Hallomás 3 csillagozás

Yves Bennefoy: Igazi név

Pusztának mondom a kastélyt, ami voltál,
Éjnek e hangot és nem-arcnak arcodat,
És hogyha majd lehullsz a meddő föld ölére,
Nemlétnek mondom a villámot, mely hozott.

A halál földje az, mit szerettél. Örökké
Már csak a te sötét útjaidat rovom.
Széttöröm vágyadat, emléked, alakod,
Ellenséged leszek, kiben nincs irgalom.

Háborúnak mondalak s háborús
Jogommal élek is veled szemben, kezemben
Tartom majd megtiport homályos arcodat,
Szívemben a helyet, mit felgyújt a vihar.

Somlyó György fordítása

49. oldal, (Európa, 1971)

Azé-e vajon valaki
Akit szeret s kit álmai
Földrengésének odaszentelt?
A mindenséget vágytam én
Kimerni minden nő ölén
Akár egy szivacsból a tengert

142. oldal, Charles Dobzynski: Ó felaprózódó magány -részlet-

Egyedül vagy: akár egy hiányos ige.
Olykor nagyon is megtelik
szögletekkel és oszlopfőkkel,
számokkal és ábrándokkal.
Ölébe ülteti a szavakat,
akár a kiskutyákat,
és simogatja őket.
Vár rá a május.
Fut a lombok között
és lerogy kimerülten.
Minden tudása csempészáru.

*

Az egész étkezés alatt
sértegeti a rózsát.
És elalvás előtt
azt mondja neki: „Csúf bogár.”
Este, amikor minden alakot vált,
meg szeretné simogatni,
de nem találja többé.
Ódát írna tiszteletére.
Ez egy rózsával együtt
a föld minden rózsája meghalt.
De tolla nem hajlandó
leírni a nevét.
Mit van mit tennie, ő maga lesz rózsa.

*

Miért is választana hold és keselyű közt.
A békítés a tiszte.
A látóhatáron
a felfoghatatlan
olykor megölné
minden formáját a valónak.
Vérpelyhek: balra tartanak?
Hócseppek
a szellem-hajó árboca előtt.
A napot óva inti,
amely holdkórosan
hitelét rontja a szűz éjszakának.

*

Szeretné
ha egy gazella
írná meg sírfelíratát.
Makacskodik:
mért ne mondhatna
gyászbeszédet fölötte
a legbolondabb harmat?
Nem mond le semmiről:
ezernyi királytöly síratja el majd,
míg kétszeresére dagad a tenger.
Elfelejti a különbséget
élet és halál között.

*

Gyűjt még néhány szemet.
Minden fiókja tele van kezekkel,
harminc, negyven, miket éjszaka megszorít,
hogy ne legyen oly egyedül.
Már hány hónapja is halmozódnak az ajkak,
szelíd és isteni szókat súgván neki?
Térdből talán van több tucatja is,
mindet magával hordja:
készen áll majd, ha szólítja a hit.
Elejt még néhány vérző szívet is:
vagy százat,
hogy egész éven át
legyen majd mitől meghatódnia.

*

A hétfőknek miért kell
letaglózni a vasárnapokat;
s az ősznek a nyarat;
s a felnőtt órának az ifjú órát?
Kertek alá
más kertek temetődnek.
A nap mögött
napok roskadnak össze,
mint szekrényben avitt ruhák.
Semmit se kérdez többé:
egy dallamot szeret.

Alain Bosquet: 100 jegyzet egy magányhoz (részletek)

…a hold a zsebeiben
kotorászik…

Mathieu Bénézet: Vöröslesz

Ki betűzi ki a holnapot?

164. oldal, Andrée Chédid: Átváltozás utazói -részlet-

De mit kezdtek az előre-nem-láthatóval? – a gregoriánénekkel, a nyírott bokrokkal, a kolostorokkal, a Vittoria Colonnához írt versekkel, a becsület esküivel és az ünnepekkel, húsok és borok társulásaival, a tűzijátékokkal, a kitalált virágokkal, a kihívásokkal és a komoly halállal?
Mert itt van a hirtelen növekedés a mindig azonos fellendülés; a zsoltárok makacs mennybemenetele; a mindig azonos ég felé repesés, a szerelem kinyújtott tenyere, az egészen a gótikus oromzatokig szökő elszakadás a földtől; mindez a félbeszakított teremtés, amelyet az emlékezetnek akként kell megőriznie, amint van, mint megannyi, különféle módon felszökkent, de mindig rejtélyes fogantatású magaslatot.
Mit kezdünk ezekkel a vándorló, féltetlen tanúságokkal; a menhirek tiszta szökkenésével; az ismeretlen isteneknek emelt oltárokkal; a papi megátalkodottsággal; ez egyedülálló kőbevésett jelek feltűnésével a pusztaságban; létezésük roppant tényével?
Ezzel a fényűzéssel, ezekkel az ünnepi felbuzdulásokkal; a villámjós ember makacs intéseivel, aki folytonos dörömböléssel ostromolja e zárva-zárt világot?

177. oldal, Michel Deguy: Menhir

Szeretném, ha szeszély lehetne költeményem,
Semmi kis mozdulat, csak odavetve éppen,
Ahogy ébredezik egy szendergő liget.

206. oldal, Jacques Bens: Teoretikus V -részlet-

Örökre lecsillapultam irdatlan
szent lugasok alatt. Csak oly falánk
csontváz halálom kóstolgatta a húsos
lányokat. Nagy szerelemben sírassuk a kur-
ta életet. Harminc évesen már vén angyalok
vagyunk-e? Szorongás-szerű kemény.
És a mennyei szentek – de a mennyei
keblek a világ nyolcadik csodái
szépek mint a női tomporok.
Látod még élve írom neked hogy
szép idő van s éjszaka. Mindenki semmire
vár.

                                                            (Szeszély)

Jude Stefan

Világ végén várom a herceget,
Mert ellopta nevem a láthatatlan.

Dícsfény-övezte csillag-homlokával
Megmondja majd, mily korokból jövök.

Elindulunk, lépteinkbe csiszoljuk
A természetet, mint a jó ötvösök.

Dalokat szerzek akkor négy ajakra,
S csak abban élünk egész hosszu nap.

Okos állatok kísérik utunkat:
Unikornis, repülő paripa.

Az élén bánatom és hercegem lép,
Mögöttük én, kezemben száz madár.

Megmondja majd, rímeknél csattanóbban,
Jövendő, teljes-csillagzat a nevem.

Kinyitom tenyerem, hogy ott aludjon,
Ó szép hajó, amely Istent viszi.

*

Nyomon követem minden tükrön túl,
Az éj vagyok, eszeveszett reménye.

A bolygó fának vagyok a gyümölcse,
Vagy jövendő növényeken virág?

A herceg baljához húzódva állok,
Szíve árnyában, ott az én helyem.

Bohócként bukfencet vetek s egyetlen
Mosolyra várok, napkeletig.

Vagy baldachin leszek, mely védi őt, ha
Vad pumák marcangolják a napot.

Ezer veszéllyé szaggatom magam
Az ellenségnek, mely körötte ődöng.

Palotát rajzolok, hogy egy mesében
Éljen, ahol meghalt a nem-lehet.

S ha útra kel, vitorlája leszek
S kikötője s repülő szőnyege.

*

Virágzásom az ő átváltozása,
Figyelmem úgy nyit, akár egy virág.

A néma csönd ezer évébe tellett,
Amíg a rózsát feltaláltam én.

Hogy illatát felérjem, össze kellett
Gyűjtenem Ázsia minden havát.

Felosztottam egyetlen költeményem
Száz kertre, mely csupa szirom s arany.

Forrást, víyesést hiába nerek ki –
Hol egyetlen percének frissessége?

Két őzet küldök neki, mely keresztül-
Kasul szökkell hegyeken s testemen.

Jeges odvakban hívtam és idéztem,
S ez új világban el is várom őt.

Vándor vagyok, ki századokon át megy
Az ember felé, a hercegre várva,

Megéneklem nem-múló tetteit
Más naprendszerek segítsége nélkül.

Robert Sabatier: Várakozás a hercegre; Somlyó György fordítása

ki beszél mikor üres az éj
és üres az erdőszél
és üres az én hangom is

197. oldal, Bernard Noel