Tóbiás, ​a tejesember 85% 115 csillagozás

Az első felével picit nehezen haladtam, mert kevés regényt olvasok mostanában, el is szoktam tőle, meg az előzetes ismereteim alapján, miszerint Tóbiás annyit fecseg, hogy lyukat beszél az olvasó hasába, valami Hrabal- vagy Svejk-szerű szóömlést vártam, amit nagyjából meg is kapunk, de hiába kedvelem az ilyen típusú narrációt, szoknom kellett a szöveget. Aztán idővel egymáshoz csiszolódtunk, és innentől már gördülékenyebben ment az olvasás, valamivel a fele után sikerült egy hullámhosszra kerülnöm a zsidó családdal, melyben a konzervatív családfő állandó konfliktusban áll az új ideológiákra nyitottabb leányaival. Két értékrend ütközik itt, s a végén a családnak még a történelemmel is szembe kell néznie. A legvégére találtunk igazán egymásra ezzel a könyvvel, mely nemcsak a XX. századi zsidóság története dióhéjban, hanem az emberiségé is, de nem csupán a XX. században, hanem mindenkor, hiszen az értékőrzés és az új irányzatok minduntalan nézeteltérésbe kerülnek, manapság ugyanúgy, mint Tóbiás idejében. Bár viszonylag sok időbe telt ráéreznem a szövegre, megérte az erőfeszítést, igazán kár lett volna ki- vagy félbehagyni ezt a klasszikust, mert valóban megkerülhetetlen darab, a történelemmel, a társadalom működésével, a törékeny emberi kapcsolatokkal és az értékek mulandóságával avagy maradandóságával kapcsolatos üzenetei időtlenek.

Mélységes humanizmus egy nagyon beteg világban. A regény keletkezése óta a világ még betegebb lett. A humanizmusról meg talán még soha ennyit nem beszéltünk mint manapság, miközben a szavak mögött egyre kevesebb a tett. Tóbiás megmutatja nekünk, hogy nem az az igazi humanizmus ha néha pár percre odaállunk egy nagy ügy mellé. Az ő humanizmusa hétköznapi ugyan, de élethosszig tartó. Amikor nem kényszeríti lányát a gazdag kérőhöz, hanem hagyja, hogy a szívére hallgasson, az a legcsodálatosabb humanizmus. Amikor valószínűleg örökre elengedi másik lányát, hogy száműzött férjét kövesse, az szintén szívrepesztő humanizmus. Lehet e valaki hátrányosabb helyzetű, mint egy szegény, nagycsaládos zsidó a pogromok hazájában. S ez az ember mégsem keserűséggel és bosszúvággyal van eltelve. A szeretet és a jövőbe vetett bizalom is humanista érték. Tóbiás mélységesen vallásos, ám ő a hite sokakkal ellentétben nem az elzárkózást, hanem a kapcsolatteremtést szolgálja. Története igazi csemege az olvasó ember számára.

Nyelvem ragadjon ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, Jeruzsálem, sóhajtottam egy ponton Tóbiással. Mert Tóbiás, a tejesember nagy mesélő ám! Ért hozzá, hogyan kell megragadni az ember figyelmét. Feleségével 7 (hét, jól olvasod, hét, hetes darab, nem négy, nem öt, még csak nem is hat, hanem hét!) lánygyermeket nevelnek és élik hányattatott, vidéki kis életüket Kijev környékén. Ahogy halad a történet, Tóbiás lányai egymás után mennek férjhez, sok-sok megmosolyogtató anekdota kerekedik ki, és az olvasó hirtelen hol nevet, hol csak jóízűen mosolyog Tóbiáson, hol meg bosszankodva mondja vele együtt, ó, hogy töröltessék ki a neve! Mert Tóbiás igen bölcs, zsidó férfi, akiből csak úgy ömlenek a vallásos vagy vallásosnak tűnő, a valós vagy fiktív szent szövegek, történjen éppen bármi az életében. És ez olyan szórakoztató. És ez olyan igazi. Olyan emberi. Aztán eljutunk a történet utolsó harmadához, és egyszerre elmúlik minden derű, minden vidámság. Jönnek a pogromok, a tragédiák, és akkor már tényleg szinte együtt kell kiáltani Tóbiással, és az Isten hol marad ilyenkor? Az öreg zsidó isten miért hallgat?

Nagyszerű könyvet írt Sólem Áléchem. Olyan keserédes, olyan tömény írás ez, amilyet csak egy zsidó vethet papírra.

Olyan nagyon sokat vártam ettől a könyvtől ! Lehet, hogy épp ezért volt hatalmas csalódás. Tóbiás, aki őszinte hívő, és vallását gyakorló ember, kitartóan küzd az állandó szegénység ellen, és szorgalmasan dolgozik. Becsülendő.
De szószátyár, rengeteget beszél, néha feleslegesen. Körülményesen magyarázkodik, feleslegesen udvariaskodik. Ostobán hiszékeny, naiv, rászedhető. Időnként azt gondoltam, kicsikét bugyuta. Bár rajongva szereti a lányait, ők mégis kijátsszák. Bölcs apjuk tanácsát nem kérik ki, mindig kész helyzet elé állítják. Jóindulatú ember, én valahogy mégis untam a locsogását, nem igazán kötött le a története, melyet tollba mondott.
Örülök, hogy elolvastam, de élményt, örömet nem hozott számomra.

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember nőszemélyből csinos választékot, válogatott szép árut tartott raktáron, szám szerint hét szép lánygyereket. Beütött a szerencse!, ahogy Tóbiás mondaná.
És elkezdődik a mese a népmesék ízes, élőbeszédszerű közvetlenségével: a hét királylány várja a maga királyfiját. A királyfiak érkeznek is, csak nem mindig fehér lovon, és nem mindig az nyeri el a királylány kezét, akinek a tejesemberek királya adná, de hát Tóbiás annál bölcsebb, és annál jobban tiszteli és szereti lányait mintsem beleszólna a szív törvényeibe, hiszen lányai (akár apjuk), ha egyszer valamihez ragaszkodnak, akkor szívvel-lélekkel mindörökké.
Tóbiás a csapásokkal és nehézségekkel való szembenézéskor bibliai és szent írások bölcsességeire, a maga megnyugtatására kitalált álidézetekre, meg egy olyan belső tartásra és értékrendre támaszkodik, mely gyakran felülírja a „józan észt”. Tóbiás elfogadja Isten akaratát, nem szól bele a dolgok folyásába, hiszen mindennek úgy kell történnie, ahogy megtörténik, mert ha másként kéne lennie, akkor másként is volna. Nem csak egyszerű belenyugvás ez, hanem választás kérdése is. A választás jogának, a másik döntésének tiszteletben tartása pedig erősebbnek bizonyul a nyomorgó szegénységnél, a békés öregkor vágyánál.
Nem lehet nem megszeretni ezt a nagy kisembert, akinek (és sorstársainak) annyi humorral, komikummal és szeretettel megrajzolt története egyszerre rándítja mosolyra a szádat és fájdalomra a szíved.
Bárcsak mondhatnám a mese végén: És boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Abszolút kedvenc: a meseszövése, Tóbiás embersége, gyarlósága, a továbblépni akarása és tudása, a szeretete, stb., stb., külön-külön is lenyűgözött, de így egyben nagyszerű élmény volt minden oldal.
Ott a helye a kedvencek között is Kondrotas regénye mellett.

Egyszer már várólistáztam ezt a regényt, de le is szedtem. Pedig kár lett volna kihagyni! Élvezhető olvasmány volt a zsidó tejesember története, ahogy a szegénységgel és lányai jó kiházasításával küzdött. Még az oly gyakori Tórából való idézés sem zavart. Egyes fejezeteknél pedig úgy éreztem, mintha népmesét olvasnék. De tényleg! Ez könyv egy felnőtteknek szóló népmese. S tartozom egy vallomással: a kolléganőm kérdezte a könyvet látva nálam egy mesekönyv mellett, hogy ez is mese-e. Mondtam, hogy nem, ez egy neves szépirodalmi regény. S itt jön a vallomás: nem esett le nekem sem, hogy ebből a regényből készült a Hegedűs a háztetőn című darab. Csak utánaolvasva világosodtam meg. Pedig pont emiatt tettem a várólistámra évekkel ezelőtt. Lett egy kedvenc, visszatérő sorom a regényből: …Tóbiás nem asszonyszemély, Tóbiás tud várni…

Előbb láttam a filmet, az hozta meg a kedvemet a könyvhöz. Alaposan fel kellett kötnöm a gatyámat, mert Tóbiásnak olyan beszélőkéje volt, hogy felvenné a versenyt Alex-szal a Gépnarancsból. A film kicsit szépített a történeten, lefaragott a drámákból, a könyvben több, fájóbb veszteség éri Tóbiást. Megérte elolvasni.

Sok gondolat lakozik az ember elméjében – mondja az Írás, és reb Sólem Áléchem – különbség tétessék élő és holt között! – vékony kis könyve kapcsán is megfordult egy-két dolog a fejemben. Vegyük először például ezt a Tóbiást, a tejesembert: nem akármilyen narrátor ő – jó órában legyen mondva! – , ki kell tudni igazodni az ő vélt vagy valós Tóra-, Talmud- és Midrás-idézetei közé ékelt, furfangosan vidám felhanggal elmesélt történetein. Meg kell találni a nyitját és elkapni a hangulatot, hogy el ne kiabáljam. Segítség és menekvés lőn a zsidóknak, reb Tóbiás egyetlen menekvése a szegénységből és később az üldöztetések elől az Istenbe vetett hite és ez a derűs beletörődés, mellyel mesél. Van valami népmesei és – minden nép közül kiválasztattunk – sorsszerű benne, miközben kirajzolódik a szegény zsidó a századforduló Orosz Birodalmában, aki, Cion minden ellenségére legyen mondva, végérvényesen eltűnt a történelem viharában. A tragikus részek ellenére is persze vigadni kell, hisz Tóbiás nem asszonyszemély, @Gedi se az, ott lakozik az Örökkévaló fent a trónusán, és Ő aztán tudja, miért szegény a szegény és miért gazdag a Brodszkij, töröltessék ki a neve és az emlékezete!

Már többször láttam színházban a Hegedűs a háztetőnt, így a történet nagy részét ismertem. Persze a könyvben többet megtudunk Tóbiás és családja életéről. Nem értem, miért nem volt jó a Tevje név, miért kellett lefordítani Tóbiásra? Hisz a többi szereplő neve megmaradt az eredeti. Tóbiás a zsidó hagyományok szerint él, neveli a gyermekeit, ám az élet (és főként a lányai) egyre nagyobb kihívások elé állítják, hiszen változik a világ, és a fiatalok már nem a tradíciók szerint akarnak élni. Tóbiás pedig mit tud tenni, alkalmazkodik, hisz hiába ő a családfő, szereti a gyermekeit, és azt akarja, ami nekik a legjobb, még ha az nem is egyezik az ő elképzeléseivel. Szerethető ahogy mindenre van egy vélt vagy valós idézete, és ahogy próbálja elfogadni Isten akaratát, hisz „Istennel vitázni haszontalan dolog, tanácsra pedig nincs szüksége neki.”