Sipos Balázs (szerk.) · Krász Lilla (szerk.)

A ​női kommunikáció kultúrtörténete 2 csillagozás

Sipos Balázs – Krász Lilla (szerk.): A női kommunikáció kultúrtörténete

A ​női kommunikáció kultúrtörténete a történetírás viszonylag új tématerülete. Első megközelítésben beletartozik a nőknek szóló, a nőiességet és a férfi-nő viszonyt formáló, valamint a nők részvételével zajló kommunikáció is, legyen az társadalmi, családi vagy például szervezeti kommunikáció. A kötet tanulmányai ennek a nagy területnek néhány aspektusát villantják fel, elsősorban kora újkori és modern kori jelenségek bemutatásán keresztül.
Olyan témákról szólnak, mint a női levelezés, a női kommunikáció a nemesi családokban, a női művelődés és kommunikáció egymásra hatása, a nőiesség és hazafiasság jelentésének változása és viszonya, egy női csoport megszervezésére létrehozott sajtótermék működése, a nőket megcélzó és egyúttal a nőiességet újradefiniálni próbáló propaganda, egyes női alkotók (filozófusok, költők, újságírók, esszéisták) tevékenysége, a nők médiafogyasztása, a társadalmi nemi norma közvetítése a személyközi kommunikációban
és a nőkkel kapcsolatos… (tovább)

Tartalomjegyzék

>!
Napvilág, Budapest, 2019
202 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633382165

Most olvassa 1

Várólistára tette 8

Kívánságlistára tette 21


Kiemelt értékelések

Aurora_Michaelis P>!
Sipos Balázs – Krász Lilla (szerk.): A női kommunikáció kultúrtörténete

Nem egészen azt kaptam ettől a könyvtől, amit vártam. A „női kommunikáció” alatt én inkább amolyan női etikettet, virág- és legyezőnyelvet és hasonlókat gondoltam. Hogyan kommunikáltak ténylegesen a nők (a férfiakkal elsősorban), milyen szabályok közé voltak szorítva, hogyan lavíroztak ezek között mégis, ha el akartak érni valamit.
Ez a könyv inkább nőtörténeti áttekintésnek mondható, bemutatva a férfiak által elnyomott nők életének mindenféle szegmensét. Ez egy tudományos munka, rengeteg adattal, lábjegyzettel, helyenként száraz, máshol amolyan szemináriumi dolgozat stílusban. Összességében viszont érdekes volt, mert sok új dolgot megtudtam belőle, korábban nem olvastam ezekről a témákról.

* * *

A könyv első fejezete áll legközelebb az elgondolásomhoz. Ez a női levelezésről szól, konkrét példákon keresztül, bár inkább az életutak kapnak hangsúlyt, nem maga a kommunikációs forma. Bepillantást kapunk Czobor Erzsébet (Thurzó György nádor felesége), Fugger Mária (a győri hős, Pálffy Miklós felesége), Nyáry Krisztina (előbb Thurzó Imre, majd Estárházy Miklós felesége; Czobor Erzsébet menye), valamint Habrovszky Berta (Hellebranthné) és Ilona (Rédlyné) és lányaik életébe.
Nem véletlen, hogy nem sokat tudunk a nők korabeli neveléséről, műveltségéről, mivel a korábbi korok szokásainak megfelelően a lány nem gyerek, vagyis minek leírni, vele mi van. Az viszont mindenképpen üdvözlendő, hogy a 16–17. században már rájöttek arra, hogy nem árt, ha a nők is tudnak írni, olvasni, hiszen ők irányították a birtokokat, amíg a férjük távol volt (háborúban vagy másutt). Még Pázmány Péter szerint is a férfiak jó nevelése az asszonyoktól függ. Elsősorban az anyjuktól. A jó házasság titka pedig a leányok nevelésén múlik, „mert a rosszul nevelt leány menyegzője holtig való galyiba”.

A következő fejezetben megismerjük a nődandy fogalmát, a csalfa, lázadó, sznob, hedonista, divatőrült nőket, akik a 19. században nem akartak „beállni a sorba”, és azt tenni, amit akkoriban a nőktől elvártak. Két példát hoz fel a tanulmány szerzője Batthyány Apraxin Júlia és Vay Sarolta (Sándor) személyében. Előbbi egy arisztokrata hölgy, aki elhagyta a férjét egy színházigazgatóért, utóbbi pedig férfiként élt egy színésznővel.
A következő két tanulmány nagy ugrás, az 1950-es és 1970-es évekbe repülünk. Az egyik arról szól, hogyan manipulálta a Rákosi-rendszer a falusi asszonyokat, és hogyan hitette el velük, hogy a szovjet kolhozparasztoknak milyen vidám, boldog, megelégedett élete van, ők is akarjanak ilyet maguknak. A másik pedig a munkás nők (nemigen létező) kitörési lehetőségeiről szól, nem kevés korabeli hímsoviniszta vélemény megvillantásával.

A harmadik fejezetben a kultúra felé evezünk. Miután az egyik tanulmány – szerintem kissé kilógva a többi közül – bemutatja az ógörög filozófus-, festő- és költőnőket (Szapphót tudatosan mellőzve), elérkezünk ahhoz a részhez, amely könyvmolyként igazán felkeltette az érdeklődésemet. Ez a 17. századi könyvkiadás női mecénásairól szól.
A következő két tanulmányban ismét a 19–20. századba ugrunk. A szerkesztő ügyesen helyezte el ezeket egymás után. Az egyik ugyanis a bábaságról szól, a bábák pedig adtak ki szaklapot is, a másik pedig az újságírásról, újságírónőkről. A kötet a Revista Atlântida c. portugál–brazil folyóiratról és az abban megjelenő női művészekről szóló tanulmánnyal zárul. Magyar vonatkozás híján ez is kissé kilóg a sorból, felépítésében is.


Hasonló könyvek címkék alapján

Pentelényi László – Zentay Nóra Fanni (szerk.): JLG / JLG
Virginia Woolf: Orlando
Vécsey Aurél: A huszárok
Tüskés Gábor – Knapp Éva: A Fortunatustól a Törökországi levelekig
Szécsi Noémi – Géra Eleonóra: A modern budapesti úrinő
Szilágyi Rita: A politika forgatagában
Szakolczai Attila: Gyilkosság különös kegyetlenséggel
Eörsi László: „Rendkívüli idők, rendkívüli cselekmények”
Hanák Péter: A Kert és a Műhely
Randolph L. Braham – Kovács András (szerk.): A holokauszt Magyarországon hetven év múltán