A ​monogramos gyilkosságok (Hercule Poirot új esetei 1.) 70% 190 csillagozás

A Molyon igen rossz értékeléseket kapott, pont ezért semmiféle pozitív elvárással nem fordultam a kötet felé, csupán felütöttem a könyvtárban ebédidőben és meglepetésemre teljesen magával ragadott, így hát gyorsan ki is kölcsönöztem magamnak. ;)
Az én esetemben ez most azon kivételek egyike, amikor tévesen hittem az előítéleteknek és nem foglalkoztam azzal, hogy igazán úgy lehet megismerni egy könyvet, ha adsz neki egy esélyt, legfeljebb ha nem tetszik, hát abbahagyod.
Mint említettem már fentebb is, szkeptikus voltam, bizalmatlan, de az első fejezet olvasása közben azon kaptam magam, hogy berántott és nem is eresztett.
Azt mindenképpen elismerem, hogy akadtak apró bakik, kilengések, amik azért mindig emlékeztettek, hogy mégsem egy igazi, eredeti Agatha Christie által írt krimit tartok a kezemben.
Mindenki kedvenc kis belgája néha picit másképpen viselkedett, furcsán nyilvánult meg bizonyos események hatására, bizonyos karakterek kinézetére, illetve kijelentésére vagy teljesen idegennek éreztem azt, amikor egyes szereplők becézve lettek.
Poirot új segítőtársa, Edward Catchpool roppant szimpatikus, üdítő színfoltként hatott, de azért erősen éreztem benne, hogy Hastings pótléknak szánták. Persze fiatal volt még, tapasztalatlan és az esendő rendőr tipikus példája, aki azért jócskán igyekezett odatenni magát és felnőni a mesterhez.
Az alapötlet legfőképp azért tetszett, mert emlékeim szerint Poirot nem olyan sokszor nyomozott hasonló ügyekben, kapásból az ABC-gyilkosságok ugrott be, de más nem igazán, szóval ezzel is kiemelkedett nálam.
A fejezetek és úgy egészében maga a könyv is hosszabb volt, mint egy átlag AC regény, de ez nem okozott problámát, hiszen gyorsan lehetett vele haladni, pörögtek az események és mindig történt valami izgalmas, ami meglepett és ledöbbenésre adott okot.
Külön ki kell emelnem az általam oly sokat hangoztatott és sokszor dicsért tipikus angol hangulatot, amit számomra leginkább ez a korszak tud megjeleníteni és átadni.
A gyilkosságoknak „otthont" adó Bloxham Szálló fényűzése és pompája, pedig az egyik kedvenc Miss Marple történetem A Bertram Szálló legjobb pillanatait idézte fel.
A végéről csak annyit, szerintem az írónő már túlontúl meg akart felelni az elvárásoknak, hiszen annyira megbonyolította a gyilkosságok elkövetését és a tettes/tettesek kilétét, hogy sokszor vissza kellett olvasnom bizonyos részeket, hogy megértsek minden apró részletet.
Titokzatos gyilkosságok, monogramos mandzsettagombok az áldozatok szájában, bosszú és rettegés, egy kis ármány, valamint Poirot és Catchpool, az új páros, értük érdemes esélyt adni ennek az egésznek.

Ennél is bővebben pedig: https://klodettevilaga.blogspot.com/2021/08/konyvkritik…

Az alacsony százalék ellenére nekem nagyon tetszett. Érdekes volt végigvenni, hogy mi történt, mikor, ki mondta, ami elhangzott az úgy hangzott-e el és ezekből a sokszor nüansznyi dolgokból hogyan rakja össze Poirot a megfejtést. Ami a nagy leleplezés során még egy gyilkossággal több lesz.
Mire képes a szerelem, a rajongás, a már-már klinikai esetnek minősölő kötődés. Hány ás hány sérült ember, akit a szerelem tett tönkre. Bővelkedtünk a halottakban, iszont elkövetőt meg nem találtunk eleinte, de a végére minden a helyére került.

Féltem tőle, de nem kellett volna, maradéktalanul meg vagyok elégedve. Sophie Hannah valami fenomenálisan jól adta vissza az igazi Agatha Christiek hangulatát. Még ha nem is volt annyira elmés a krimi része, mint a legjobb Christiek, azért határozottan megállta a helyét, izgalmas volt, csak úgy faltam az oldalakat. Már írhatja is a következőt, én vevő leszek rá.

Ezekből a mások által írt folytatásokból több megfordult nálam is, volt olyan ami kifejezetten tökéletesen hozta a hangulatot, az elhunyt szerző stílusjegyeit. Christie stílusát utánozni nem egyszerű. Ügyes próbálkozás, egy hétvégi kikapcsolódásnak megfelel. A női tucat pszicho-triller kínálatból hibái ellenére is kiemelkedik.
https://gaboolvas.blogspot.com/2019/06/a-monogramos-gyi…

„- Csak azt mondom, hogy én a magam részéről nem kedvelem azt a nőt – suttogta a pincérnő, akinek vékony szálú haja az arca körül repdesett.”
(1. mondat)
Én se.
Erősen túlírt: főleg terjedelemre (egy A.C. „folytatásnál” – pastiche-nál – legalább hagyománytiszteletből illene a szokásos terjedelmet betartani, olyan ez így, mintha Poirot kihízta volna egyébként sem szűk zsabóját), másrészt a krimiszál is rettenetesen túlkomplikált, már-már az olvashatatlanság határán billeg – megint csak mint Poirot a fájóan szűk cipellőiben, mikor a korzóról valami marhacsapásra tévedt.

A gyanúsítottak és az áldozatok (igen, ők is!) úgy térnek vissza az egyre fárasztóbb fejezetekben, mint a forgószínpadon az átmaszkírozott színészek, csak úgy kapkodjuk a fejünket és többet lapozunk vissza, mint előre.

„Én voltam az egyetlen a szobában, aki nem tudott és nem értett semmit. ”
(Edwars Catchpool , p479.)

Poirot segédje, Edward Catchpool detektív legalább a vízjelnél karakteresebb társ, picit – de nem sokkal – kontúrosabb, mint a szürke 51. árnyalata: Hastings kapitány, s bár ő is épp eléggé bugyuta, neki legalább van egy idevágó hobbija: hónapok óta készít egy keresztrejtvényt.

Szimbolikus utalás, melyben rangot kap a belevaló bűnöző, a regényben csak a legeslegutolsó lapokon leleplezett főbűnös is: sok fifika igényeltetik mindkét szakmában, ez garantálja, hogy méltó ellenfélhez juthat Poirot.

A sokszínű – színváltó, irizáló – karakterek miatt remek filmalapanyag, dagályossága ellenére is egészen jó fejtörő volt.
Mégse a legméltóbb feltámasztása Hercule Poirot-nak… jobban hasonlít egy sírrabláshoz – főleg, ha a eszünkbe jut, hogy mi is vezérelte valójában a jogutódot, no meg a túl lelkes bértollnokot.

„[Ms.]Fee Poirot kávéscsészéjére nézve az orrát fintorgatta. – Ha engem kérdez, mind, akik kávét isznak, mikor teát is ihatnának, meg kéne vizsgálni a fejét!”
(p23.)
Ahogy azoknak is, akik merő nyerészkedésből feltámasztanak holt klasszikusokat.
Egyébként ezzel a (már a legelső mondattal is megidézett) pincérnővel valami nagyon megfoghatatlan, mégis erős kapcsolat fűzi össze Poirot-t… Csak aztán féltékeny ne legyen Vera Rossakoff grófnő!
(2014k)

Nagy divat manapság elhunyt írók ikonikus karaktereinek új történeteket írni. Sherlock Holmes-t rengetegen megidézték több-kevesebb sikerrel, Lisbeth Salander sem kerülte el ezt a sorsot (bár elkerülte volna…) és most Hercule Poirot kapott új történetet. Sajnos, minden lelkesedése ellenére Sophie Hannah próbálkozása nem tartozik a sikerültebbek közé. Annyira görcsösen utánozná Christie stílusát, hogy néhol szinte paródiába megy át a dolog. Ráadásul Poirot karakterét sem sikerült elkapni. Valamennyire kárpótol a bűntény és Catchpool nyomozó. Minden fenntartásom ellenére azért érzek potenciált a szerző és mindannyiunk belga zsenijének párosában. Így aztán jóindulatú közepesre értékelném a regényt.

Nem szoktam ilyet csinálni, de most az értékelésem megírása előtt végigolvastam, hogy a többiek miért értékelték alul ennyire ezt a könyvet, mi nem tetszett nekik.
Mondjuk, számoljunk némi (nagy) elfogultságot részemről, aki alig vártam, hogy újra valami klasszikus krimit vehessek a kezembe (érdekes, sorozatokban imádom a CSI-t, a Criminal minds-ot, a Bones-t, de könyvekben nem tetszenek a modern, véres, ijesztgetős történetek), ami ráadásul egy találkozó kedvenc belga detektívemmel…
Szerintem egyáltalán nem volt bonyolult vagy szájbarágós sem maga a történet, sem a megoldás, ennyi szereplő miatt kellett, hogy legyen mindenkinek valamilyen saját „mozgástere” . Poirot számos sajátosságának felidézését nem éreztem erőltetettnek, túltoltnak, továbbá jól tette az írónő, hogy teremtett egy új „társat” Catchpool személyében, aki viszonylag fiatal, formálható egyéniség, és hajlandó is tanulni.
A „régi bűnnek hosszú az árnyéka” gondolat sokszor bukkant fel Agatha Christie-nél, és nekem itt is bejött, kapunk jó kis gonosz pletykafészket, ájtatos nőszemélyt és lelkiismeret furdalással küszködő szereplőt is.
Egyszóval kellene adni egy esélyt az írónőnek, aki szerintem nagy odaadással és rajongással írt egy új sztorit, és egyáltalán nem a Christie örökösök bevétel csökkenése miatt kaphatott esélyt.

Bevallom még eddig nem olvastam egy Agatha Christie regényt sem, így az eredeti történettől eltekintettem. Viszont már olvastam Sophie Hannah -tól több könyvet is és az egyik kedvenc írónőm lett, így tudtam, hogy hiába másé az eredeti ötlet akkor sem lehet melléfogás a könyv.

Nem is csalódtam benne. Az első oldalnál megfogott a sztorija. Imádtam a hangulatát, azt a kávéházi atmoszférát teljesen visszaadta a könyv. A szereplőket is bírtam benne, főként a két főszereplőt, Catchpool -t és Poirot -ot. A történet szála is nagyon jól meg lett írva. Érezhető volt benne Sophie stílusa. A másik sorozatában megismert részletességgel dolgozta ki ezt a könyvét is. Mindenképp elolvasom a következő részeit ennek is.

Nem tudom a fordítás hibája-e, de olyan kétértelmű, félreérthető fogalmazás van a könyvben, hogy néha többször is el kellett olvasnom, mert nem stimmelt valami, nem tudtad ki beszél éppen. Ez eléggé zavarossá, követhetetlené tette az eseményeket. Azon kívül még szószátyárabb Poirot tűnik fel, aki nagyon sütkérezik a saját okosságán. Igen lettek elejtve megjegyzesek, hogy okos, sőt brilliáns elme, szerintem viszont egy ilyen elmének nincs szüksége arra, hogy magát dícsérje. Jellemző a karakterre, de Christie-nél nem volt ilyen zavaró.

Kicsit bajban vagyok, eléggé vegyesek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban, így több mint egy hónap távlatából is. Eleve fenntartásokkal kezdtem el, nem akartam szeretni egy nem AC alkotta Poirot történetet, de kíváncsi is voltam, hogy mit tud Hannah, hogy már a sokadik történetét adta ki a kedvenc belga nyomozónkkal. Aztán néhány oldal után meglepődtem, hogy ez a Poirot „poáróbb” az eredetinél is. Ezt a részét teljesen jól, számomra hihetően hozta. Ami viszont nagyon zavaró volt egy idő után, az a történet túlkomplikálása és a könyv hossza. Christie-ben az is nagyon jó, hogy 200 oldalba velősen, de szórakoztatóan bele tud egy kész történetet sűríteni, minden hiányérzet nélkül. Hannah-nak ehhez 500 oldalra volt szüksége, és ez szerintem jócskán az élvezhetőség róvására ment. A csattanók többsége nem lepett meg, előre sejtettem, kitaláltam őket. Mindezek ellenére is összességében szerettem olvasni, tervben van az összes többi Hannah-féle Poirot történet elolvasása is.