Álmodtam ​neked 86% 105 csillagozás

Jelenkor 30/30, novelláskötetek, 20.

1987-ben megjelent kötet, én ezt olvastam (pontosabban, ami fel van töltve a DIÁ-ra), mint az a molyos tartalomjegyzékből látszik, a későbbi kiadások több írással is kiegészültek (az eredetiben az Olvasóm az utolsó novella, na ezt mindenképp érdemes minden olvasónak elolvasnia, mert nagyon szépen ír az olvasók fontosságáról).

Spiró 1946-ban született, majd hibernációban töltött évek után 1965-ben beiratkozott az ELTÉ-re. Erre abból következtetek, hogy a köztes időszakról egyetlen neten fellelhető életrajza sem ír semmit. Tudtommal nem írt még életrajzi regényt. Viszont, hogy mégis volt valami, arról ezek a novellák tanúskodnak. Legalább is a kötet első fele, amiben gyermek- és ifjúkori életéből mesél el történeteket (már ha nem pusztán irodalom az egész, de nem hiszem, a svédekkel tényleg 3:3-at játszottunk, és nem jutottunk ki a ’74-es VB-re). Persze Spiró próbálja eltávolítani az írásokat a valóságtól, nem nevezi meg a helyszíneket, a népeket, sokszor a szereplőket sem, pl. végig nem tudtam egyértelműen beazonosítani az országot, ahol a Babilonban megdrágult a tej című novella játszódik. Ez persze nem is baj, ezek az írások valami általános képet festenek a kor szocialista érájáról, valami nyomasztó reménytelenség érződik ezekből az írásokból. És őszinte kegyetlenség, értsd, hogy az író magával, oppardon, az elbeszélő énnel nem ismer kegyelmet. Ki az, aki azon gondolkozik, mit fog megörökölni haldokló apjától? Pontosabban ki az, aki ezt be is vallja?

Aztán az apa halálával véget ér ez a rész, és a Hónom alatt dossziéval című írástól egy kicsit megváltozik a könyv hangneme, egy felnőtt ember veszi át a szót és visszaszorul a családtörténet, helyébe egy felnőtt férfi nyűgei lépnek. Sok utazás, találkozás mindenféle emberekkel (akiket zömében nem sikerült beazonosítanom), de néha azért marad az általánosság, mint pl. az orwelli hangulatú Ez és ez a hölgy című elbeszélés.

Spirónak van egy írása spoiler, ami az első novellájának megjelenését meséli el, azzal a konklúzióval, hogy soha többé nem ír novellát. Ezt 1986-ban írta meg, egy évvel a novelláskötet megjelenése előtt. Szerencsére nem gondolta komolyan. Így higgyél egy írónak, minden szavuk kitaláció.

FRISSÍTÉS

Közben a könyvtárban megtaláltam egy új kiadást (Scolar, évszám nélkül), így hozzáolvastam az újabb novellákat is. Ezek már valószínűleg ’90 után készültek (sajnos ez sincs jelezve, a Scolarnak abban az időben évszámfóbiája lehetett), bár a történetek szinte mindegyike a korábbi időkben gyökerezik. Zömük ugyanazt a témát járja körül, az egykori, elvált feleség halálát, a vele együtt töltött időt. Sötét, rossz hangulatú írások ezek, keserűség olvasható ki belőlük mind a saját, mind a világ állapotát illetően. Az egyikben pl. már folyik a 3. világháború. Ezeket néhány anekdotikus jellegű novella egészíti ki, mint pl. a Mátyás király Jajcéban spoiler, vagy a Diktatúra spoiler.
Azt hiszem Spiró nagyon pontosan látja a világot, és meg is vannak az eszközei ennek kifejezésére.

Spiró szerintem nagyon hiteles figura, mondom ezt úgy, hogy nem olvastam tőle túl sok mindent, talán összvissz 4 könyvet. Mégis, nagyon erősen átjön a karaktere, az a sztoikus nyugalmú megfigyelő, aki a történések felett áll, az életet külső szempontból ábrázolja, mint a harcmezőn a festő, akinek a kedvéért leáll a csata is. Ha valaki megkérdezné, hogy milyen szerintem a jó novella, akkor ezt a könyvet nyomnám a kezébe, annak ellenére, hogy talán nem is illik rá a novella, mint műfaji jelölés, többnyire csattanó nélküli írások ezek, inkább csak szeletek egy korszakból. Talán emiatt mesteri, amit csinál: nem történetek vannak, hanem életképek, gondolatok, ismeretlenül is ismerős karakterek, és a végtelen nyugalmú elbeszélő, aki gyakran csak passzív cselekvője az eseményeknek.
Különösen nagy benyomást tettek rám a gyermekkori írások, valamint az apa haláláról szóló novellák is, de az egész kötetről elmondható, hogy egyenletes a színvonal.

Nem szoktam, nem tudok éjszaka dolgozni. Olvasni is csak virrasztás, várakozás idején. Amikor éj a nappal összefolyik. A kötet apró írásai az összetöredezett órákban voltak társaim, s a helyzet megidézte az Avraham Bogatir hét napját – a dolgok természetéből adódóan valószínűsítem, akárcsak annál a könyvnél, ennél sem nagyon fogok emlékezni a részletekre. Meg aztán még van egy másik összetartozás, de ez már csak a felhőkben meglátott mintázat: Kardos G. György temetése kapcsán kialakult valami, amit nyugodtan lehet helyzetnek nevezni, és ebben a helyzetben lépett ki Spiró a Magyar Írószövetségből. link
A kötet népszerűsége és nagyszerűsége nem fojthatja belém annak kimondását, hogy azért ez itt egy élet mellékterméke (hogy mellesleg az irodalmi természetű életmű is létezik, csupán esetlegesség (az meg pláne, hogy az életmű irodalmi természetű: egy büfés életének is lehet elismert irodalmi mellékterméke)). Ebben a nagyon is jó mellékesben sok minden található. A gyerekkori sztorikban a történelem nagyléptékű és meglehetősen cinikus jellemzése. Mellérendelésektől rogyadozó álomleírások. Nagyon is személyes és őszinte élethelyzetek: talán az ezek között olvasható apatörténetek vesznek meg mindenkit kilóra. Az az utolsó meccslátogatás! Amiatt nincs olyan olvasó, aki aztán felróná, hogy a felnőttség széttartó erővonalai mentén már alig akad igazi érzelem. Érthetően nő a szkepszis szintje, ez adja meg a felnőtteknek a letisztult lényeglátás illúzióját – természetesen némi patetikus önsajnálattal megemelve. Értem én ezt, legbelül művelem is: A szent poézist emiatt olvastam el kétszer.

Sokszor vagyok bajban a novelláskötetekkel. Számomra az ideális írás nagyjából 150 és 380 oldal közötti. Ami ennél rövidebb, arra sok esetben képtelen vagyok ráhangolódni, ami ettől hosszabb, azt hajlamos vagyok elunni a végére. Nem egy novelláskötettel jártam már úgy, hogy mire belelendültem volna egy-egy történetbe, azonosulni tudtam volna valakivel vagy valakikkel, hirtelen vége is lett és a következő oldalon valami teljesen más kezdődött el, én meg csak néztem, hogy most ezt mégis így hogy? Nálam lehet a hiba, gondolom.

E felvezetés után röviden annyit mondanék, itt egészen más volt a helyzet. Itt szerettem minden történetet. Nem volt hiányérzet, nem volt kavarodás, nem volt semmi más csak az olvasás öröme. Spiró György zseniálisan ír, ilyennek kellene lenni minden novelláskötetnek. Szerettem. Imádtam. Rajongtam. Megvett engem. Megvett magának egy pillanat alatt.

Pontosan olyan, mint egy jól summázott élet, tulajdonosának szemszögéből. Csak semmi felesleges duma, blabla, kizárólag a fontos dolgok. Technikailag novellafüzér (Esti Kornél?), szerintem regény az első 2/3. Hogy mennyiben utal vissza magára írója és mennyiben fikció, nem érdekel. Hadd maradjon meg a varázslat. Önnön valóságától 100%-osan elszakadni amúgy sem tud senki. S ha mégis? Az már más írás lenne. Talán. Az utolsó novellák már nem illeszkednek olyan szervesen a kötet többi részéhez, de azért kis fantáziával ők is a sorba állíthatók. A legmegdöbbentőbben, őszintén – és ezért polgárpukkasztóan – emberi írás Az apámmal a meccsen.

A szerző most sem okozott csalódást. Nem egyformán érintettek meg ezek a novellák. Összességében tetszett.
Benne van az élet ebben a kötetben. Valóságos, hiteles, szomorú, elgondolkodtató.

Önéletrajz novellákból, egy a második világháború után született, a 70-es, 80-as években fiatal, magyar értelmiségi férfi (hangsúlyos, hogy férfi, nagyon erős a férfiszempont a novellákban) felnövéstörténete. (Belefér ebbe, hogy Spiró György életrajza, meg lehet találni az életrajzi egyezéseket, de ha akár ténylegesen is ez volt a kiindulópont, tágabb a kötet írásainak világa – Spiró életrajza is, mert ő is beleesik ebbe a kategóriába. Lehet, hogy a megjelenésekor erősebb volt az életrajzi jelleg, de nekem mostani olvasóként nem volt fontos ez az olvasat, sőt egy kicsit inkább zavaró volt, mintha leegyszerűsített volna motívumokat, nem engedett volna nekik mozgásteret az, ha úgy gondoltam rájuk, hogy valóban megtörténtek.)
A legszebb és legerősebb novellák a gyerekkorról és az apa elvesztéséről szólók, a fiatal férfiról írottakban pedig szinte zavarba ejtően őszinte a hang. Az elbeszélő húszas éveiről szóló novelláknak elhittem, hogy tényleg így gondolkozhat egy férfi, a szerencsétlenkedéstől a legaljasabb önzésig ott volt bennük mindaz, ami ebben a korban megtörténhet. (Nem mintha igazolni kellene a novellák erejét ezzel, de ezeknél éreztem azt, hogy nem lehet őket zavarba esés nélkül olvasni, és nem a témák (nők, szex, abortuszok, cserbenhagyások), hanem az őszinteség miatt.)
Ami viszont csalódást keltő volt, az a novellák kifutása, a felnövéstörténet vége, a felnőtt férfiról szóló írások, a beérkezett férfi hangja. Mintha a felnövés a megkeseredéssel lenne azonos, de egy olyannal, aminek nincsen oka. Persze lehet, hogy igazságtalan vagyok, és a kötet keletkezési idején, a ’80-as években mindenki értette az okot, de nekem ez az ok nem él már. Nemcsak a kor, a rendszer elmúlása miatt, hanem mert mintha egyfajta irodalmi közmegegyezés lett volna, ami azóta megszűnt (végig A gyerek járt az eszemben Háy Jánostól, mint ennek az összefoglalója és egyben lerombolója). Mindennek ellenére (vagy éppen emiatt) szép és kerek kép a ’80-as években felnőtté váló, meg- és beérkező értelmiségi férfiakról.

LIVE visszafelé EVIL.

Stílusa, mondanivalója nem gyerekeknek való. Nem beszél mellé, nem könyörül, erős novellák, jó novellák. Komolyak és meghatározóak. Jó volt olvasni, emlékezni is. Kertelés nélküli őszintesége már-már mellbevágó. Igazi felnőtt érzések, minden máz nélkül.
A megélt évek bölcsességével visszatekintve, a mai fiataloknak is sokat mondóan szép történetek ezek. Spiró György műfajának mestere, ez vitathatatlan.
http://gaboolvas.blogspot.hu/2013/11/almodtam-neked.html

Hiába minden elhatárolódás- én nem hiszem el, hogy az ilyen novellák ne valós élethelyzetekből íródnának. És ettől nekem nagyon szerethetőek. Felnőtt érzések, máz és képmutatás nélkül.