Először azt akartam írni, hogy anyuuu, a Matyi megint ugyanazt csinálja, ami jó, de már nem lep meg, de miután elolvastam még egyszer (ez kb. húsz percet igényel, de még nagyon meditatív hangulatban is max. harmincat), rájöttem, hogy ez igazságtalan lenne.
Arról a kísérletről szólnak ezek a versek, hogy az emberi tudat valahogy egyesítse magát a növényi tudattal, vagy legalábbis tanuljon tőle, hozzálassuljon, megtanulja a növény szemével látni a világot. Az első két ciklus hangvétele tényleg meditatív, zen, meg minden jelző igaz rá, amit más értékelők leírtak. A módszer elsősorban a fára mászás, fejjel lefelé csimpaszkodás, négykézláb járás, fejenállás, szóval a gyermeki/állati mozgások utánzása. És úgy tűnik, ez mind működik, legalábbis ezt tükrözik a versek, és el is hiszem nekik.
Aztán a harmadik ciklussal átlépünk a felnőttkorba, és jön az erdei szex, pardon, a „növényi szerelműek találkozása”. Itt egy kicsit ledobja az agy az ékszíjat megbicsaklik a nyelv, nem képes kifejezni a valóságot: halandzsanyelven írott szövegek jelennek meg – amelyek ugyanakkor sokkal dallamosabbak, ritmikusabbak, mint a kötet többi, számunkra is érthető verse –, az érintés valósága kifejezőbb, mint a szavak. (Lásd: „Milyen falak törhetők át szavakkal”, ugyanakkor „Nincs szükség falakra, ha vannak fák, hogy leeresszék a lombhatár csendjét”.) De végső soron az érintés is kudarc: „Kapcsolódásuk mégis tragikus, hiszen amikor minden pont középponttá lesz, másikuk mindenhol jelenlevő, de elérhetetlen marad.” Vagyis ez a részkísérlet kudarcos, és, bevallom, nekem kicsit lírailag is az. (De hogy válasszam szét a mondanivaló lecsapódását, a bennem kiváltott érzelmi reakciót a megvalósítás mikéntjétől?)
A negyedik ciklus az Ozora method: függőágy, slackline, rave az erdő közepén. A kapcsolódás még mindig nem hibátlan, de mintha a beszélő megtanult volna valamit másokról és saját magáról: erdőt képeznek az emberek is („Egy gerincerdő közepén állok”) és a saját elméje is („az idegpályák lombkoronái között járok”). A kudarcból is lehet tanulni.
Az ötödik ciklus a levitációban végződő fejenállással és az egyensúly megtalálásával (amit megint csak a fáktól tanulhatunk: „Némák a fák, mert egyensúlyban tartják magukat. Mégis érintik egymást”) azt sugallja, a részkudarcokkal együtt is sikeres volt a kísérlet. Legalábbis valamit találtunk, ha nem is azt, amit elindultunk megkeresni. Persze lehet, csak én olvasom sikertelen, kicsit nevetséges próbálkozásnak az egyes kísérleteket; szerintem ezt az olvasatot erősíti meg az utolsó ciklusban a „fejszemeditációnak” nevezett favágás. Lehet, hogy ez másnak elejétől a végéig feloldódás a nirvánában, de nekem nem akként olvastatta magát.
