Ma ​szőke vagyok 71% 41 csillagozás

A történet, magható – elgondolkodtató – meghökkentő. Az írása sem rossz. Arról pedig, hogy milyen ember és hogy miként dolgozza fel, ezt az egészet, nem kifejezetten ő tehet. El lett kapatva, egy igen elit világból csöppent bele – egy olyanba, ahol nem ő az úr, nem az van amit mond, ( bááár, azért a korházban is meg kapta a tutit ) felülkerekedett rajta egy szörnyűség, – mert minden hasonló dolog szörnyű. Nagyon sajnáltam, mint életerős, életvidám, fiatal lányt. Érdekes volt „ belelátni a fejébe ”! Azért azt viszont ne felejtsük el, hogy mások is átélnek hasonlókat. Mélyen együttérzek vele, de nem szerettem ahogyan az embereket kezelte. Egy felnőtt nő, könyörgöm. Nem egy éretlen gyerek. El nem vett belőlem, hogy elolvastam, talán még tett is hozzám. De abban biztos vagyok, hogy lehetett volna ezt másképpen kezelni. Persze nem vagyunk egyformák. :)

Ez a könyv, ami tulajdonképpen egy 21-22 éves rhabdomyosarcomás lány csacska-csapongó naplója, nyilván nem mint irodalmi teljesítmény érdekes, hanem amiatt, mert a valóságot (legalábbis annak egy változatát) örökítette meg. Értékessé igazán az a küzdelem teszi, amivel a lány szembenéz a betegségével, de megéri azon is elgondolkozni, hogy mennyire sokat számít ebben a családja és a barátai támogatása is. A könyv lapjai alapján megismert holland egészségügyet a magyarral összehasonlítani viszont magyar szempontból nézve meglehetősen kiábrándító…

Maga a téma érdekes, én még a lány stílusát is megértem, hiszen mindenki másképp reagál egy ilyen horderejű problémára. De az a rengeteg elgépelés szörnyű…

Amíg olvastam, nagyon tetszett. Bizonyos dolgokat nagyon szépen fejez ki: például azt, hogy szerelmes, úgy mondja el, hogy pillangók röpködnek a hasában. Ahogy befejeztem (vagy még hamarabb, amikor leírja, hogy írni kezdett) kiábrándulást éreztem. Zavart, hogy végig kíváltságosnak érezte magát, felületesen kezelte a kapcsolatait.

Nagyon vártam, hogy elolvassam ezt a könyvet, ahhoz képest elég nagy csalódás volt. Olyan „egynek jó”, de nem venném még egyszer a kezembe. Arról nem is beszélve, hogy a magyar fordítás valami förtelem, lektor meg tuti nem látta a szöveget, mert összeegyeztetetlen mondatok vannak kb. oldalanként a könyvben. Sajnos nem volt nagy élmény, még megható se nagyon.

Az elején sajnáltam Sophie-t, de egy idő után baromira idegesített a hozzáállása. Iszonyat csapongó: egyik ágyba be, a másikból ki, pöttynyi tudathasadás, a betegségéről úgy ír, mintha mindenkinek otthon kéne lennie a témában, aztán hipp-hopp meggyógyul, celeb lesz, jönnek-mennek a szereplők, én meg találjam ki, hogy a jelen lévők épp kicsodák. Kicsit fura, hogy a könyv elejét leszámítva alig van szó a családjáról.

Az egyik legjobb napló ebben a betegségből felgyógyulós témában, amit valaha olvastam. A humoros sorok mögött olyan mély és mindent betöltő félelem és bizonytalanság búvik meg, amivel nehéz megbirkózni.
Sophie túlélését a vidámságba fojtott nemtörődömsége segíti, ami irigylésre méltó. De tőlem pont ezért nem kapta meg a maximális csillagot.
Olyan kijelentései feszültséget kelthetnek az olvasóban, hogy neki jár az egyszemélyes kórterem, mert fiatal és nem akarja a többi beteg nyavalygásait hallgatni a kórházban. Pedig pont az a lényeg szerintem, hogy egy ilyen súlyos betegség alatt megtanuljon az ember nemcsak magára jobban, de az emberekre is figyelni. Ezzel a véleménnyel lehet, hogy magamra maradok, de ezt éreztem a könyv egyes részeinek olvasása során.
Sokan a cím alapján egész más témára asszociáltak egyébként, amikor meglátták, hogy olvasom. A könyv borítóján a képek ragyogóan szépek, kilenc különböző arc, kilenc személyiség, ugyanaz a lány. A maga sebezhetőségében, lecsupaszított valójában. Kilenc parókával.

A könyv elolvasása előtt egy kritikát olvastam róla, amely a végletekig dicsérte. Ehhez képest egy kicsit csalódás volt. Én nem tudtam annyira rajongani érte. Lehet, hogy ha nem olvasom el előre azt a kritikát, másképp éreztem volna. De azt elmondhatom, hogy jó volt – már amennyire „jó” lehet egy ilyen szenvedéssel teli sorsról olvasni, ráadásul első kézből elmesélve. (És olyan furcsa, hogy tegeződött az orvosaival…)

Valamiért nem tetszett. Nem tudom miért. Hiányzott belőle valami, de nagyon. Nem tudom mi, valahogy nem volt lelke… Néha nem tudtam, hogy ki kicsoda, zavaros volt számomra.

Nem hatott meg könnyekig, viszont nagyon tetszik, ahogy Sophie a betegségét kezeli. Mindent megpróbál, hogy ugyanúgy élhessen, mint a többi fiatal lány. A betegség nem feltétlenül azt jelenti számára, hogy minden reményét fel kell adnia. Sőt, próbája a jó oldalát nézni: szabad, nincsenek felé elvárások, nincsenek kötelezettségei, csak magára és a kapcsolataira és a gyógyulásra koncentrál. Mondták már előttem, de nem tudom nem megemlíteni: nagyon sok az elütés és helyenként lemaradnak a szóvégek. Nem bánom, hogy elolvastam, főként azoknak jelenthet segítséget, akik maguk is hasonló cipőben járnak.