St. ​Euphemia 80% 15 csillagozás

Az utolsó ítéletkor táblát akasztanak a nyakadba, miféle táblát, egy táblát, mint ahogyan a tehenek nyakában kolompol az a fémtölcsér, minek, miféle táblát akasztanak a nyakamba, azon a táblán írja majd az összes bűnöd, semmi sem marad rejtve az Úr és a világ szeme előtt, ott áll majd rajta minden, amit titokban elkövettél, minden, amit csak gondolatban követtél el, minden rajta lesz, amit elkövetek, arra kell törekednem, hogy minél kevesebb szöveg álljon azon a táblán, az úgyis lehetetlen, hogy ne kerüljön rá semmi, az a tábla az örök pillanat, azon a táblán nincs sem múlt, sem jövő, az a tábla lesz az örök pillanat, milyen pillanat, mindenkinek a saját örök pillanata, csak most, nincs idő, ezt tanuld meg, ez az egyetlen és legfontosabb alaptétel, nincs idő, minden más ebből következik, mindent ebből a semmiből teremt az Úr, mit teremt az Úr, minek teremt, ha utána elvesz, nem vesz el az Úr, az Úr az örök pillanatot teremtette meg, abban kell élned a halálod pillanatáig, és akkor felszabadulsz a viszonyok súlya alól, és akkor nem fogsz elveszíteni semmit, mert a pillanatban nincs veszteség, de nem bírom befolyásolni a gondolataimat, jönnek, elöntenek a rémes gondolatok, emlékszem az összes célkeresztre, emlékszem a hosszú menetelésekre az erdőkben, emlékszem, ahogy összekeveredik a vörös a fehérrel, a véres cafatokra, nem tudom, ki lő, nem tudom, túléltem-e ezt az egészet, vagy még mindig ott rejtőzöm valahol a láthatatlan légi ellenség elől, nem tudom, hazajutottam-e, eszembe jut a szentlélekkáromlás is, az egyetlen megbocsáthatatlan bűn, itt kering bennem a pokol, kávé, lehet, igyunk, mesélj, miről meséljek, mi történt veled az elmúlt években.

179–180. oldal; 12. JENKI

Nagypéntek van, áldozás, mindenki túl a gyónáson, az atya már az ostyát ejti a szájakba, csússzon le a torkokon, le egészen a gyomrokig, ott lakik a Szentlélek, a megtisztult lelkek magukhoz veszik az ostyát, a nyelvükre helyezi a pap, áldozás előtt mindenkinek illik megcsókolni a kereszten Jézus lábát. A kereszten a megfeszített Jézus, a keresztet meg én tartom, de a fene sem gondolta volna, hogy ennyire nehéz, muszáj két kézzel koncentrálnom, megfeszülnöm, ki ne csússzon, rá ne essen valamelyik öregasszony lábára vagy valamelyik katolikus osztálytársam fejére, és közben meg látom, hogy közeledik a szerelmem, érzem, hogy folyik a takony az orromból, szaros pollenallergia, minden tavasszal meghűlök, folyik az orrom, most is, ráadásul nagyon, szipákolok, próbálok hangtalanul, de nem tehetek semmit, folyik, megtörölni nem tudom, a balesetveszélyes Jézus-keresztet nem engedhetem el, próbálom elfordítani a fejem, és a szép fehér ministránsruha vállába dörgölni az orrom, de ezzel csak azt érem el, hogy megcirógatva azt, eltüsszentem magam, és egy hosszúkás, sötétzöldes takonycsík repül a mellkasomra, ahonnan szépen lassan kezd alácsöppenni, látom, baszd meg, ez épp Jézus lábán fog landolni, a hívők meg jönnek, puszilgatnak sorban, számolgatom, hogy pont akkor landol majd a takony, plottyan majd a művéres lábon, amikor Manuella tiszta szűz, meggyónt lelkével odaér, kettő, három, el fogok ájulni, el fogok ájulni.

48. oldal

…Jovanovic a vegyi és nukleáris elhárítók közül összeszedett valami rakétaelhárító hüvelyt,zsebre vágta, hogy majd jó lesz az szuvenírnek, aztán egyik este valaki kíváncsiságból bekapcsolta a sugárszennyezettség-mérőt, és a kis geiger komoly sugárzásforrást visított a közvetlen közelében,akkor derült ki, hogy ez a szerencsétlen Jovanovic egy szegényítetturán-tartalmú lövedékhüvelyt hordozgatott már jó ideje a zsebében.

178. oldal

Visszafojtott lélegzettel szuszogok a kibolyhosodott, pokróc alatt, elzsibbadt kezemmel tartom magam előtt a könyvet,de csak bámulom a szemem előtt összefolyó mondatokat, nem olvasok.

23. oldal

Nincs szó semmiféle szépségről, semmi olyasféléről, mint amit a kortársaim vagy akár magam vágyódásaiban, emlékképeiben felfedezni véltem. Túl távolra kerültünk. Nem fizikailag, hanem szellemileg szűntek meg a részletetek, a történések, a semmittevés és a hiábavalóság érzése maradt a háború, az életben maradás, a túlélés ideje alatt. Túlsúlyos és könnyű lett egyszerre minden, elodázhatatlanul és végérvényesen.

35. oldal

Ülünk Jolekkel a Zöldtakonyban, a rádióban megy a híradó. Kis-Jugoszláviát bombázzák. Végleges. Felszálltak az első gépek Taszárról. Nem tudok mit mondani Joleknek, ki van bukva. Nekem kellene. De nem tudom kimutatni az érzéseimet. Félek. Hazafelé a hídon, a pécsi bőrgyár közelében egy csókolózó párt látok. Fölzaklat a gondtalanságuk. Néhány méterre tőlük tiszta erőből belevágok a buszmegállót jelző táblába. Szemükben látom, hogy kérdeznének, meg vannak ijedve. Miért nem lehet így otthon is. Mit keresek én itt. Az arcukba üvöltöm, hogy bombázzák a hazámat. Látom rajtuk, hogy nem érdekli őket vagy nem is értik, mit akarok.

Miután hazajövök, egy hét múlva Hágában meghal az a szvínyó Milošević. Így elkerülöm a díszőrségállást a temetésén. Szülővárosában, Požarevacon helyezik örök nyugalomra.

138. oldal

[…] búcsúzás közben muszáj a kimondhatatlan mondatokat benntartani.

152. oldal

a katonaságban derült ki, […] hogy egyszerűen alkatilag alkalmatlan vagyok a kiképzésre, nem bírtad a baszogatást ott sem, mi, nem bírtam, most sem bírom.

14. oldal; 0. HA KÉTSÉGBEESÜNK

Kezdem hanyagolni a gyülekezetet. Összeszólalkozok a szüleimmel valami banális dolog miatt, az udvaron dühöngök. Nem miattuk, hanem az egész tehetetlenségemen, a helyzeten, azon a faszságon, ami körülvesz, az ország szarban fürdése, az éhezés, a pénztelenség, a lábam alól kicsúszó talaj készít ki kurvára, semmi kedvem sincs Pécsre utazni az érettségi miatt.

105-106