Senki nem vádolhat azzal, hogy túlzottan következetesen haladok az irodalom számomra még ismeretlen területeinek felderítésében. Egy ideje már érdekelnek a horror korai gyökerei, Lovecraft, Poe, Mary Shelley, ilyesmik, erre mit csinálok, olvasok tőlük valamit? Nem, inkább fogok egy antológiányi kortársat, kései leszármazottat, tisztelőt, követőt, és velük kezdem az ismerkedést, úgy, hogy nem sok előzetes lövésem van arról, mit várjak egy weird fictiontől vagy egy lovecrafti hangulatú rémtörténettől. Engem amúgy ez annyira nem zavar, különösebb előképzettség nélkül is tudom úgy olvasni őket, mint történeteket, és legalább nincs túl sok becsontosodott elvárásom és előítéletem.
Elég vegyes felhozatal lett, régiek és újabbak, rövidebbek és hosszabbak, újszerűen és sablonosan ható ötletek, jobb-rosszabb megvalósítások. A leggyakoribb problémám az volt, hogy nem éreztem különösebb rémületet, borzongást, vagy még csak enyhe izgalmat és érdeklődést sem némelyik történetnél. Voltak, amiket nem igazán értettem, miért kerültek be az antológiába, meg olyanok is, amelyeket írástechnikailag vagy cselekményileg nem éreztem elég erősnek. Az abszolút mélypontom az a novella volt, amelyiknek az olvasása közben összegyűjtöttem a “sztereotipikus lovecrafti hagyományok szerint íródott novella” kötelező szókészletét (borzalom, istentelen, természetellenes, nyirkos, bűnös, ördögi, korcs, ocsmány, átkozott, szentségtelen).
Aztán meg voltak olyanok is, amik megfogtak a hangulatukkal. Amiknek rajongtam az alapötletét. Meg amik mindenestül tetszettek, és amellett beváltották a nem túl sok és határozott előzetes várakozásomat is a rémtörténetekkel kapcsolatban.
Ezek voltak nekem kiemelkedőek a kötetből:
Körtvélyes Ákos: A kismadár és a fekete autó
Imádtam az alapötletet, a kommunizmus horrorának ötvözését a klasszikus horrorelemekkel. Remélem, léteznek még hasonló írások magyar szerzőktől, mert szívesen olvasnám őket. Másrészt hatásosan volt nyomasztó és kilátástalan az egész hangulat, ami szintén nagyon jól ült a korszakban, tetszett a fiktív népdal használata is, és azon kevés novellák közé tartozik, amelyek végével teljesen elégedett voltam.
Erdei Lilla: Az ébrény
Ez volt a kedvencem az egész kötetből, és az egyik, ami hozta azt az izgalmat és borzongást, amit vártam. Jó hosszú és filozofálgatós szöveg, de én egy percig sem unatkoztam rajta, sőt, nagyon jól olvastatta magát, vagy a történések vittek előre, vagy a gondolati vonal, amit szintén nem éreztem öncélú köldökbámulásnak. Nagyon tetszett a narráció az igeidők és idősíkok váltogatásával, és a történet a történetben technikával (amit végre egyszer nem csak az indokol, hogy az író nem tudta, hogyan kezdje el a történetet, ezért úgy kezdte, hogy valaki elmeséli). Jó kis sztori volt, szívesen újra is olvasnám.
Veres Attila: Méltósággal viselt
Első novellám a szerzőtől, és rögtön meggyőzött. Megfogott az E/1. elbeszélővel, itt tényleg azt éreztem, hogy ez az elfogult narráció hozzá tudott tenni a sztorihoz, nem öncélú, hanem érdekes az egyszerre szofisztikált, már felnőtt, de azért gyerekes szóhasználat, és ahogy vissza-visszahelyezkedik a gyerekkorba, máskor meg kijön belőle, és már tudatos felnőttként, terápiával a háta mögött próbálja értelmezni a történteket, már amennyire sikerül.
Egyedül a legvégén éreztem egy kis bicsaklást, mintha a szerzőnek hirtelen eszébe jutott volna, hova is írja ezt a novellát, és akkor hopsz, kéne bele valami lovecrafti, szóval dögszagúan, nyöszörögve csúszogasson az ajtó előtt spoiler. Kár, megnéznék ebből egy nem lovecrafti verziót is.
H. P. Lovecraft & Zealia Bishop: Medúza fürtjei
Ez meg akkor az első Lovecraft-novellám, és annak rögtön egy érdekes, izgalmas, hangulatos darab, jó ajánlólevél a továbbiakhoz.
