Az Egy boltkóros naplójával akkor találkoztam először, mikor láttam egy plakátot, amin Isla Fisher nagy szatyrokat cipel. Hát, eléggé érdekelt a dolog, de mivel akkor nagyon ritkán jártunk moziba, ezért a filmet csak akkor láttam, amikor az HBO leadta. Mivel ezt nagyjából minden hétvégén megejtették, ezért el lehet képzelni, kb. hányszor néztem meg azóta. Az biztos, hogy a kedvenceim közé tartozik.
Aztán persze utána megtudtam, hogy könyvön alapul, de nem bánom, hogy előtte nem ismertem. Úgy értem: miért kellett volna alig 15 évesen egy nálam tíz évvel idősebb karakterről olvasnom? Lehet, hogy feleannyira sem értettem volna meg a problémáját, akkor ugyanis még szinte csak a fantasyk kötöttek le. Azonban azóta is egyre többször találkoztam ezzel a könyvvel (persze magyarul) és ugyan belém bújt a kisördög, hogy el kéne olvasnom, talán tetszene. Végül egészen véletlenül került a kezembe, amikor a Tudásközpontban nem volt meg egy másik könyv, majd kíváncsiságból átböngésztük az idegen nyelvű polcot, és lám, mit találtam? Nos, igen, ezt. Egyben különös csavar, mert ez lett az első könyv, amit angolul olvastam el, de nem bánom. Azt hiszem, hogy így még érdekesebb is volt, magyarul lehet annyira nem köt le ez a sok vásárlás.
Na és hogy miért szeretem Becky Bloomwoodot? Mert valljuk be, egy kicsit minden nőben van valamilyen fokú vásárlásmánia, de tényleg. Kivel ne esett volna meg, hogy nem tudott ellenállni egy apró dísztárgynak, amit ennyi pénzért bűn lett volna nem megvenni? Vagy hogy annak ellenére is nagyon vágyott valami után, hogy tudta, iszonyatosan sokba kerül? Persze mi legtöbbször inkább spórolunk rá. Sőt, ha valamire megtanít ez a könyv, akkor arra, hogy ha egy mód van rá, akkor soha, de SOHA ne akarj magadnak hitelkártyát. Túl könnyűnek tűnik tőle az élet. Mégis, egy kicsit irigylem Beckyt, mert szinte gondtalanul megvett magának mindent, amit csak akart és meg tudom érteni, hogy örömét lelte benne. Persze néha sokszor túlzásba vitte, de épp ezért is beszélhetünk függőségről. Azt gondolom, hogy a Luke Brandon-jelenség (ahogyan magamban nevezem) csak cseresznye volt a kis fagylaltunk tetején. Nem azért adok neki öt csillagot, mert ez az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam. Egyszerűen azért, mert ha kevesebbet adnék neki, akkor úgy érezném, hogy becsapom önmagam. Már pedig azt nem akarhatjuk, nem igaz? ;)