorít. Ugyanakkor elképesztő történelmi tudást halmoz fel, úgy vezet be az első század Római Birodalmába, hogy úgy érzed, időgépbe ültél, és mindaz, amit látsz, hallasz, tapasztalsz: hiteles, valódi. Nem játszik modern eszközökkel – a klasszikus realista próza nyelvén beszél – ezáltal még inkább erősíti a hitelesség érzetét. Annak ellenére azonban, hogy szórakoztató, olvasmányos formában majd minden benne van, amit a korról tudni kell, tudni érdemes, nem csak a nagy váltás küszöbét megjelenítő történelmi regény.
És itt jön a másodszor. Uri alakjában, környezetéhez, világhoz való viszonyában benne van az egész történelem, a közelmúlt, a ma és talán a holnap is. Egyrészt azért, mert mindaz, amit Uri kalandjai során az emberről, hatalomról tapasztal – örökérvényű. Ösztönök, érdekek, hatalmi harcok, visszásságok, árulások, érdekszövetségek, koholt vádak és kirakatperek, bűnbakok keresése, a történelem sorozatos átírása – ebből állt és áll a történelem. Uri pedig belecsöppen ennek kellős közepébe. De ki is Uri? Az egyszerű római polgár? A kisember a zűrzavarban? Talán ő is, de több is ennél.
Uri egyrészt az értelmes, gondolkodó tekercsmoly, aki már otthon is kívülálló: nem kötődik különösebben családjához, sem vallásához, zsidóságához. Római polgár akar lenni – egyenlő a többiekkel, akit ugyanúgy meghallgatnak, mint mást, még akkor is, ha nem veszik figyelembe, amit mond. Mindvégig ragaszkodik az őt szabad római polgárként megillető jogaihoz, legértékesebb kincse nagyapja szabadulósapkája. Nem akar zsidó lenni a görögök közt, sem görög a zsidók közt. Szabad ember akar lenni. És míg szabad embernek érzi magát, úgy érzi, rájött valami fontosra: az önként vállalt fogság jelenségére. Hiszen a júdeaiak gyakorlatilag szabadok, mégis az idegen hatalmat teszik felelőssé azért, amit nem is az okoz. Ugyanakkor elfogadják függőségüket a Templomtól, amit kilencven százalékban ők tartanak fenn hűségből, a hagyomány tiszteletéből. Pedig az újhold a jeruzsálemi számítások nélkül is bekövetkezik. Mindig, pontosan. Uri nem hajtja igába a fejét. “Én római polgár vagyok!” – mondja minduntalan.
“De zsidó”- válaszolnak neki. Mert Uri zsidó is, akár akarja, akár nem. Mert ez nem az ő akaratától és elhatározásától, nem hitétől függ. Uri az, aminek mások tartják, az, aminek mások akarják látni, láttatni: Agrippa kéme, görög kém, az alabarkhosz embere, nazarénus, vagy amit akartok(nak). Apja nagy áldozatok árán küldi Jeruzsálembe – jót akar. Mi lehet nagyobb boldogság, mint haza menni a hagyományok, a Templom, az ősök, az ígéret földjére – egy zsidónak. De Uri nem érzi magát annak. Kívülálló a delegációban: az útlevélen sem szereplő hetedik. Az ótestamentumi körülmények közt az egyetlen szerep, amit vállani képes: az állandó, monoton robotban görnyedők számára enyhülést, kikapcsolódást nyújtani: felolvasni, történetet mondani. Ahogy később is tekercseket gyűjt, minden pénzét a könyvek – és a bennük tárolt tudás megőrzésére fordítja. Mert tudja, mennyire fontos megírni, elmondani, megőrizni azt, ami megtörtént, úgy, ahogy megtörtént. Tanúskodni arról, ami volt – mert Uri nagyon fontos tanú: ott van a majdan megfeszítettek zárkájában, együtt vacsorázik Pilátussal és Heródessel, látja Caligula meggyilkolását, Agrippa futását, hamis tanú a Pilátus elleni koholt perben, hiteles tanúja hamis tanúvá válásának. Együtt hajtják a zsidókkal a Deltába, a Körzetbe, tanúja annak, hogyan tűnnek el a nyomok, hogyan hallgatják el a Vészt, mintha nem is lett volna, hogyan írják át a történelmet újra és újra, az éppen aktuális érdekek szerint. Látja, hogyan tűnnek el a felhalmozott tekercsek az igazsággal együtt.
Uri mégis az, ami. Mert semmi sem tud más lenni, mint ami. Ebből a fogságból sem lehet szabadulni. Tisztesség ösztöne öröklött: jobbnak akarja látni az embereket, mint amilyenek, annak ellenére, hogy felnőttként úgy érzi, kétséges ennek fenntarthatósága. Hogy ő maga tovább tudja-e örökíteni tudását, tapasztalatát, ösztöneit, kérdéses. Két fia közül a tehetséges csodagyereket erőszakkal beolvasztják a gazdag, hagyományokkal szakító római polgárságba, másik, buta, csupa rossz tulajdonságokkal rendelkező fia szektába áll, áttér a nazarénusok táborába. Fogadott fia, a könyvgyűjtő aranyért adja el a tekercseket azoknak, akik majd megsemmisítik azokat. Úgy tűnik, nincs kiút. Uri találmányai, tudása, tapasztalatai sem kellenek – elhallgat. Ami megmarad: az emlékezet és a képzelet. Majd a semmi. Pedig egyszerű lehetne minden: ablakot kell vágni a falba. Ehelyett a filozófus saját háza környezetét a ház belső falaira festeti. Uri is mások házfalát festegette, nem vághatott ablakot. Vagy talán mégis?

>!
Lali P
Spiró György: Fogság

Ez hosszú lesz.
Ez volt az első Spiró könyvem. Úgy indultam neki, hogy Spiró egy kortárs magyar szerző, aki most valami nagyon nagyot akart írni, olyat „ami alatt beszakad az asztal”. (Ő mondta így, ha jól tudom.)
A kortárs magyar szerző nekem azt is jelenti, hogy modern, hogy valami újat is akar hozzátenni a magyar, vagy akár a világirodalomhoz. Pláne, ha a fenti nagy szavakat is hozzáveszem.
Én azonban ezekből semmit sem találtam a könyvben.
Amit láttam, az egy ókori képeskönyv. Arra viszont nagyon is jó. Kiváló forgatókönyv alapanyag mondjuk egy HBO sorozathoz. (Nekem a Róma például nagyon tetszett.)
Az az érzésem, hogy a történelmi tárggyal az írásmód is meghatározódott. Nagyon hasonló lett ugyanis – nekem – Heliodorosz: Sorsüldözött szerelmesek című ókori regényéhez.
Kalandok, színes leírások, egyszer fenn-egyszer lenn életek, utazások, különféle emberek, bár kétségkívül az olvasót próbára tevően nagy terjedelemben.
De nincs lélekábrázolás, lelki fejlődés – legalábbis én nem láttam. Ezt lehet történelmi hitelességnek is tekinteni, mert ilyen fogalmak az ókorban nemigen voltak. Nekem azonban ez a modernitás hiányát jelenti. És ismét: a modern alatt az irodalmi újat értem, azon belül is különösen a lélekábrázolás új útjainak a keresését. (Vagy abban már annyira elveszett a modern irodalom, hogy Spiró visszafelé indult el?)
Szerintem modern kortárs műként ez a könyv nem értelmezhető, a modern kortárs magyar irodalomhoz Spiró ezzel a könyvvel nem tett semmit hozzá.
Hol a helye akkor ennek a könyvnek, mi a jó nézőpont a megítéléséhez?
Valahol a Sienkiewicz, Jókai féle mesélést próbálta meg szerintem Spiró. Ami azért nem semmi. Csak éppen ők több mint 100 évvel ezelőtt írták azokat a könyveket, amiért még most is becsüljük őket.
Az hogy egyáltalán összevethető az ő műveikkel Spiró könyve, már önmagában is dicséret szerintem. Szórakoztatni, szórakoztatva tanítani az olvasót, – kell ennél több? – mondhatnánk.
Nem, nem feltétlenül. Ha nem zavartak volna meg az elvárásaim – amit egyrészt maga Spiró, másrészt a túlzó fülszöveg keltett –, akkor valószínűleg kisebb konfliktusom lett volna ezzel a könyvvel.
Mert végül is olvasmányos – bár nekem azért túl hosszú –, érdekes, ott érezzük magunkat az ókori Rómában, Alexandriában (az a része tetszett a legjobban).
Lehet, hogy Spiróból kiváló bestseller író lenne. Szerintem nem kéne szégyellnie ebbéli képességeit. Vállalja föl, és mindenki jól jár vele!

6 hozzászólás
>!
moni79
Spiró György: Fogság

Sokáig halogattam a könyv elolvasását, pedig többen is dicsérték körülöttem. Nem hittem, hogy közöm lenne a témához, ennek ellenére már az első oldalon magával ragadott a történet. Uri sokáig nagyon szimpatikus volt: egy szerencsétlen fiú, aki nem árt senkinek; egész nap csak olvasna, aztán mégis hihetetlen dolgok történnek vele. A végére viszont nagyon megtört, érzéketlen lett, a humora keserű cinizmussá vált.

Spiró nagyon ügyesen mutat be egy egyszerű zsidó alakján keresztül teljes történelmi korszakokat, kultúrákat, országokat, tudományt, vallást vagy éppen az örök antiszemitizmust úgy, hogy nyelvileg sokszor kikacsint és szórakoztatóan is ír. Rengeteget lehet tanulni ebből a könyvből, és mindenkinek el kellene olvasnia, aki a „mai világra” és az „értékek pusztulására” szeret hivatkozni. Közhely, de ha ismerjük a történelmet, már nem tudunk olyan nagy butaságokat mondani a saját társadalmunkról.


Népszerű idézetek

>!
eme P

az olvasó ember viszonylagos védettséget élvez, kevésbé háborgatják fecsegésükkel az idióták.

82. oldal

9 hozzászólás
>!
Tintapatrónus P

Erre jó a költészet, tűnődött Uri. Eszedbe jutnak a soraik, amikor hasonló helyzetbe kerülsz, mint amilyet ők énekeltek meg egykor, és ettől könnyebb lesz a lelked. Ha velük is megesett, akkor rendben van a dolog. Vándorolsz, és ők, akik rég meghaltak, veled vándorolnak.

Kapcsolódó szócikkek: irodalom · költészet
>!
Tintapatrónus P

– Sose áruld el, mit tudsz. Azt még kevésbé, mit nem tudsz, mert az már hatalmas tudás, és ezt ők is tudják.

>!
eme P

Felnőttem, gondolta Uri, útján immár sokadszor: már nem eleve a jót feltételezem az emberekről.

371. oldal

1 hozzászólás
>!
eme P

Félálmában kutyákat észlelt, maga is kutya lett hát, hogy ne bántsák. Megszánta őket: kutyának lenni holtig tartó kutyafogság. Kővé kell válni, bár az se jó: örökké tartó kőfogság. A csillagok csillaglétük fogságában vergődve hunyorognak. Semmi sem bír más lenni, mint ami. El kell mondani.

492. oldal

1 hozzászólás
>!
eme P

Talán úgy gyakorol kegyelmet az Örökkévaló, hogy hívének az életből való távozását időben rábocsátott hatalmas életutálattal könnyíti meg. Elveszi a fogait, elveszi az ízületei rugalmasságát, elveszi a hátának egyenességét, elveszi az étel és az ital ízét, elveszi a férfiasságát, hogy ne legyen mit sajnálnia.

732. oldal

>!
MFKata

Túl régen van béke. Már a második nemzedék nőtt fel úgy, hogy nem látott háborút. Úgy látom, az emberek nem bírják elviselni a békét. Békében van idő gondolkozni, és az fáj. Túl sok a csalás, a hazudozás, mint mindig, de most van idő fennakadni rajtuk. Lassan ölő méreg méltánytalanság, de öl. Békében a lélek rokkan, háborúban csak a test.

ELSŐ KÖNYV Rómáról Jeruzsálemig (142.o.)

4 hozzászólás
>!
Tintapatrónus P

Az őrök is az igehirdetést hallgatták lustán, és nem úgy festett, mintha a lelkes szónokok szavait cenzúrázni akarnák. Nem avatkoztak közbe, bármit üvöltöttek is a szónokok. Bölcs dolog, ismerte fel Uri; ha mindent ki szabad mondani, semminek sincs súlya.

>!
eme P

A peából bárki kaphat, aki rászorul, és a rablók, ismerjük el, rászorulnak. Nem gazdagok a rablók, különben bankárok lennének Jeruzsálemben.

255. oldal

10 hozzászólás
>!
ppeva P

– Feltűnően sok a buta ember a világon – szólalt meg az egyik sikátorban Plotius. – Nem muszáj mindig, mindenben engedni nekik. De összeveszni sem kell velük, nem tehetnek a butaságukról, a Teremtő végtelenül bölcs akaratából nem lettek okosabbak.

94. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Alice Hoffman: Galambok őrizői
Steven Saylor: Birodalom
Domokos Sándor: A római százados
Henryk Sienkiewicz: Quo vadis?
Darvasi László: A könnymutatványosok legendája
Popper Péter: Pilátus testamentuma
Baráth Katalin: A fekete zongora
Trux Béla: Akkon ostroma
Benkő László: A végső tenger I-III.
Benkő László: A megszerzett föld