89. legjobb klasszikus könyv a molyok értékelése alapján

Tisztogatás 388 csillagozás

Sofi Oksanen: Tisztogatás Sofi Oksanen: Tisztogatás

Sofi ​Oksanen a Helsinki Színművészeti Akadémián tanult dramaturgiát. A színházhoz való vonzalom gyümölcse első drámája, melyet fergeteges közönségsikerrel mutatott be 2007-ben a finn Nemzeti Színház. A mű főszereplői és eseményei azonban túlnőttek a színpadi kereteken – így született meg a drámából a világsikert hozó regény: a Tisztogatás. A kötet Finnország első számú bestsellerévé vált, eddig 140 000 eladott példánnyal. Számos irodalmi díjjal jutalmazták: többek közt Finlandia-díjat kapott 2008-ban; 2010-ben elnyerte a skandináv országok legnagyobb irodalmi kitüntetését (Nordic Council Literature Prize) – Oksanen a legfiatalabb szerző, akit eddig ebben a díjban részesítettek.

A Tisztogatást közel 30 nyelvre fordították le.

A Tisztogatás hosszú-hosszú idő óta az első olyan regény, amely a kommunizmus, az elnyomás, majd a rendszerváltás koráról szól, és nemtől-kortól függetlenül mélyen megérint mindenkit.

A magány békéjében éldegélő idős észt asszony,… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2008

>!
Scolar, Budapest, 2020
368 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635091331 · Fordította: Pap Éva
>!
Scolar, Budapest, 2011
368 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632441931 · Fordította: Pap Éva
>!
Scolar, Budapest, 2010
366 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632441931 · Fordította: Pap Éva

1 további kiadás


Enciklopédia 32

Szereplők népszerűség szerint

Aliide Truu

Helyszínek népszerűség szerint

Szibéria · Szovjetunió


Kedvencelte 77

Most olvassa 30

Várólistára tette 285

Kívánságlistára tette 162


Kiemelt értékelések

eme>!
Sofi Oksanen: Tisztogatás

Tisztogatás és zümmögő legyek. Legyek, amelyek a tisztogatás után maradnak. Csak ők maradnak, de ők mindig. Kiírthatatlanul, elpusztíthatatlanul. Őrjítő, nyugton nem hagyó zümmögés. És a tisztogatás emléke, következménye. A tisztázás nehezen, ha ugyan járható útjai, valamint a tisztán maradás látszata mögött megbújó légypiszkok.

Zavar ez a légy. Nem tudok tőle gondolkodni. Fogalmam nincs, mi legyen ezzel a regénnyel. Még műfajilag sem tudom betájolni. Azt sem tudom, hogy igényes lektűr vagy netán magasirodalom (igaz, ez utóbbit sem tudnám meghatározni, ha esetleg rákérdeznétek). Mindenesetre, feszültséget kelteni és fenntartani mesterien tud. Precízen, kimérve adagol információt, homályt, izgalmat, fokozatosan, lépésről lépésre tár fel titkokat, közben meg balladai szűkszavúsággal, kihagyásokkal építkezve sejtet dolgokat. Máskor meg nyersen szókimondó. Emelett idősíkokat kever össze, nézőpontokat váltogat, érdekes ritmusa van, lüktetése. Nem hagy nyugodni. Akár ez a fránya légy…

Családregény. Történelmi regény. Regény az erőszakról. Lélektani regény. Krimi. Egyik sem. Egyszerre mindegyik.
Egy észtországi szinte kiüresedett faluban vagyunk a kilencvenes évek elején. Az ország felszabadult a szovjet uralom alól. Az idős Aliide legyekre vadászik. Furcsa asszony – szigorú, precíz, picit mániákus és mániákusan gyanavó. Aztán megjelenik Zara, a bántalmazott, rettegő, menekülő, titokzatos lány. És lassan beindul a történet, kezdenek egymásba illeszkedni a kirakós darabkái. A múlt és jelen darabkái, az egyén és az ország sorsának darabkái. Minden mindennel összefügg. Kialakul az erőszak, megalázás, megalkuvás, szégyen, rettegés időket és rendszereket túlélő térképe. A fekete autók soha nem tűnnek el, mint undort és rettegést keltő döglegyek zümmögnek fel. A hozzájuk tartozó alakok sem szoktak eltűnni. Szembejönnek az utcán… Nincs hová bújni előlük. Az erőszak nőket és országokat tesz magáévá, lelkeket, társadalmakat nyomorít meg, ösztönöket korcsosít el, és él tovább egy zűrzavaros, kaotikus mában. Egy mában, amely továbbviszi az örökséget, amelyben nemcsak az örök erőszak veszi fel mindennapi bérét, hanem a cinkos-áldozatok is szembesülnek az ellenük elkövetettek és saját tetteik következményével.
Elvett és kisajátított országok, földek, erdők szolgáltatják a hátteret az elvett és kisajátított testek, lelkek, életek tagédiájának. Bár a történelmi kontextus újabb mélységet ad a történetnek, igaz, inkább sejtetve, mint kibontakoztatva az összefüggéseket, a hangsúly az egyéni sorsra helyeződik. Aliide összetett, lélektani gonddal kidolgozott alakja, története sokáig nem hagyja nyugodni az embert. Köréje sűrűsödik minden, az ő érzései, erkölcsöt kioltó vágyai, döntései, elszenvedett megaláztatásai, megalkuvásai, szégyene, bűntudata, őrületté és megszállottsággá váló szerelme köré épül fel a tisztogatás. Megtisztítani az utat vágyaink tárgya elől, megtisztítani önmagunkat szégyenünktől, tiszta leplet húzni a piszkos lélekre… megtisztítani a történetet a bűnös múlt titkától.
Hogy ez mennyire sikerülhet…
Mindig a légy győz. Hacsak le nem csap a légycsapó.

8 hozzászólás
egy_ember>!
Sofi Oksanen: Tisztogatás

Azt a félelmet, ami megbénít az utcán egy ismerősnek tűnő arctól, azt az undort, ami hányásként tör elő a belsődből, és még órákkal később is ott kapar a torkodban. Ezt akarta megírni Oksanen. Egy megaláztatás emlékét, amit évtizedekig hordhatsz magadban anélkül, hogy gyógyult sebbé hegesedne. Ebből lett a színdarab, a megerőszakolás időn és téren kívüliségének ábrázolása. Aztán ahogy tovább burjánzott benne a téma, mint egy rákos sejt, lett belőle a regény, ami jóval több lett az alapkoncepciónál: Észtország ötven évének története, egy család életébe sűrítve. Ötven év, amelyben jöttek a szovjet megszállók, a náci felszabadítók (elég visszás, nem?), a szovjet megtorlók, és végül az orosz maffiózók, és ezek így együtt elvittek mindent. A házat, az erdőt, a lányokat, még a nyelvet is, és nem hagytak mást csak félelmet, bizalmatlanságot, haragot.
Oksanen annyi szenvedély és szenvedést zsúfolt ebbe a regénybe, hogy háromra is elég lenne, de elhiszem neki. Az érzékletes leírások, a jól váltogatott elbeszélői és idősíkok mozgalmassá teszik a szöveget, és végig fenntartják a feszültséget. Árulások és megtévesztések kibogozhatatlan hálóját szövi meg, amin a fenyegetettség és a gyűlölet köde ül.
Nyomasztó, kegyetlen, sokáig a húsodban rágó könyv.

17 hozzászólás
SteelCurtain>!
Sofi Oksanen: Tisztogatás

Nem kétséges, hogy az észt írónő nagyon hatásosan tud írni. De az is bizonyos, hogy én a jövőben egyetlen sorára sem vagyok kíváncsi. Nem is emlékszem, hogy olvastam e valaha is ennyire zsigeri gyűlölettől csöpögő irodalmi alkotást. Ideológiákat természetesen mindenkinek szíve, joga gyűlölni, bár én ateistaként sem nyelném le szó nélkül, ha valaki a kereszténységet kizárólag az inkvizíció tevékenységével jellemezné, mellőzve Jézus tanítását a felebaráti szeretetről. Elvégre ha Torquemada önmagát kereszténynek minősítette, akkor miért is ne? Hasonló torz felfogásból értelmiségiek milliói azonosítják a sztálinizmust a kommunizmussal, Sofi Oksanen tehát semmiképpen sem minősíthető valamiféle különc csodabogárnak. S ettől még lehetne jó is a regény, de hatásvadász túlzásai – minden párttag lopott aranytárgyakat rejteget, illetve a kihallgatások állandóan csoportos nemi erőszakba torkollása – hiteltelenné teszi. Ugyanakkor ezek a túlzások elmaradnak attól, hogy abszurdként hatva felvesse a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is ne történhetett volna így? Elvégre volt annak a gyilkos rendszernek éppen elég bűne anélkül is, hogy hozzáköltenénk.
Nagyobb baj, hogy az írónő rasszista. A regény hemzseg az olyan kifejezésektől, hogy “ruszkiszagod van”, vagy “bűzlesz, mint egy orosz”. Aki orosz, az gonosz, ostoba és büdös. A képlet roppant primitív; minden orosz kommunista – ami ugye sose volt igaz – , amit megfordítva azzal a képtelen állítással szembesülünk, hogy minden kommunista orosz. Az észt kommunisták is. Minden betelepülő orosz nemcsak párttag, de egyenesen NKVD-s. Mellesleg akkoriban előjogaik ellenére sem volt olyan idillikus az NKVD-nek dolgozni, mint azt a szerző lefesti, hiszen az óvatos generalisszimusz időről-időre a legfelsőbb szinteken is könyörtelenül leszámolt bűntársaival. Mivel azt maga Sofi Oksanen is leírja, hogy a betelepülő oroszok jelentős része gyári munkás, felvetődik a kérdés, hogy akkor melyik kisujjából szopta, hogy ezek valamennyien a titkosrendőrség ügynökei? Ha az egész Baltikumra ilyen heves oroszgyűlölet a jellemző, akkor végre megértem az egyik unokahúgom vejének, egy lettországi orosz fiúnak a kijelentését, miszerint sose települne haza a szülőhazájába, mert Lettországban egy orosz egyetlen másodpercre sem élhet félelem nélkül. Ne szégyelljük bevallani, de mint minden népnek, nekünk is vannak fóbiáink egyes idegen népekkel szemben. Aki pozitív jövőt szeretne, annak meg kell ezektől szabadulnia. Sofi Oksanen nemcsak megőrizni, de még erősíteni is kívánja ezeket a fóbiákat.
S végül ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Sofi Oksanen gyakorlatilag holokauszttagadó. A német megszállásról alig néhány oldalt ír, s még véletlenül sem kellemetlen dolgokat. Egyetlen, mellékesen odavetett mondata utal mindössze arra, hogy talán történt itt valami olyasmi is, amiről mások nem restek beszélni. Mindössze annyi, hogy valaki családostól átszökött a Szovjetunióba, s az illető zsidó volt. Ennyit tart Sofi Oksanen érdemesnek közölni olvasóival a holokausztról.

8 hozzászólás
maya75 >!
Sofi Oksanen: Tisztogatás

Napok óta azon gondolkozom, hogyan is értékeljem (csillagosan) ezt a könyvet…
Brutális, letaglózó, valószínűleg remekmű, de nem vagyok biztos benne, hogy jól tettem, hogy elolvastam (vagy hogy pont most olvastam el). A hetvenedik oldal környékén majdnem letettem, és lehet, hogy jobb is lett volna, mert igazából azóta se tértem még magamhoz abból az állapotból, amibe a hatása taszított, pedig elolvastam már két másik könyvet is utána.
Mindkét idősíkon futó események megrázóak, felháborítóak, felfoghatatlanok. És tudván, hogy megtörtént vagy megtörténhetett, még jobban elborzasztja az embert. Én a közepétől már teljesen rosszul voltam, borzasztóan fájt a fejem, szorított a gyomrom. Ilyen fizikai hatást eddig könyvek közül csak a Szomszéd lány váltott ki nálam, és ha jól emlékszem, azt se értékeltem öt csillagra, mert úgy voltam vele, hogy az a könyv, ami ilyen negatív hatással van rám, nem kaphat tőlem maximálisan jó értékelést. De most azon gondolkodom, hogy nem pont azért kellene öt csillagot kapnia, mert ilyen elementáris hatásra képes?! off

11 hozzászólás
Kozmikus_Tahó>!
Sofi Oksanen: Tisztogatás

Húsrágó hídverő

Kitapogatta az érzékeny pontjaim és tévesztés nélkül harapott. Belém mélyesztette a fogait. Néha nemes egyszerűséggel kiszakított belőlem egy darabot, majd élvezettel megette.
Gyorsan, akár egy vadállat.

Ne sírj, én sem sírok

Máskor az állkapcsa rázárult a húsomra és szorított. Addig, amíg el nem kábultam a fájdalomtól.
Ilyenkor elengedett.
Először nem értettem, miért teszi ezt. Aztán rájöttem. Azt akarja, hogy figyeljek. Ne meneküljek a vegetálás állapotába, hanem minden idegszálammal rá fókuszáljak. Kegyetlen dög, de beválik a módszere.

Dolgozik a lelkem

Olykor krokodil módjára kicsavarta a belsőségeim.
Abban a sok vérben volt valami undorítóan-édesen gyönyörű.
Ott voltam benne én.
Jobban, mint bármi másban. Szétterültem. Kellemesen. A dög pedig csócsált.
Amikor befejezte, otthagyott.
És rárepült a nyakamra egy nagy, zöldes hátú légy.
Beköpött.

Idáig jöttem

2 hozzászólás
sztimi53>!
Sofi Oksanen: Tisztogatás

A Sztálin tehenei után döbbentem rá, hogy nem írtam a Tisztogatásról semmit. Nem nagyon tudtam értelmes magyar mondatba foglalni, amit éreztem/érzek. Talán most sem sikerül. Volt közötte szomorúság, undor, düh, öröm (nem oda és nem akkor születtem), aztán elkomorulok, azok a csizmák visszatérhetnek. Kegyetlenség, erőszak, szégyen, ez lengi át a könyvet, csak meg ne tudják. Túlélni kell! Minden áron.
Vajon megérte?

ppeva P>!
Sofi Oksanen: Tisztogatás

Az az óriási légy nagyon bökte a csőröm a címlapon. Még ránézni is rossz volt. Szinte vigyáztam, hogy a könyvet tartva ne is érjek hozzá…
Aztán mikor kiolvastam a könyvet, becsuktam, és vagy tíz percig bámultam a legyet. A Legyet. Szegény Légy. Egyszerre undorító és szánalmas. Kiirtanám és futni (szállni) hagynám. Borzongató és érdekes bámulni, ahogy leszállt, lábait dörgölve, szimatolva. De csak óvatosan, mert ha biztonságban érzi magát, nyüveket hagy maga után… És a nyüvek – vagy akárcsak a nyüvektől való félelem – rágnak, nem hagynak nyugton egy pillanatra sem. Túlélni hagynak, élni nem.
A légy az olvasás során egyszerű gusztustalan légyből egyre inkább átment a lelkiismeretfurdalás jelképébe. Mihelyt az öregasszony gondolatai kínos, undorító, szégyenletes emlékei körül csapongtak, megjelent a légy. És vészt jóslóan figyelt.
Aztán a könyv végére a légyből váratlanul Légy lett… Hogyan lesz valakiből Légy? Mennyi félelem, irigység, beteges túlélési ösztön, testvérféltékenység, bűnös szerelem, önigazolás, megalázottság, áldozatság, árulás, megerőszakoltság kell hozzá, hogy valaki egy örök túlélő, egy gusztustalan, de látszólag gondtalan Léggyé váljon?
És ez csak egy a sok-sok szálból, jelképből, ami a regényt át- meg átszövi. Kemény és kegyetlen írás. A durva, perverz jelenetek leírása rendesen összekuszálta a széplelkemet. Szinte hálás vagyok, hogy olykor egy-egy dolgot csak körbeír, és a többit képzeletemre hagyja – bár nem tudom, nem szörnyűbb-e így. Néha mintha borzasztóbb lenne az, amit elhallgat, annál, amit leír.
A regény több idősíkon játszódik egyszerre. A több idősík mellett változnak a helyszínek, politikai rendszerek, a nyelvek is. Észtország (ha másképp is hívták közben…) és az elsodródott vagy földhözragadt észtek szövevényes ötven éve. Elemezhető benne a Kelet-Nyugat, az észt-német, az orosz-német, az észt-szovjet, észt-orosz viszonylat. Nagyon el tudunk merülni abban, milyen nehéz sors is jutott nekünk, magyaroknak (mert az jutott!) itt, Közép-Európa átjáróházában – de belegondoltunk valaha is abba, mi lett volna a sorsunk 16. szovjet köztársaságként??!! Volt ám úgy, hogy nem álltunk túl messze a lehetőségtől. Csak azt tudom mondani: szegény, szegény Észtország… Szegény, szegény észtek.
És a könyv nem akar megörvendeztetni azzal, hogy végülis minden jóra fordul, mert idővel elmúlik a rossz. Csak nehogy megkönnyebbülj, hogy neked könnyebb, mert te már egy másik világba születtél!
”Megint ugyanaz a nóta. Hiába változott koronává a rubel, hiába repül egyre kevesebb katonai gép a feje felett, hiába halkult el a tisztfeleségek hangja, hiába szól a Hosszú Hermann-torony hangszóróiból nap mint nap a himnusz, mindig új krómbőr csizma jön, mindig újabb és újabb csizma, ugyanolyan vagy másféle, de ugyanúgy a nyakadra lép. A lövészárkok beomlottak, az erdőben megfeketedtek a töltényhüvelyek, a fedezékek összedőltek, a holttestek elporladtak, de bizonyos dolgok folyton ismétlődnek.”
Az erőszak itt van továbbra is, legfeljebb csak a formák változtak. Hiszen változatlanul hihetetlen találékony az emberi képzelet, ha mások megalázása, erőszak alá hajtása, kínzása, eszközként használása a cél. És a nők, a gyerekek mindig kiszolgáltatottabbak.
Nem egykönnyen hagy majd nyugodni ez a könyv, az biztos.

7 hozzászólás
virezma >!
Sofi Oksanen: Tisztogatás

Nagyon fontos könyv. Egymás után olvastam a Javított kiadást, a Semmi kis életeket és ezt; egyre keményebb világba kerültem, de talán épp ez a fokozatosság segített, hogy bírjam gyomorral.
Korábban struccpolitikát folytattam a kommunizmussal kapcsolatban, meg úgy általában a közelmúlt történelmével, a suliban meg úgysem jutottunk el idáig, csak gyorsan átvettük, ami érettségi tétel volt. Meg persze futólag a szüleim is mondtak dolgokat. Például anyukám nagyon aggódott, mert akkor volt terhes velem, amikor a csernobili atomkatasztrófa történt. De úgy általában véve távoli dolog volt nekem ez az egész. Nem értettem, miért olyan nagy szám a banán meg a farmernadrág. Iskolaköpenyt is csak elsőben kellett hordani.
Szerintem kétféle hozzáállással lehet találkozni még most is. Egyrészt van a hallgatás, másrészt a démonizálás meg az egymásra mutogatás. Ez a három könyv azért is fontos, mert megmutatja, hogy a rendszer hogyan szövi át a hétköznapokat, az emberi kapcsolatokat. Oksanen műve abban egyedülálló, hogy női sorsokon keresztül ragadja meg a hatalom és az erőszak természetét, ami helyszíntől és időtől függetlenül ugyanaz. Tele van motívumokkal: a csizmák kopogása, a légy zümmögése, a szagok újra és újra visszatérnek; és ami még nagyon érdekes: ahogy az áldozat undorodni kezd magától, hozzátapad a szégyen, és már a tudatát is uralni kezdi az elnyomó fél: kezdi úgy érezni, hogy ő ezt érdemli.
Néhány éve jártam Tallinnban és Tartuban, és akkor még szép mesének tűnt az útikönyvben, hogy az egyetemi diákság hogyan alkotta meg a nemzeti lobogót. Pedig ez nagyon is valódi és nekünk, magyaroknak is élő tapasztalat. Hans jegyzetei, a versbetétek, a népdalok és a vidéki élet leírásai még líraibbá és érzékletesebbé tették, hogy itt egy nép, egy ország sorsáról van szó.
Megkockáztatom, hogy bizonyos részleteit olvastatni kellene az iskolákban.

Dominik_Blasir>!
Sofi Oksanen: Tisztogatás

Nehéz utána szóhoz jutni, az biztos. Pedig sokáig kerülgettük egymást, az elején nagyon nehezen is akart csúszni, de aztán valahogy mégis elkezdett működni.
Bár Zara szála sokáig sokkal jobban érdekelt, már csak a kor (újabban nem különösebben tudnak felcsigázni a szocialista-kommunista múlt történetei) és a két figura találkozásából adódó drámai feszültség miatt is, aztán egy ponton mégis Aliide lett nálam is a főszereplő. A tragédiák sora, de talán inkább az életének végtelen szomorúsága és hiábavalósága és általános szenvedése okán – ez sokkal jobban fájt, mint bármi más.
És pont emiatt nem örültem az epilógus-szerű utolsó harminc oldalnak. Értékelem a trükköt, de jobban tetszett volna, ha csak lebegteti mindezt Oksanen, és nem mondja ki. Persze így sem kevésbé tragikus Aliide karaktere, de valahogy mégis változott a szememben – meg nem mondom, milyen irányban, de nálam kissé vesztett az erejéből.
Addig viszont nagyon-nagyon erős regény.

IrodalMacska P>!
Sofi Oksanen: Tisztogatás

Súlyosabb, megterhelőbb lektűr vagy könnyedebb történelmi regény? Nehéz eldönteni, az viszont biztos, hogy az egyik legegyedibb regény, amit mostanában olvastam.

Ugyan lassan, tapogatózva ismerkedtem a kötettel, azonban Aliide múltja és Zara rejtélyes felbukkanása mégis hamar beszippantott és a különleges szerkezetnek (idősíkok és szereplők dinamikus váltakozása), illetve a fejezetről fejezetre kibontakozó titkoknak köszönhetően nem engedett el a könyv. Nyomasztó és irritáló, mint a konyhában repkedő legyek, mégis addiktív.

Hiteles korrajz a szovjet megszállásról, az erőszakról és a megalázottság érzéséről, a nyugati „szabadságról”, arról, hogy ember embernek farkasa, mégis, valahol mélyen ott az érző lélek, az esendő ember a sorok között.

Az írónő stílusa nyers, helyenként megbotránkoztató, de nem is tudom, hogy másképp hatna-e ennyire.

>!
Scolar, Budapest, 2020
368 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789635091331 · Fordította: Pap Éva

Népszerű idézetek

egy_ember>!

Errefelé már nincs más, mint ufók, öregek és egy csapat eszement huligán.

10. oldal

>!

Kislány, a kétségbeesés földjén rossz virágok nőnek.

117. oldal

egy_ember>!

Ám most, hogy ez az idegen lány itt az ő konyhájában szétteregette meztelen félelmét az ő viaszosvászon terítőjén, nem tudta eltüntetni onnan, pedig azt kellett volna tennie. Hagyta, hogy ez a félelem bekússzon a tapéta és az elöregedett csiriz közé, a hasadékokba, amelyek az odarejtett, majd később megsemmisített fényképek után maradtak. A félelem befészkelte magát a jól ismert házba. Mintha soha nem is távozott volna onnan. Mintha csak ellátogatott volna valahová, hogy estére visszatérjen.

77. oldal

egy_ember>!

Pása természetes tudta, hogy Kátya Csernobilból való, hiszen Kijev mellől hozta el, de megparancsolta a lánynak, hogy ha valamelyik ügyfél érdeklődne, akkor mondja azt, hogy Oroszországból jött, mert ugyan ki akarná a halálba dugni a farkát.

218. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Csernobil
csillagka P>!

Aliide a legyet bámulta, és a légy kidülledő szemmel visszabámult rá.

(első mondat)

Kapcsolódó szócikkek: légy
csillagka P>!

A legyeket általában annyira kimeríti a petézés, hogy ott maradnak ájultan a peterakás mellett.

43. oldal

4 hozzászólás
s_l_m>!

Az embernek hinnie kell valamiben, ha életben akar maradni.

249. oldal

Sárhelyi_Erika I>!

[…] a félelem és a pénz olyan dolgokat is előhív az emlékezetből, amelyekre valójában nem is emlékszik az illető. Mindig akad valaki, aki majd pontosan emlékszik. Nincs olyan sötétség, amelynek ne volna szeme.

266. oldal

Kapcsolódó szócikkek: emlékezet · félelem · pénz
Szelén>!

Hétmillió esztendőn keresztül / Hallhattunk führerbeszédeket,
Ugyanazon hétmillió éven át / Láthattunk almafavirágzást

volna>!

Pása megint közelebb jött, és Zara attól tartott, hogy a szívverése áthallatszik a falon. Pásának jó füle van.

282. oldal (1992. Nyugat-Észtország)


Hasonló könyvek címkék alapján

José Saramago: Az elefánt vándorútja
Michael Ondaatje: Az angol beteg
Durica Katarina: A rendes lányok csendben sírnak
Lisa Wingate: Elrabolt életek
Radka Denemarková: Hitler pénze
Kristin Hannah: Fülemüle
Alice Hoffman: Galambok őrizői
Nora Ikstena: Anyatej
F. Várkonyi Zsuzsa: Férfiidők lányregénye
Fábián Janka: Julie Könyvkuckója