Sztálin ​tehenei 86% 216 csillagozás

Ez is olyan könyv, amiből nagyon nehezen fogok magamhoz térni……
Rosszul voltam. Fájt a gyomrom meg a fejem. Étel- és hányásmérgezésem volt.
Fájt a szívem. Fájtak a hiányok, amikkel ennek a kislánynak meg kellett küzdenie. A hallgatás, az identitás, a származás titokká válása. Az apa, aki nincs. Az anya, aki saját múltjának tagadása és fenntartása között vívódik. Az észt anya, aki „be van zárva” egy „tősgyökeres finn kisvárosba”, ahol nem fogadják be, ahol titkolóznia és gyanakodnia kell – és a finn apa, aki a Szovjetunióban/Oroszországban dolgozik (és hajkurássza a nőket), és csak rövid szabadságokra tér haza.
Hogy mi volt Anna bulimiájának kiváltó oka, nem tudom. A félelem attól, hogy ő is egy „hájas seggű ruszki nő” lesz? Az összcsaládi hallgatás, ami megmérgezi a légkört? A szeretetéhség és szeretni nem merés? Az identitásválság? Vagy mindez együtt? Nem tudom. Ahogy legtöbbször nem derül ki az igazi ok… Most legalább megértettem sok mindent Anna történetén keresztül. De azért fájt nagyon… Mert ez az a téma, amit a mi családunkban is sötét hallgatás övez.
Úgy kísértem Anna minden észtországi nosztalgiaútját, minden múltkeresését, mintha a saját egykori világomat jártam volna végig. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveket. Ahol a sok rossz között volt annyi minden, ami ma fájóan hiányzik. Ami miatt az életem sose lehet már olyan, mint volt. A kisvárost, ahol felnőttem, és ahol már semmi se a régi. Budapestet, ahol egyre több „hiányjelet” látok a városban járva.
Vagy Lengyelországot, vagy az NDK-t. Varsót, Drezdát, ahol valaha úgy jártam-keltem, a lepusztult negyedekben, a lakótelepeken, a bazárokban, az eldugott kis utcácskákban, mint egy bennszülött. A törzshelyeimet, a Bar mleczny-ket, a Selbsbedienung-okat, amik egyszercsak KFC-vé, McDonald's-á vagy bankká alakultak át… Ahol most minden olyan szép, minden olyan jólfésült és tiptop és egyforma, hogy bárhol lehetne – csak ott nem, ahol lennie kellene, az én világomban.
Ahogy megyünk előre a történetben, úgy jönnek elő a családtagok, a negyvenes-ötvenes évek történései, szövődik bele a jelenbe a múlt, Szovjet-Észtország múltja. Remek a szerkesztés – mire belefáradnék-belefájdulnék Anna életének központi kérdésébe, a bulimiába, jön egy időbeli visszanyúlás. A végére egyre biztosabb vagyok abban is: ha Anna számára van gyógyulás, azt csak az hozhatja el, ha végre el tudja fogadni a származását, meg tud békélni a családjával, a gyerekkorával, és ki tud törni a hallgatásból.

Oksanen mindig nagyon felkavar, eddig egyik könyvéről sem tudtam írni, erről úgy érzem tudok majd. Talán mert kevésbé tetszett, mint a másik kettő. A bulimia fontos téma, kell róla írni, de nekem a múltbéli szál érdekesebb lett volna, pláne ha igazán magyarázatot ad, hogy Anna miért vált ilyenné. Túl hosszú volt, többet kaptam a szenvedő lány sirámaiból, mint szerettem volna, arányaiban nekem kevés volt a múlt, hogy jól össze tudjam vetni a jelennel. Persze nagyon izgalmas ez a Szovjet-Észtország, főleg összevetve Finnországgal, a szereplők nemzeti identitása, ezek megélése. Ha először ezt olvasom, biztosan nagyobb rajongást vált ki, sajnos mindig hasonlíttatok, és ez kissé elvérzett a Tisztogatás meg a Galambok mellett. Remélem a Baby Jane jobban tetszik majd.

Nagyszerű könyv! Azontúl, hogy rengeteg érdekes információt tartalmaz, a stílusa könnyed, gördülékeny. Amikor elkezdtem olvasni a jó könyvek ismérveként beszippantott. Sofi Oksanen remek témát választott, és mint minden érdekes sztori ez is az utcán hevert, csak fel kellett ismerni és az adatokat, tényeket történeteket kigyűjteni hozzá. Igazából nem volt nehéz dolga az írónőnek észt anya és finn apa lányaként belecsöppent ebbe a világba, amit megírt. Biztos számos életrajzi elem is előbukkan a regényben. Abban a regényben, amely a szovjet (észt) és finn emberi- és társadalmi viszonyokba pillant be három nemzedék jóvoltából. Főleg a legfiatalabb, Anna története a domináns, de az anya és nagyanya életébe is belelátunk. Utóbbi megdöbbentő borzalmakat élt át a 2. világháborúban és azt követően. A finn és észt mindennapi élet különbségei, szokásai ütköznek ki a sorokból.Az, hogy mennyire lenézték a finnek az észteket (mind ruszki) és számtalan példa van még megírva. Már emiatt a „szociológiai ismertető” miatt is megemelem kalapom az írónő előtt. Olyannyira elnyerte a tetszésemet, hogy a könyvet kedvenceim közé emeltem. 5 csillag, 4,8 pont és a könyv dizájnja is megnyerő volt a kockatömb-szerű kiadással. Az orosz barát olvasókat meg csak biztatni tudom, hogy olvassák el. Köszönöm az élményt, Sofi Oksanen!

Az elején egy nagy katyvasznak találtam a történetet. Belezavarodtam a szemszögekbe, és kevertem a nézőpontokat majdnem a könyv feléig. Majdnem a felénél abbahagytam a regényt, mivel teljesen lehozott az életről.
Az írásmód annyira nyers volt, annyira durva, annyira tömény. Képtelen voltam huzamosabb ideig olvasni a könyvet, mivel néha lekellett tennem, hogy letudjon bennem ülepedni a sztori. Sajnáltam Annát, hogy titkolózni kényszerűlt, lekellett tagadnia a származásást illetve, hogy evészavarba menekűl azon okból, hogy még véletlenűl se válljon hájas seggű ruszki kurvává, ahogyan az anyja mondaná. Az volt az érzésem, hogy mindenki eléggé megszívta ebben a könyvben. Mindhárom generációt borzasztóan sajnáltam.

Az írónőtől még biztosan fogok olvasni könyveket, mivel a kezdeti negatívumokon túllendűlve egy igazán megrázó, és elgondolkodtató történetet kaptam, amit bizotsan nem fogok egy hamar elfelejteni.

Az a helyzet, hogy ez ugyanaz a regény, mint a Tisztogatás.
Abban is, ebben is három generáció három nőalakja körül csoportosulnak a dolgok. Abban a független Észtország eltűnése okoz fájdalmat, ebben Szovjet-Észtországé. Ami ott a megerőszakolás motívuma, az itt az önsanyargatás.
Ugyanolyan szerkezetben, ugyanazt a történetet mondja el – a megaláztatás, a bizalmatlanság, a kiszolgáltatottság történetét – csak a Tisztogatásban kiforrottabban. (Egyébként a Tisztogatás cselekménye csírájában benne is van a Sztálin teheneiben.)
Amiben mégis különbözik, hogy ebben sokkal több a jelen, mint a múlt, és a Tisztogatás központi figurája, Aliide, sokkal érdekesebb, mint ennek a regénynek főalakja Anna, aki olykor már idegesített bulímiás nyavalygásával.
Anna félig észt, félig finn. A hetvenes években született, amikor észt anyjának hosszas procedúra után sikerült férjhez menni a finnhez. (Csak így: finn. Nem rémlik, hogy egyszer is említették volna a nevét.) A házasság nem sikerül. A Szovjetunióból elkívánkozó Katariina nem találja meg a helyét az észteket lenéző kisvárosi finn közösségben. Úgy érzi, állandóan figyelik: a szomszédok, a finn hatóságok, a KGB – és alighanem igaza is van. Bevándorló lesz, aki tagadja származását, és a lányát is erre kényszeríti. Ettől Annának a származás sokkal fontosabbá válik, mit amilyen fontos egyébként lenne. Az ő szemében a szovjet Észtország valami mesebeli paradicsommá válik, pedig sosem volt az. És amikor ez már látható és kimondható, amikor a határon már bárki átkelhet oda-vissza, és a munkát kereső észtek tömegeit a lerészegedni igyekvő finnek tömegei váltják, akkor Anna élete úgy csuklik össze, mint egy vodkával kibélelt láb.
A lány függetlensége, talpraesettsége addig is látszat volt, azt hiszi, kordában tartja a testét és a betegségét, de az uralkodik rajta. A bulímia, mint fizikai tünet, és a megfelelési kényszer, mint mindennek az oka. Anna egy olyan gyerekkorból nőtt ki, ahol az apa csak elvétve volt jelen, és ahol anyjával a két ország közötti senkiföldjén éltek, még ha fizikailag nem is tartózkodtak ott. A finneknek észtek voltak, sőt ruszkik, ruszki kurvák; az észteknek meg már finnek, akiket lehet pumpolni. A gyanakvás, meg nem értés, és elhallgatás légkörében éltek két egymástól gyökeresen eltérő, de egyaránt képmutató társadalomban, ahol a színlelés alapkövetelmény.
Oksanen ügyesen, adagolja a szorongást, először csak az apró, véletlennek látszó kellemetlenségekről ír, és fokozatosan jut el a politikai zaklatásig. Elég sötét képet fest, sok jellemző apró részlettel. Remény van, de a huszadik század mocska levakarhatatlan.

Tökéletes könyv.
Tökéletesen olvad össze és válik szét Észtország, Finnország és részben Oroszország történelme, kultúrája, általános élete három nő történetén keresztül. Három ország sorsa ’40-es évektől napjainkig. Nem időrendi sorrend van, hanem gondolatfoszlányok innen-onnan, folyamatosan ugrálva az időben, országokban, tehát mondhatjuk, hogy jó kis hagymaregény ez.
Leginkább Anna története tetszett számomra, ahol a bulimia olyan mélyről jövő gondolataival, érzéseivel ismerkedünk meg, hogy arcon csapott.
A másik nagyon érdekes momentuma a könyvnek,amit a fülszöveg is említ, az észt -finn örökség az írónő stílusában, tényleg zseniális, ahogy ez átüt a sorokon. Nagyon élvezetes volt a két ország közötti kulturális különbségeket olvasni.
Egy szó, mint száz, Sofi Oksanen piszok jól és különlegesen alkot.

„Anna olyan lánnyá serdült, aki semmit nem szégyellt, holott más nem is létezett számára, csak a szégyen és némaság, a szégyen némasága, és a némaság szégyene.”
„Azoknak a hivatalnokoknak, akik Oroszországban jártak, szigorúan megtiltják, hogy a látottakról beszéljenek. Aki nem tartja a száját, annak nyoma vész, még akkor is, ha csak arról számolna be, hogy az ottaniaknak saját tehénfajtájuk van, amit úgy hívnak, hogy Sztálin tehene.
Sztálin tehene kecske.”
„Ha még tovább fogyok, tányér nagyságú világom széléről a semmibe hullok.”

“ Az anyám észt…”.’” Az emberek többsége a következő mondatnál, vagy amikor másokkal találkozott, már el is felejtette, amit mondtam. Pedig nekem negyedszázadra volt szükségem ahhoz, hogy ezt a mondatot kimondjam.” Anna gyermekkorát megkeseríti az, hogy származását úgy kell titkolnia Finnországban, hogy senki se mondhassa rá, hogy észt, mert aki észt az már ruszki. Aki ruszki pedig ku@rva, egy elhízott ku@rva. Anna élete így hazugságokra épül, az ételhez, a párjaihoz való kapcsolata is hamis. Eszik, de azonnal megszabadul az ételtől, megszeret valakit, de már menekül tőle. Önmaga megtagadása komoly fizikai és lelki traumát okoz neki. A regény Anna sorsa mellett a családjának még két felmenő generációját mutatja be a háború, az üldöztetés, a deportálások, besúgások és végül a Szovjetunió szétbomlásának éveit, amely ezeknek a generációknak a megpróbáltatásai mellett a jövő generációra is, így Anna életére is rányomták a bélyegüket. Nehéz olvasmány volt számomra.

Szerintem Oksanennek ezért a regényéért kellett volna komolyabb díjakban részesülnie, nem a Tisztogatásért. Ez egy nagyszerűen megszerkesztett és megírt könyv. A bulimiás lány E/1. személyű már-már „szenvtelen szenvedélye”, a kényszeres cselekvésbe való egyre mélyebb lesüllyedése gyomorba és szívbe markoló. De még döbbenetesebb a szovjet időket felelevenítő részek tökéletes realizmusa (vagy már néha inkább naturalizmusa): ahogy minden szerzői kommentár nélkül, szinte tőmondatokban rögzíti a jeleneteket, és a szereplők külső reakcióiból, megszakadó mondataiból, bezáródó arcukból következtetünk a ki nem mondott valóságra. Ritka jól átgondolt és megvalósított MŰ, a legjobb finn női próza nyomdokain.

Egy regény, ami mintha kettő lenne. Vagy regény a regényben. Igazából nem is értettem: szerintem a párhuzamosan (bár időben elcsúszva) megírt két sztori megáll egymás nélkül is. Anna, a főhős (akiről nehéz elhinni, hogy nem maga a szerző) drámája szerintem tökéletesen érthető a másik, a szovjethatalom (többek között) hazugságra épült rendszerét szókimondóan, őszintén bemutató történet nélkül is. Kell ez, csak szerintem mindkét eseménysor megáll a másik nélkül is, a saját lábán.
Ahogy a szerző az evészavaros Anna mindennapjait leírja, az óhatatlanul azt az érzést keltette bennem, hogy nagyon közelről ismerheti ezt Sofi Oksanen. Amit ebben történetben a „legértékesebbnek” tartok az az, hogy teljesen letisztul az olvasóban az evészavarok mögötti lelki, érzelmi háttér. Anna elhazudott múltja, gyökértelensége, félelmei megmagyarázzák a megmagyarázhatatlant.
Összességében nem mondom, hogy felejthetetlen olvasmány, de mindenképpen fontos könyv.