„Búcsúzóul, visszanéztem Sanghajra. Semmit sem változott, mióta idejöttem. Az emberek tömött sorokban lépkedtek a járdán, mellettük ócska biciklik hömpölyögtek, az autók megmerevedtek a dugóban. A szag is a régi volt: büdös, keserűen fanyar és ételszagú, de immár otthonos. Én változtam meg három év alatt, nem Sanghaj.” – Lehet valaki szerelmes egy városba? Erre a kérdésre még adható nemleges válasz. Lehet valaki szerelmes Sanghajba? Nos, aki elolvassa Sóvári Mónika első, élénk és vibráló színekkel festett, minden fejezetében magával ragadó regényét, már biztos abban, hogy erre a kérdésre az egyetlen helyes válasz: IGEN!
Szerelmem, Sanghaj 48 csillagozás
Enciklopédia 2
Kedvencelte 8
Most olvassa 1
Várólistára tette 20
Kívánságlistára tette 20
Kiemelt értékelések
Két rádióműsort hallgattam meg a könyvről „véletlenül” (állandóan rádiót hallgatok, ha tehetem). Az ígéret szerint a könyv Sanghajról szól, amolyan útinapló, ami bepillantást enged Kína mindennapjaiba, megismerkedhetünk egy tőlünk távoli világgal, benne pedig egy magyar család életével.
Interneten rendeltük meg, gyönyörű, ígéretes borítója volt, nagyon vártam. Kicsit izgultam, milyen lesz. A mai Kína nagyon érdekel.
Amikor megérkezett, kis csalódás ért, annyira vékony kis könyv. Ettől a gondolattól egyből el is szégyelltem magam, mert eszembe jutott Vámos Miklós, aki azt mondta, hogy a Tiszta tűz azért nem jelenhet meg Amerikában, mert vékony. Amerikai ember nem vásárol vékony könyvet, mert az „nem éri meg”. Khm. Zárójelben jegyzem meg: ha ez a könyv az Ab Ovo gondozásában jelent volna meg, akkor kétszer ilyen vastag lenne… (Az esőerdők nevében köszönet a Duna Internationalnak:-)
Elkezdtem olvasni és egyből észrevettem, hogy azok közé a könyvek közé tartozik, amiket nem lehet letenni, míg el nem olvastuk. Az első három fejezetnél kicsit mosolyogtam iskolaszagú stílusán, és azon, hogy gyanúsan sok klasszikus pszichológiai példatörténetet ismertem fel, na persze selyemköntösben. :-)) Ha tanár lennék, biztosan csillagos ötöst adnék rá, mert – bár nem értek hozzá – tökéletesen megfelel a formai előírásoknak. Nyilvánvaló, hogy egy tökéletességre törekvő ember írta a könyvet.
De például néhány fejezet után kezdett lazulni a fegyelem. Na nem a minőséget illetően, de az írónő végre megengedte magának, hogy megcsillantsa a humorát, és ez nagyon jót tett a könyvnek!
Később már nem volt időm ilyesmiken mosolyogni, mert ezek a dolgok teljességgel lényegtelenné váltak.
Amúgy tényleg kapunk képeket és érdekes élményeket Sanghajról. Mint információmennyiség ugyan kevés volt, de pontosan úgy működik, mint a jó tanár. Felkelti az ember érdeklődését, arra ösztönzi, hogy maga járjon utána a dolgoknak. Az érdeklődési körömet Kínával kapcsolatban még szélesebbre tárta.
Már túljutottam a felén, amikor rájöttem, hogy ez a könyv nem is ezért íródott. Olvastam benne életről és halálról, igazságról, erkölcsről, alázatról, szerénységről, az elfogadás lélektanáról és művészetéről, felelősségtudatról, szeretetről és családról, az élet értelméről, úgy nagyjából minden egyetemes emberi értékről, ami csak létezik még a Földön.
Csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy sose gondoltam volna, hogy ebből a könyvből fogok rájönni, hogy a Carpe Diem nem a latinok találmánya és semmi köze a szexhez, sem a szabadsághoz, legkevésbé a szabadossághoz – pedig ebben az értelemben szoktunk utalni rá – tévesen.
„Nincs múlt, se jövő. Csak a pillanat van. Ne maradj róla le, mert elszalasztod az életed, fiam.”
Az ősi kínai bölcsesség és történelem egybefonódott az évezredes magyarság bölcsességével és történelmével, és valahol a mongol határon néhány pillanatra találkoztak is.
Nagyon sokat kaptam a könyvtől, és még nagyon sokszor el fogom olvasni.
Ha valaki ismer engem, tudja, hogy nagy tehetség kell ahhoz, h megríkassanak engem… éppen ezért le is fogom tagadni, h egyetlen fejezet sem volt ebben a könyvben, amin ne sírtam volna el magam…
Mert ez a könyv egy komplett pszichoterápia. Sanghaj „csak” egy izgalmas díszlet hozzá. „Én mondom, fiam. Kurvaisten, hogy így van” – idézet a könyvből:-)
Mélységesen együtt tudok érezni Mónikával. Ahogy ő Sanghajjal, én úgy vagyok Budapesttel: egyszerre szeretem és utálom a várost.
Szeretem, amikor a szép arcát mutatja felém: gyönyörű építészetét, hangulatos beülős helyeit, vásárok-bazárok kavalkádját. A kis eldugott boltokat, ahol kincsekre lehet bukkanni, a könyvszekereket.
Bosszant a tömeg, a zaj, az állandó rohanás, hogy az ember nem ismeri a saját szomszédját, a kutyaszar az utcákon, az építkezésen dolgozók füttyögése, hogy valamelyik metró, villamos, troli biztosan nem jár.
K*rva egy kapcsolat, na.
Rövid életképek egy európai nő kínai hétköznapjaiból. Érdekes volt mert annyira más világ az, hogy egy európainak már-már sokként hat az első találkozás Sanghajjal. Én csak bő két hetet töltöttem ott, de nem felejtem el soha, amikor kiléptem a reptérről és megcsapott a páratartalom, a szmog majd később láttam a számomra iszonyatos, kaotikus forgalmat, amiben a taxis lavírozott, meg az ezt követő egyéb érdekességek, különbségek. Ami kicsit zavart a könyvben és nem értettem a relevanciáját, az az apa és a vele kapcsolatos történetek folyamatos felidézése, nekem kicsit semmitmondóak voltak, nem tudtam a bölcsességet látni bennük, fura egy apa az biztos de nagy szerepet játszhat az írónő életében mert a családból szinte senkiről sem esik semmi szó csak az apáról. (Kínai közértben nem voltam, de az azt leíró történet alapján az lehet csak az igazi kulturális sokk, majd legközelebb bepótolom.)
Rövid könyv érdekes, személyes történetekkel arról, hogy hogyan élt a szerző Kínában, azon belül Shanghaiban több évig. Mivel én is eltöltöttem ott fél évet, így kíváncsi voltam, visszahozza-e a hangulatot számomra is. Igen, visszahozta.
A szerző keretes szerkezetben írta meg a történetét, indulás a bükki faluból és visszaérkezés ugyanoda. Az apja alakja, gondolatai, szellemisége végig vele volt, mint egy kalauz, aki segít eligazodni az életben. Nem mondom, hogy kifejezetten szimpatikus karakter volt, de a szerző is mintha az élete során folyamatosan átértékelné a kapcsolatát vele.
Egyszer a Bükkben vagyunk, egyszer Kínában. Shanghai egyszerűen csak belépett az író életébe, és örökre a szívében is maradt. Ezzel egyetértek, nehezen lehet elfelejteni, a mai napig lelkesedéssel gondolok én is az ott töltött időmre, habár én nem éltem ott évekig. A szerző nem finomkodik, sokszor nyersen fogalmaz, ez nem egy rózsaszín ködös beszámoló, itt érezhető a kultúrsokk, ami éri, hogy gyökeresen különböznek egyes dolgok az európai életünktől. És emiatt is visszajöttek az emlékek, én is jártam olyan piacon, ami nem kifejezetten „EU-konform”, lepukkant városrészekben, köpködő, krákogó emberek között. Bár én lehet, hogy ennek ellenére is inkább rózsaszín ködös beszámolót írnék.
A teljes kívülállóságtól a város részévé válásáig olvashatjuk a lelki folyamatot. Be lehet illeszkedni, de mindig is laowai maradsz. A könyv epizodikus, tömör, és tetszett. Az nem derül ki, hogy konkrétan mit dolgozott az író Kínában, de nem is igazán lényeges.
Az nem derült ki számomra, hogy tulajdonképpen miért is szeretett bele Sanghajba, sőt arról sem vagyok meggyőzve, hogy tényleg beleszeretett, de nyilván így van, ha ő mondja, épp csak a könyvében ez nem jön át. Na de ez engem kicsit sem zavar, mert szépen ír. Nehezemre esett letenni. Bár érdekel a téma, azért pont megfelelő rövidségben van egy-egy sztori elmesélve, és nekem ennyi pont elég is. Épp minap gondolkodtam azon, hogy jó-e az a gyerekeknek, hogy sosem látnak engem sírni. Úgy értem nem torzul-e a kelleténél jobban a női szerepmintájuk. Erre nem tudom a választ, de szerencsére mindketten odajöttek, mikor kiderült, hogy Mónikának el kell jönnie Sanghajból, úgyhogy láthattak könnyezni. Őket nem rázta meg a dolog.
De jó, hogy rátaláltam erre a könyvre @saribo jóvoltából! Ez most jólesett! Lehet, hogy az egzotikum vonzott, de a borító biztosan. Üdítő volt magyar szemmel (még ha nem is az én szememmel) nézni a kínai hétköznapokat. Egyszer én is szeretnék arrafelé szétnézni, ha nem is éveket ott tölteni. Érdekes szokásokat tudtam meg a kínai mindennapokról, olvastam volna még tovább is. Nekem az külön tetszett, ahogy beleszőtte a gyerekkori emlékeit a szülőfalujáról és visszaidézi az édesapja mondatait. Szép megjelenítése a honvágynak. És az utolsó fejezet… az szinte mesés. Alig tudom elképzelni, hogy léteznek még ilyen rokonszenves és segítőkész emberek.
Ha szerencsénk lesz, ír még nekünk ilyen jó kis könyveket az írónő.
Nagy várakozással kezdtem el olvasni, annyi jót olvastam már róla. Ezért volt egy kicsit csalódás – talán nem kellett volna ennyit várnom tőle.
Sok helyen kevés, sok helyen iskolás, sok helyen kivonatos, sok helyen „pszichologizálós”. Váratlanul, magyarázat nélkül indul – ugyanígy érkezik el a végére. Egyes szálak feltűnnek és eltűnnek menet közben, felkapja – elejti, nincs tovább. Nem állt össze számomra egésszé. Kitépett lapok egy gondolatfüzéres naplóból. Mintha nem is nekünk írta volna, hanem saját magának, és akkor meg minek magyarázza, úgyis tudja…
Nagyon félve jegyzem csak meg, hogy visszagondolva ez egy nagyon „önző” történetnek látszik. Van az ÉN, és minden körülötte forog. Minden és mindenki más csak háttérnek látszik. Mondhatnám úgyis, hogy nem önző, hanem „önmagát kereső” történet, de akkor is feltűnő volt a kapok-adok furcsa aránya…
Jó volt nekem viszont azért, mert felidézte bennem a külföldön élés, a beilleszkedés, a megismerés és búcsúzás hangulatait…
Nem akarom kétségbe vonni az apa bölcsességét, egyszerű emberségét sem. De vannak a mondásaiban megkérdőjelezhető vagy éppen nem szimpatikus „kinyilatkoztatások” is. A csomagolás meg, hát, nem igaz ám az, hogy mindegy, hogyan mond valaki valamit! Nem lehet könnyű egy ilyen ember mellett élni, kicsomagolni a kirohanásaiból a használható gondolatokat, és folyton a megfelelést keresni. Talán ennek a könyve is lehetett ez – a távolból, visszanézve megérteni, elfogadni és helyére tenni az apa alakját, szeretetét.
Mindennek ellenére szerethető kis könyvecske volt, voltak benne kifejezetten megindító és eltöprengésre késztető részletek. Csak véknya volt, nagyon véknya…
Népszerű idézetek
Keress inkább alázatos tanítót, fiam, aki nem ül kiskirályként a trónuson! Az ilyen gőgös emberek helyett, mint ez a majom tanárod is, menj oda egy takarítónőhöz, és kérj inkább tőle tanítást! Többre mész vele. Mert más mocskát takarítani, na fiam, ahhoz kell alázat…
44. oldal
– Fiam, muszáj elmondanom, mit gondolok – köszörülte meg apa a torkát. – Amit keresel, az nincs. Fogd fel végre! Ha folyton vigaszt és bizonyosságot keresel, lemaradsz az életről. A halál is az élethez tartozik. És a bizonytalanság az élet része. De éppen ettől szép. Nem tudhatjuk, mi történik majd holnap. Talán meghalunk. Igen, fiam, lehet, hogy meghalunk. De élhetünk is! Éppúgy ezer szép csoda is történhet velünk. Ne keress tovább, mert boldogtalan maradsz. Kérlek, fiam – sírta el magát –, hagyj fel végre a kereséssel, mert belezavarodsz, és végül tényleg megbolondulsz!
Hosszú szünetet tartott, majd megtörölgette a szemét zsebkendőjével és komoly arccal folytatta.
– Ha nem kutatsz tovább, hidd el, meg fogod találni, amit keresel. És akkor rá fogsz jönni, hogy nincs semmi, amit keresned kéne. Mert nincs múlt, ahogy nincs jövő sem. Csak a pillanat van, fiam. Ne maradj le róla!
135. oldal
Az a te bajod, fiam, hogy bolond vagy; túl sokat gondolkozol, és semmit nem csinálsz – mondta egyszer apám. – Fene nagy gondolatok, tettek nélkül. Ha fiú lennél, azt mondanám, impotens vagy. Egy másik világban élsz, ott belül – mutogatott a fejemre. – Pedig a dolgokat nem kell túlbonyolítani. Az igazság, amit állandóan keresel, egyszerű, nem lehet megszállott kereséssel és gondolkodással eljutni hozzá. Kurva Isten, hogy így van, én mondom neked. Csak mindhiába!
76. oldal
Időközben vásároltunk pár kínai bútort is, ezekhez kétféle igazolás járt a régiségboltból. Egy nekünk, amelyből kiderült, hogy a bútor az 1700-as vagy éppen az 1800-as évekből való. Egy másik pedig a vámosoknak, ha majd hazamegyünk, amely azt igazolja, hogy egytől egyig mind 20. századi darab. Hogy aztán valójában mikor készültek a bútorok, azt persze Kínában sosem tudhatja az ember. A súlyuk alapján mindenképpen régiek…
40. oldal, 2. - A kínai nő - kétszer (Duna International, 2010.)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Steiner Kristóf: Hajónaplók 87% ·
Összehasonlítás - Fahidi Éva: A Dolgok Lelke 97% ·
Összehasonlítás - Berényi Anna: Richter 97% ·
Összehasonlítás - Tóth Júlia Éva: Borikönyv 96% ·
Összehasonlítás - Cselenyák Imre: Áldott az a bölcső 95% ·
Összehasonlítás - Konrád György: Elutazás és hazatérés 95% ·
Összehasonlítás - Kovács Ákos: Ákos 50 98% ·
Összehasonlítás - Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám 93% ·
Összehasonlítás - Presser Gábor: Presser könyve 93% ·
Összehasonlítás - Jávor Bence – Csapody Kinga – Gelencsér Milán: Na még mit nem?! 95% ·
Összehasonlítás