Mikor ​eltűntek a galambok 94 csillagozás

Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok

Lebilincselő ​és kivételesen bátor hangú „nagyregény" Észtország II. világháború alatti és utáni megszállásáról, az ellenállásról, a kollaborációról, a szerelemről és egy tragikus házasságról. A Baltikumban járunk, de a sodró lendületű történet játszódhatna bárhol a keleti tömb országaiban, ahol a történelem tapinthatóbban gázolt bele az emberek életébe, mint a Föld más szegleteiben. A regényben három szereplő életét követhetjük nyomon: Roland – az ideákat kergető, hazája függetlenségéért küzdő szabadságharcos; unokatestvére, Edgar – aki mindent elkövet azért, hogy elrejtse életének sötét oldalát és még sötétebb titkait, s megkaparintson magának legalább egy kis szeletet a hatalomból; és Edgar felesége, Juudit – akit házasságának szégyene és a reménytelen boldogtalanság köt béklyóba. E három ember sorsa örökre egybefonódik, nemcsak a rokoni kapcsolatok okán, hanem az olykor kusza érzelmek, szenvedélyek, s a megannyi rejtély és bűn miatt is. Oksanen a csak az igazán nagy írókat… (tovább)

Eredeti cím: Kun kyyhkyset katosivat

Eredeti megjelenés éve: 2012

>!
Scolar, Budapest, 2014
352 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632445069 · Fordította: Bába Laura
>!
Scolar, Budapest, 2014
352 oldal · ISBN: 9789632446998 · Fordította: Bába Laura

Enciklopédia 3


Kedvencelte 11

Most olvassa 17

Várólistára tette 70

Kívánságlistára tette 41


Kiemelt értékelések

>!
Kkatja P
Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok

Nem olvastam még tőle… és lehet, hogy nem is fogok többet. (de nem biztos:)

Túl erős volt nekem ez a történet, kemény felütésekkel, sok szenvedéssel, mégtöbb árulással, kis szerelemmel, sok nácival és zsidóval, besúgással, megszállással, kevés eséllyel bármiféle szabadulásra, erkölcsi vagy fizikai felemelkedésre a megszállott Észtországban.
Szomorú volt és sajnáltam mindenkit, akit belekényszerítettek ezekbe a szerepekbe, amit mindig a győztesek diktálnak és ahol igazából nincsenek is győztesek, mert az emberek mindig csak veszíthetnek a háborúval, amibe belehajszolják őket és nincs reveláció, nincs megszabadulás, csak a szomorúság csömöre marad…

De valóban szépen ír Oksanen és a borítón Bosch:Az utolsó ítélet című képének részlete remekül illik a regény hangulatához.

2 hozzászólás
>!
sztimi53 P
Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok

Ha a Tisztogatás után fennakadt a levegő, akkor ez után még inkább. Ez a könyve rázott meg talán a legjobban, ennyi szenvedést, ezt a poklot nem lehet túlélni, gondolom, de elhiszem neki, hogy mégis. Adott egy nagyon szerethető és rajongható hőst nekünk, mellé meg egy utálatos rosszfiút ellensúlyozásképp, az ő sorsuknál csak a kettejük között vergődő nőnek rosszabb. Szerettem, hogy végig bizonytalanságban tartott, hogy a végén állt össze a kép, de sokszor annyira undorodtam a történésektől, hogy kételkedni kezdtem, tetszik-e igazán.

>!
nyerw
Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok

A Mikor eltűntek a galambok az utóbbi időszak legsúlyosabb olvasmánya, mely Észtország és népének sajátos sorsát taglalja a második világháború alatt és után. Mi itt keleten bármennyire is képben vagyunk azzal, amiről ezek a könyvek szólnak, Észtország túl messzire van. Persze a történet játszódhatna akár Magyarországon is, csak egy biztonságos Skandináv közelség nélkül.

A negyvenes és hatvanas években játszódó, három nézőpontkarakterrel operáló regény a nácizmus és kommunizmus ringjében lehetséges életutakat mutat be három olyan ember segítségével, akiknek sorsa egy pontról indult, de a végtelenbe ágaznak széjjel. Egyikük E/1-ben, napló- és vallomásszerűen van jelen a szövegben, a két másikat pedig egy omnipotens narrátor vezeti végig a regényen. A két férfi, Roland és Edgar, illetve Juudit konfliktusainak gyökere nem kizárólag ideológiai. Roland könnyen szerethető; hazafias, érzékeny, igazi romantikus hős, akiről már az elején sejtjük, hogy túlélő mivolta ellenére végeredményében bukásra van ítélve, mert ez nem az a világ, és nem az a történelmi kor, ahol a jó győz, a férfi és a nő pedig boldogan élnek, míg meg nem halnak. Roland ugyanakkor bosszúálló, aki a sok elbizonytalanító tényező ellenére jól gondolkodik; mi viszont csak az utolsó oldalakon kapunk teljes képet és magyarázatot.

Juudit ellentmondásos női szereplő, akit a szeretetvágya mozgat, de a hatvanas évekbeli szálban már nem lesz nézőpontkarakter, kiüresedik, már néven sem említik. Ez utóbbi szálat egyértelműen Edgar uralja, aki többször is nevet változtat, minden új ideológiával nevet cserél. Hátborzongató figura, az egyetlen, aki teljes egészében értelme mozgat, ám morális értelemben kissé hajlékony.

A regény nyelve szuggesztív, mondatai szinte kopognak a papíron. Szokatlan képekben és csak ritkán, néhol feltörő líraisággal meséli el a szárazsága ellenére is feszült történetet. Míg a Tisztogatás hagyott némi reményt és adott legalább az egyik szálon megnyugtató lezárást, ez a könyv az utolsó mondataival is a poszt címében is leírt Vörösmarty-sort idézi. Szorongató szöveg, mely nem enged fellélegezni a végén sem; a galambok ugyanis eltűntek. Pont.

6 hozzászólás
>!
AeS P
Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok

Most kaptam egy nagyobb dózist a kommunista elnyomásból (párhuzamosan olvastam a Máglyát), de ezekről a témákról nem lehet eleget beszélni, hogy ne ismétlődhessen meg többé, és hogy ne hallgassunk el semmit többé. Itthon még kicsit gyakorolni kell.
Sofi Oksanen régi várólistás nálam, örültem a találkozásnak, folytatjuk, Sofi! Önmagában Észtország is nagyon érdekes helyzetű, örülök, hogy megint kicsit nagyobbra nyitotta előttem a világot, szintén súlyos történelmi alulműveltségem okán sok információ új volt nekem. Nagyon szerettem, ahogyan összeállt a könyv története, ahogyan a szálak összekapcsolódtak, és azt hiszem, egy sem marad elvarratlanul. Néhányat talán kicsit távolról indított, amikor Rein és Evelin megérkezett új szereplőként a kétszázakárhányadik oldalon, akkorra már fárasztott is kicsit, de a végére aztán minden kiderült. Mindenki derült. Ja, nem.

>!
Skeletrino P
Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok

És Oksanen ismét lenyűgözött.
Elképesztő és mélyen megrendítő.
Zseniális írás.

>!
pat P
Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok

Rég vágott ennyire földhöz valami. Levegőt venni se tudok, nem hogy értékelést írni.
Pedig engem ez a történet tulajdonképpen egyáltalán nem is érdekelt.
Brutálisan jól ír ez a nő.

27 hozzászólás
>!
mbazsa
Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok

Oksanen bizony nagy fába vágta a fejszéjét, vagy inkább a tollát. Nem szeretem a regényeket műfaj szerint kategorizálni, de vélelmezem, hogy az írónő egy történelmi regény megírására vállalkozat. Persze a történelem csak háttér, valójában egy skandináv thrillerre hasonlít legjobban ez a regény. A történetvezetés a Tisztogatás narratíváját követi. Figyelni kell rendesen, hogy az olvasó el ne vesszen a sorok között. A karakterek is jól ki vannak dolgozva. A mondatok is a helyükön vannak. Ilyen szempontból tisztességes munka. Azonban miközben olvastam a könyvet, valami hiányérzetem volt. Az első két regény (Sztálin tehenei, Tisztogatás) alaposan feladta a leckét. Oksanen hozza is ezt a színvonalat, de valami mégis hiányzik, hogy tökéletes mű legyen. Lehet, hogy csak én nem voltam ráhangolva eléggé.

>!
winrudi
Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok

Sofi Oksanen a Sztálin teheneivel odalépett kedvenc íróim csarnokának ajtaja elé, a Tisztogatással tokostól szakította ki az ajtót, a Mikor eltűntek a galambokkal pedig egy takaros kis sarkot is berendezett magának, innen azt hiszem már semmi sem robbanthatja ki (pedig a Baby Jane-t még nem is olvastam). Komolyan nem tudom eléggé dicsérni, amit egész életművével tesz, nem csak jó olvasni a könyveit, de elképesztően fontosak is a Szovjetunió bűneinek feltárásában. A Mikor eltűntek a galambok az eddigi legösszetettebb műve, a náci és a szovjet megszállás árnyékában a kollaboráló személyek „jellemére” és átvedlésére helyezi a hangsúlyt, akik nem restek a horogkeresztet vörös csillagra cserélni, miközben az értelmiség árulását is feltárja. (Sokkal bővebben a blogban.)

>!
Bori_L P
Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok

Ez egy gyomorforgató könyv. Földhöz vágja az embert.

>!
Veronika_Szakács
Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok

Rám (már) nem volt akkora hatással Oksanen prózája, mint a Sztálin tehenei idején anno. Talán csak rossz időszakomban találtam meg ezt a könyvet, talán tényleg az írónő fogyott ki a mondanivalóból, de kezdem azt érezni, hogy újra és újra ugyanazt a könyvet olvasom, ha egy-egy kötetét a kezembe veszem. Mintha a Jodi Picoult átok érte volna utol, egymásba folynak a regényei, bár Juudit jobb karakter mint akár a Tisztogatás, akár a Sztálin tehenei főhősnője, mégis azt érzem, hogy ugyanaz az ember, csak jellemfejlődésen esett át. Ugyanazok a sorsok, ugyanazok a bűnök, ugyanaz a mélység. Természetesen Jodi Picoult-hoz hasonlítani elképesztő szemtelenség részemről, hiszen Jodi a futószalagon készített szórakoztató irodalom koronázatlan királynőinek egyike, aki úgy ontja magából a krimibe oltott romantikus drámákat, hogy követni sem lehet, hányadik regénynél jár éppen. Sofi pedig szépirodalmat ír, modern szépprózát. Egy napon sem lehetne tehát említeni a két nőt, mégis érzésre nekem most egybemosódtak. Jodi könyveinél éreztem azt egy idő után, hogy minden történetben ugyanazon a tárgyaláson ülök, ugyanaz a bíró ül velem szemben, ugyanazokat a köröket futom, csak a kirendelt védő változik részről részre, mert mindegyik megunja egy idő után. A Mikor eltűntek a galambok kapcsán is ezt éreztem. Ezek a nők pontosan ugyanazok, ezek az észtek megint azok, akikről már szó volt. Annyira illeszkedik a történet az Oksanentől megszokott zsánerbe, hogy számomra már nem is zsáner, hanem önismétlés. Új köntöst adtunk rá, jobban kibontottuk, több részletbe avattuk be az olvasót, de ettől még ez ugyanaz a tragédia, amit már 4 könyv óta hordoznak magukban Sofi szereplői. (Igen, 4, a Baby Jane sem kivétel, azzal együtt sem, hogy a zsánerből azért erősen kilóg.)
Végig ilyen „én ezt már olvastam” érzésem volt tehát, ami jelentősen rontott a könyv élvezeti értékén. Lassan is haladtam a történettel, nehézkesen, mert bőven volt mit megemészteni, az egymást követő sorokat, és a sorok közötti rengeteg hatásszünetet egyaránt. Szenvedtem (nem feltétlenül együtt a szereplőkkel, inkább csak miattuk, meg a történet miatt) és a zajló események ellenére unatkoztam is néhol.
Annak ellenére, hogy Oksanen talán a legerősebb, legtöbbet nyújtó könyvének szánhatta ezt a munkáját, nekem ez adta a legkevesebbet. Nem tudom, fogok-e még olvasni tőle, ha megjelenik magyarul újabb kötete… Nem tudom, akarok-e még időt és energiát fektetni abba, hogy ugyanazt a csontot rágjam újra tovább. Meglátjuk. Örülök, hogy most pihentethetem.

Ettől függetlenül a Mikor eltűntek a galambok nem rossz könyv, sőt… Kimondottan jó. Jéghideg ujjakkal markol rá az olvasó szívére és torkára, és az utolsó oldalig nem is engedi el. Az Oksanen-nel még csak épp ismerkedőknek, az őt régóta kedvelőknek, és az Észtország iránt feltétel nélkül rajongóknak tiszta szívből ajánlom, mert egyszer mindenképpen el kell olvasni. Mindenkinek.

Szóval senkit ne tántorítson el a negatívabb hangvételű kommentem.

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
csillagka P

Senkinek nem mondhatta el, mennyire élvezi az ágyat, melyből hiányzik az ura.

28. oldal

>!
csillagka P

Legkönnyebben mindig a csoport legszíntelenebb személyét lehetett beszervezni: a lányt, akit soha nem kértek fel táncolni, vagy a fiút, akinek a neve soha senkinek nem jutott eszébe, a nőt, aki mindig ugyanazt rendelte, a férfit, akit molynak hívtak, mert senki nem emlékezett a nevére.

289-290. oldal

>!
Maya

Az embernek néha el kell fogadnia, hogy zsákutcába jutott (…)

304. oldal

>!
Kkatja P

Juudittal szemközt egy német tiszt ült, de nem a megfelelő. A jó a terem másik oldalán kortyolta kávéját, újságját zörgetve és pipáját szopogatva. A férfi üresen lüktető parolija dörzsölte Juudit szemzugát, Juudit izzadt ujjai a szék karfájára ragadtak, mellkasa hevesen dobogott, és nem tudta, mit mondjon. Juudit előtt gőzölgött a forró csokoládé, tenyere lecsúszott a karfáról, izzadságcsepp gördült felső ajkára, és homloka mögött szótlan lyuk tárult fel, már nem vágyott a Biztosítótársaság épületének háborús idők sötétítette neonvilágítására, utcai lámpákra, ő maga gyúlt fel. Lelke erőteljes mozgásba sodródott, és végtelen vágy lobbant benne, hogy együtt lehessen éppen ezzel az előtte ülő némettel. Szíve uralhatatlan állapotba került, orcája piroslott, mintha még hajadonkorban járna, és nem lenne tudatában vágyainak, térdhajlatát kicsapta a víz, a padlón fagyoskodó, mindössze harisnya fedte lába ellenére. Háta mögött jegespince nyílt, előtte füllesztő nyári nap ragyogott, a forróság és a hideg irányíthatatlanul váltakozott.

130. oldal

Kapcsolódó szócikkek: vágy
>!
csepergő

Mindenkinek megvan a maga töréspontja, és ha más nem is roppantja meg az elmét, megteszi az idő…

299. oldal

>!
Kkatja P

Még elmentünk Rosalie sírjához, a holdfényes hantra helyeztük a mezei virágokat, és egy ideig csendben álltunk, kettőnk között a virágokkal.

(első mondat)

>!
Kkatja P

Rosalie nyaka vékony volt, akár egy égerfavessző. Ilyenekből kötött volna néhány hónappal később seprűt, hogy meszelés előtt kitakarítsa a tehénistállót. Aztán kikeverte volna a meszes vizet, zörgött volna a vödörrel, fogta volna az új lőszőrpamacsot, amit Roland a közvetlenül tavasz előtt levágott farokból készített, és a fény felé húzta volna a falakat, fehérebbé, egyre csak fehérebbé, a fény felé szipkavékony ujjaival, melyeket Roland annyira szeretett.

345. oldal, (Utolsó mondatok)

>!
Kkatja P

Összes kísérlete, hogy nőként viselkedjen, szégyenletes helyzetbe sodorta a hitvesi ágyban, és ő nem akart emlékezni ezekre a pillanatokra, ivott még, végtelen udvariatlanul maga töltött a kínálóból, és ivott, a férfi kissé odafordította fejét, ahogy meghallotta az üvegkoccanást, és ez az oldalpillantás Juudit tágra nyílt szemére tapadt, és a férfi oldalpillantása egyáltalán nem volt hősiesebb, mint Juudit homlokának rángatózó sarka, nem volt elegánsabb, mint Juudit harisnyaszegélyre dermedt, jeges keze.

133. oldal

>!
Nazanszkij

Ahogy a kanapéágy koppanva kinyílt, Parts megértette: olyan egyedül van, hogy kénytelen álmaiban keresni társaságot.

205. oldal, Negyedik rész, (Scolar, 2014)

>!
csepergő

Mintha azt mondta volna, hogy senki kezébe nem illik a hatalom.

229. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Indrek Hargla: Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye
Jaan Kross: Martens professzor elutazása
Kersti Kivirüüt: Okkultisták klubja
Friedebert Tuglas: A kis Illimar
Tiia Toomet: Az a nyár
Bereczki Gábor: Észtország
Jaan Kross: Le fou du tzar
Jaan Kross: Keisri hull
Jaan Kross: A cár őrültje
Sass Henno: Itt jártam