Még lenyűgözhetem a nagyfőnököt…
– Fogalmam sincs, mi baja lehet! – kiált fel Artemis kislányos hangon. – Pedig naponta öntözöm.
A tömjénkaprit piszkálja, és igézően Jack Harperre mosolyog. – Nem ért a növényekhez, Jack?
– Sajnos nem – mondja Jack, és rám szegezi a tekintetét. Az arca kifürkészhetetlen, akár egy szfinxé. – Mit gondol, Emma, mi lehet vele a baj?
„…bosszúból időnként narancslével öntözöm meg az
ostoba tömjénkapriját…"
– Fo… fogalmam sincs – nyögöm ki nagy sokára, s lángoló arccal folytatom a gépelést.
Oké. Csigavér. És aztán? Narancslével öntöttem le egy vacak növényt. Mi van abban?
– Nem látta valaki a Világkupa bögrémet? – kérdi Paul, aki homlokráncolva sétál be a helyiségbe. – Sehol sem találom.
„…eltörtem a főnököm bögréjét a múlt héten, a cserepeket aztán a retikülömbe rejtettem…"
A francba!
Oké. Nyugalom. Jó, eltörtem egy vacak bögrét. Na és aztán. Folytassuk a gépelést, mintha mi sem történt volna.
– Hé, Jack – szól oda Nick a nagyfőnöknek pajtáskodó, mi-pasik-magunk-között hangon. – Nehogy azt higgye, nem szórakozunk eleget. Hadd mutassak valamit! – ezzel egy tangás popó fénymásolata felé int, amely karácsony óta díszeleg
a hirdetőtáblán. – Máig nem tudjuk, kié lehet…
„… Kissé beittam az utolsó karácsonyi mulatságon." Jó, most már szeretnék meghalni. Valaki legyen olyan jó, és segítsen át a túlvilágra!
– Szia, Emma! – rezzent fel Katie hangja. Felpillantva látom, amint nagy sebbel-lobbal berobban a helyiségbe, arca rózsapiros az izgalomtól. Mikor Jack Harpert megpillantja, kővé dermed.
– Ó!
– Csak semmi pánik! Legjobb, ha levegőnek néz – lengeti meg feléje a kezét a nagyfőnök nyájasan. – Folytassa csak! Mondja tovább nyugodtan, mint ha itt se
lennék.
– Szia, Katie! – sikerítek ki végül egy köszönést. – Miről van szó?
Alig mondom ki a nevét, Jack Harper megint felpillant, sokat sejtető arckifejezéssel.
Nem tetszik nekem ez a sokat tudó pillantás. Vajon mit kottyanthattam ki Katie-ról? Istenem, mit is? Az agyam kétségbeesetten dolgozik. Mi a francos fenét mondtam?
Jaj, istenem, egész belsőm beleremeg, amint eszembe jut.
„…Van egy titkunk. Azzal szokott bejönni hozzám, hogy át kell futnunk valamiféle számokon, pedig ilyenkor valójában kilógunk a Csillagszarvasba."
Nem kikotyogtam a titkos lelécelési jelszavunkat is!
Csüggedten nézek Katie lelkes arcába, miközben megpróbálom valamiképpen megértetni vele a helyzetet. Ne mondd tovább! Ne mondd azt, hogy közösön át kell
futnunk holmi számokon! Ő azonban mit sem tudva folytatja.
– Én csak… izé… – köszörüli meg a torkát, majd összeszedi magát, és üzleties magabiztossággal pillant Jack Harperre: – Átfuthatnánk néhány számsoron, Emma?
Az áldóját!
Arcomat elönti a pír, egész testem elzsibbad.