Saját ​perzsa 72% 12 csillagozás

Nehéz volt ráhangolódni, sokáig nem voltam benne biztos, tetszik-e, vagy csak újszerű, a Lassú társasnál jött el a holtpont, érdekes, eddig nem szerettem az ilyen jellegű prózát (prózaverset?), de ebben a kötetben ezt éreztem a legerősebbnek. Folyamatosan az volt az érzésem, a szerző egy feles mellől beszél hozzám képtelenségeket álmatag, szelíd-naiv hangon valami rettentő kiskocsmában, a hangulata tehát megfogott végül is, ezzel az elmosódott, kies, mágikus álomszerűségével, de pont ezért volt sokszor nehéz kapcsolódni. Szerettem a képeit is, a fák, az utca végéig érő kelttészta, az üveggyár és az üvegemberek, a rendszerváltás maradványemlékei, meg a családtagok mesébe szőtt alakjai, az egész családi mitológiateremtés… Szóval nagyon különleges ez a költészet, de helyenként úgy éreztem, felhígul, mintha a kép túlnőtt volna a mögöttesen, és ezt nem tartom feltétlen pozitívnak. Ez a meseszörnyeteg nekem attól tetszik, hogy torz mása valami másnak, önmagában kevés lenne.

Ha csupán a lírát nézem, csillagos ötös. Lehet, hogy velem van baj, ha valamelyik szerző prózát és lírát is ír, általában csak az egyik tetszik. Itt engem a versek közé ékelt prózai rész megzavart, kizökkentett a hangulatból, ritmusból, áhítatból. Nem illeszkedik szervesen a korábbi lírába, de nem is különbözik markánsan, hogy a kontraszt váltaná ki az aha élményt. Marad a zavarodottság, az utolsó rész verseinél is. Abszolút fekete pont a szerkesztőnek, egy kiváló önálló prózakötet lehetett volna csinálni a beékelt szövegből.

Ezt a könyvet ajándékba vettem öcsémnek. Innen-onnan tudtam, hogy Sopotnik Zoltán 'valaki' a kortárs költészetben, bele is olvastam a boltban, s úgy találtam, hogy ez öcsémnek bejövős.
A vonaton továbbolvastam, aztán otthon még tovább, végig, és aztán nem adtam oda. Mert akkor már nekem is kellett.
Elejétől végéig verses kötetet, azt hiszem, négyet olvastam eddig. Adytól az Új verseket, Berzsenyit, Háy Jánost és Kiss Judit Ágnest. Egyébként inkább egyenként szeretem, mondjuk mielőtt a reggeli rohanás beindul, hajnalban egyet a kávégőzben. Nem is volt jó sokszor több vers egymás után, mert gyengítették nálam egymást.
A Saját perzsát lehetett így olvasni viszont, együtt, egymás után alakult ki belőlük valami. Világ, világlátás, történet, „meseregény a durvábbik fajtából.”
Én nem az ilyen versekre buktam eddig, fel is kapom eleinte a fejem: Ez a vége? Így? Nagyon hálás vagyok, hogy nem kiszámítható, de ezt a hangot nem találom magamban, ehhez nincs közöm. Aztán pontosan ezért lesz, mert ami viszont átjön, pontosan az, ami kell: értelem, ami nem megy bele a sablonokba, lát inkább színről színre homályosan, és a témái, azoknak a súlya, miközben a nyelv pátosztalan, hétköznapi. Ahogy a dolgok megesnek, ahogy a barátok meghalnak pl. Nem hamis, akkor se, ha ’kamu az ember’, nem teheti: ’A vers a biztos.’ Túl a mindennapi gondolkodás és a versek minket védő, tompító közhelyein.
Nálam itt kezdődnek a dolgok el: amikor ezért a többit, az idegent, a furcsát is meg akarom érteni. (Nem csak megmagyarázni.) Mikor nem találom bent, és túl kell lépni magamon. Ezért olvasok verseket. Erre kell Saját perzsa.