A ​Rajna ködbe vész 81% 21 csillagozás

Szegény nagymamám hiába ajánlgatta nekem ezt a könyvet, nem akartam elolvasni. Sok évvel később most mégis elővettem, és kellemesen csalódtam benne. Nem lett kedvenc, nem az én világom, nem hiszem, hogy újraolvasós lesz, de határozottan jobb volt, mint amire számítottam.
A fülszöveget nem ajánlom elolvasni, mivel utána nem sok új információt fog adni a könyv off
Lehet, hogy érdemes lenne mással is próbálkoznom az írótól, mert kimondottan tetszett a stílus, nem vitte túlzásba a leíró részeket, könnyen fogyasztható volt. A „három nevű vértes” kifejezésre azért kitalálhatott volna néhány szinonimát, hogy ne kelljen 325-ször olvasni, de más bajom nem volt vele.

Fél évig olvastam ezt a könyvet, amit teljesen véletlenszerűen szereztem be a Könyvturin, annak ellenére, hogy kétszáz oldal sincs, egy típus kisregény. Valamiért egyáltalán nem szólított meg, nem tudott behúzni, holott igencsak jól csinálja, amit csinál.

Két hibát tudok felróni neki, ami talán közrejátszott, hogy kizökkentsen a történetből. Az egyik a temérdek megszakított…mondat…ami csak úgy bevillan…közöl…aztán nini!…amott a következő gondolat…talán összefüggenek…

Az efféle ködösítéssel érzékelteti az író a csata homályos, pillanatokból és véres cafatokból álló érzetét. Nagyon fura erről beszélni, mert (Szerencsére? Sajnos?) nem voltam még életveszélyes csatában, de csatában és életveszélyben külön-külön igen. És pont ilyennek képzelem. A hagyományörző játékokban életlen fegyverekkel eljátszott csaták a csonttörésen, kivert fogakon, kiszúrt szemeken, puskában felejtett töltővessző okozta hirtelen halálon, agyrázkódáson, meg hasonló apróbb-cseprőbb sérüléseken kívül nem tartogat nagy veszélyeket, de a harc heve ott is a harc heve és az embert elönti az adrenalin és az ösztön. És az pont ilyen. Mégis, írásban ezt így érzékeltetve olvasni nagyon idegesítő és kiábrándító volt. Tisztában vagyok, hogy a Sapkowskira (vagy rám, haha, a reklám helye) jellemző, minden egyes vívómozdulatot leírunk stílus legalább annyira problémás lehet. Fene tudja. Hebegek, habogok itt össze vissza.

A második hibája a talán helyenkénti sablonosság, mely a romantikus történelmi regény sajátossága. A kiszámíthatósága miatt semmi egyéb nem maradt ebben a történetben, mint a jól megírtsága és a gyönyörködtetés képessége, ami számomra legtöbbször kevés. Sikerült neki a vége fele egy kis gondolatiságot, egy kis történelmi kritikát is belecsempésznie, de az elfogultágtól fűtött rónaleírások, a kemény, szőrösszívű német, a hősi, mindenre képes magyar valahogy csak a sablon történelmi regényt nyújtották nekem.

Ettől eltekintve, bár talán a fennebb leírt kemény szavak nem ezt tükrözik, tényleg tetszett. Rövid, frappáns történet, mely megdobogtatja a kamasz szíveket, hisz vannak benne nagy csaták, igazán nagyok, hol sok vér és verejték árán, mi, a magyarok, mi, kit Európa oly sokszor szégyell, mi, kik annyi nehézség árán még mindig élünk, mi győzedelmeskedünk, mégha ezt sokan nem is így gondolják. Ez az a regény, minek olvasása után az ember kénytelen megpödörni bajszát (ha nincs neki, hát vételez a szertárból), legurítani egy jó pohár pálinkát (ha nincs neki, hát szégyellje magát, milyen magyar házban nincs pálinka?) és lebirkóznia egy barnamedvét miközben szidja a német urakat ( ha netán nem akad barnamedve, vagy szidnivaló német úr, harminc fekvőtámasz is megteszi, s az a mogorva szomszéd).

Nem kell sokat várni ettől a regénytől. Amolyan nyáron, napágyon olvasgatós, kikapcsolódós könyv, de ebben a kategóriában a jobbik fajtából.

A könyvtárak zárva vannak, ezért mindenféle kihívásokhoz olyan könyveket vállaltam be, amik itthon lapulnak a könyvespolcokon.
Ezt a könyvet még Édesanyámnak vettük meg az 1990-es megjelenése évében, karácsonykor. Nagyon szerette Somogyváry könyveit, és ez a kötet nem volt meg neki régi kiadásban. Valami rémlik, hogy ajánlására én is elolvastam valamelyiket, de halvány emlékem sincs róla, melyik volt.
Ez itt egy echte ungarische ifjúsági regény. Annyira ah meg oh, hogy szinte túlcsordul(hatna) az ember a hazafias érzeményektől. A szereplők eléggé egyszerűen vannak besorolva: vannak a magyarok (hófehér), vannak azok, akik szimpatizálnak a magyarokkal (fehér), és vannak a többiek (fekete). A (hó)fehérek hősök, a többiek meg gazemberek, de legalábbis „futottak még”… A szerelem (vagy eleinte csak két ragyogó szem) meg mindent legyőz, még a „világ egyik legnehezebb nyelvét” is meg lehet tanulni 1-2 hét lábadozás alatt…
És mit nem adna a fél világ, ha magyar lehetne!
Attól félek, hogy előbb-utóbb kötelező olvasmány lesz belőle… :(
Amiért érdemes volt elolvasnom, az Buda ostroma és a töröktől való felszabadítása volt. De az is eléggé ifjúsági irodalom szinten volt megírva.

Az író ebben a regényében Buda ostromához vezeti az olvasót. Inkább ifjúsági jellegűnek éreztem végig ezt az írást.
Bemutatja az ostromlók összetételét, kapunk ízelítőt egy-egy rohamból. Megmutatja a vitézséget, a hősiességet, és természetesen ezeket a tulajdonságokat a magyar katonáknak, a hajdúknak tulajdonítja.
Tetszett, hogy a lápi világot bemutatja részletesen. A szétszakadt országunk magyarjai közül sokan a nádasokba menekültek a fosztogatások elől. Itt talál hazára a háromnevű vértes szerelme kapcsán, és a Rajna egyre inkább ködbe vész…

A Virágzik a mandula után picit bárgyúbb volt nekem. Nekem magasra rakta a lécet azzal a másik könyvvel. Ez túl romantikus…

Tetszett a könyv, olvastam már korábban is Somogyváry Gyulától, és sejtettem, hogy tetszeni fog. A történet jó volt, csak azt sajnálom, hogy a könyv ilyen rövid lett. Örültem volna annak, hogy ha hosszabban olvashattam volna „a három nevű vértesről”.

Tetszett. Nekem gyerekkorom Delfin könyveit idézte fel. Ha tehetem az Író többi könyvét is elolvasom majd.