Simor András (szerk.)

Hispán-amerikai ​költők tára 0 csillagozás

Simor András (szerk.): Hispán-amerikai költők tára

Ez ​a gyűjtemény az amerikai földrész spanyol nyelven írt költészetét mutatja be. Öt évszázad líráját ismerheti meg belőle az olvasó. 17 ország 318 költőjét. Első ízben jelenik meg gazdag anyag a 16., 17., 18. század latin-amerikai lírájából. Kötetünk jelentősen bővíti az Újvilág függetlenségi háborúinak költészetéről kialakított hazai képet, az ecuadori José Joaquín de Olmedo, a venezuelai Andrés Bello, a kubai José María de Heredia, az ugyancsak kubai José Martí verseinek reprezentatív választékával, és nem feledkezik meg Latin-Amerika vallásos költészetéről sem. A huszadik század legnagyobbjai, a nicaraguai Rubén Darío, aki költői pályáját még a 19. században kezdte, a chilei Gabriela Mistral, a perui César Vallejo, az argentin Jorge Luis Borges, a kubai Nicolás Guillén, a chilei Pablo Neruda, a mexikói Octavio Paz, a nicaraguai Ernesto Cardenal szinte kötetnyi verssel van jelen. A válogató, Simor András, a vele kortárs-nemzedék tagjai közül a legjelentősebbeket, így a kubai… (tovább)

A művek szerzői: Rubén Darío, César Vallejo, Jorge Luis Borges, Nicolás Guillén, Pablo Neruda, Octavio Paz, Ernesto Cardenal

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Eötvös Klasszikusok

>!
Eötvös, Budapest, 2003
1054 oldal · ISBN: 9639316563

Enciklopédia 49

Szereplők népszerűség szerint

Napóleon · Kolumbusz Kristóf · Miguel de Cervantes

Helyszínek népszerűség szerint

New York · Franciaország · Amerika · Amerikai Egyesült Államok · Bécs · Róma · Berlin · Madrid · Moszkva · Spanyolország · Andok · Észak-Amerika · Európa · Kasztília · Latin-Amerika · Szajna


Most olvassa 1

Kívánságlistára tette 1


Népszerű idézetek

Nazanszkij >!

Gyűlölködőn, szikkadtan és váz-mozdulatokkal
rándulgat a mező, mely tele van bogáncsokkal,
a szélben, ahogy ottan tar hegyekből lezúdul,
fölkavargatva útján nagy porfelhőket rútul.
Nincs eső… az ég kéklik, az út fehér már mindig.
A dombok szomjúhoznak, patakmederben nincs víz.
Naponta szóródik már fakó levél a földre.
Az esték mostanában mind vészesen csak rőtek.
Mint roppant fájdalom, mely abban nyilvánulna,
hogy ami fent még vérzik, az lent már félig hulla.
Az erdő elvesztette mindahány lombját szinte,
sok mérföldre körben nem bukkanhatni vízre,
ezért a ridegmarha körüláll csapatokban
minden nyirkosabb gödröt, azokban szimatolgat…
Barázdákon alá s fel csonkult vágy képzeletben
jár-kel csak oda-vissza mind kedveszegettebben.
Ennyi munka után nem aratni csupán
ekkora kínt: a lélek magvetőnkben leszáll,
ahogy elszállni látja jövendő gazdagságát,
szikkadt földdé változni, s egynéhány száraz szárrá.
Dél van… Keréknyikorgás hallatszik távolból.
Tüzek támadnak, s fölszáll pár fekete füstoszlop.
A föld a napveréstől szenved, szinte merő seb.
Elhalkulgat a vágta, susogás sem erősebb…
A pampa szorongását már nem zaklatja más, csak
a dögevők, amint tehéntetemre szállnak!

Ernesto Mario Barreda: Aszályos év; Csala Károly fordítása

Nazanszkij >!

Isteni rózsa, nyájassággal új szint
nevelsz, illatozón okos tenyészet,
bíbor színed tanítja itt a szépet,
fehér színed a kellemre tanú itt.

Képed ember alkotta műre bút hint,
hiú nyájasságnak adsz példaképet,
lényedben társította a természet
a vidám bölcsőt és a szomorú sírt.

Pompázatodban oly rátarti gőggel
veted meg azt, amit halál okozhat,
s aztán fakultan és félénk-erőtlen

csak hervadt lényed ad jelt órahosszat,
hogy kinek élte balga, holta bölcsebb:
amíg élsz csalfa vagy, s holtoddal oktatsz!

Sor Juana Inés de la Cruz: Melyben erkölcsbírálatát adja egy rózsának s általa a hozzá hasonlatosaknak; Csala Károly fordítása

Nazanszkij >!

Valahányszor fölkészülnek
portyára az indiánok,
kora hajnali órától
varázslójuk köré gyűlnek,
aki valamennyiüknek
ígér szerencsés időket,
buzdítja, serkenti őket,
hogy menjenek elszántan,
győzni fognak ők, a bátrak,
s jó zsákmánnyal visszajőnek.

De ha az indián támad,
hallani, mert szinte biztos,
a mezőről minden iszkol,
menekül, amerre lát csak,
s burkolózva porbundába,
kóbor kutyák gyülekeznek,
rókák, nanduk, pumák veszteg
nem maradnak, csöpp nyugalmat
sem talál a dám, nyúl, szarvas,
tanyák közt utat keresget.

A juhász kutyái akkor
terelnek, vadul ugatnak,
fölvert gázlómadaraknak
kiáltozását is hallod,
de amék tényleg nagyot szól,
a legelső híradás,
nincs csalás, sem ámítás,
ha jönnek az indiánok,
rossz hírt a chajá-madár hoz,
röptében „csahá! csahá!”-z.

S vademberektől riasztott
vadak vacka mögött messze
künn a mezőn kerekedve,
magas porfelhőt dagaszt ott,
s maga is kap e malasztból
az a borzalmas pampanépség,
mely sietős ügetését
nyulánk csikóin rikoltva
– s harci kedvét is – fokozza,
félhold formán terülvén szét.

Mezítelen egész testük,
csupán hátukon, mint púpja,
ráakasztva, vagy ki tudja,
bőr-készségük, s mi kell, bennük,
meg tollbokrétás övet fűz
karjaira minden férfi;
s nagy csöngő, hogy alig fér ki
lovuk homlokához mérten,
s festve mind, hogy oka légyen
puszta láttukra is félni.

S mintha pokol hangja volna,
rekedten és összevisszán,
dárdarudak raja ring rá,
nyers szarukürtök dudolnak;
és mögötte a félholdnak,
mit képez az indiánhad,
vézna gebék hada lábal,
hátukon a sátorponyva
s asszonynépség, megpakolva,
ló farán is, hármasával.

Úgy esik, ha vérre mennek
kereszténnyel, és nem késve,
az első ágyúlövésre
pár indián lebukfencez,
a többi megkergülten kezd
eszét vesztve eliszkolni;
s csörömpöl vödör, más holmi:
az asszonynép, ahogy lőttek,
eldob mindent, és a földre
szokta porontyait nyomni.

Bezzeg hogyha győztesekként
jönnek ki a rajtaütésből,
s kíméletlen perzselték föl
ellenségük házát, kertjét;
mindegy, ki jajveszékel még,
mindent vakon legázolnak,
erőszakolnak, koncolnak
csecsemőt, öreget, ifjat,
akár megbőszült tigrishad,
nincs irgalmuk, csak a holtnak.

Aztán isznak, s ölre mennek
a legnagyszájúbb legények
az osztozkodás hevében,
nőn, zsákmányon verekednek;
s ha úgy látják, megfizettek
mindenért a házigazdák,
ház helyén parázs hamvad már,
ahol keresztények laktak,
betelt az indián hadnak,
büszkén ügetnek a pampán…

Vén nőt nem hagynak életben;
csak ha fiatalnak látszik,
menyecskét, kackiás lányt is
mind elhajtják egy seregben;
s megosztoznak rajtuk rendben,
erővel főnök sem él már,
ha kiválasztva a széplány,
viszi, mindenben szolgálja,
s végül, náluk ez úgy járja,
a fogolynő feleség már.

S szerencsétlen a fehérnép,
ki aztán, hogy feleség lett,
valamiképp félrelépett,
s értesítették a férjet,
s az teszi kötelességét
oly gonosz mód családfőleg,
hogy biz' jobb volna a nőnek
mórok karmába kerülni
vagy bősz bika szarván ülni,
mint ott lenni szenvedőnek.

Végül, visszavonuláskor
sosem mennek egy csapatban,
hanem jócskán szétszakadtan
csörtetnek a földúlt szántón;
s alattomban a megbántott
részeg fickók szitkozódnak,
akik fogolynőt nem fogtak
– vagyis nekik nem jutott már
nőből –, szidja mind balsorsát,
s búbánatát dorbézolja.

A fogolynők közt aztán van
olyan, aki leélt másfél
évtizedet indiánként,
végül megszökött fiával,
ám ez utóbb, mindhiába,
érzi: indiángyerek,
s övéihez szökve megy;
s legközelebb velük tér meg,
és egy ilyen öldöklésben
saját anyját menti meg.

Olyan is volt, szerencsétlen,
a pusztából megszökött, és
saját fiai megölték
egyik ilyen rajtaütésben,
mert találták igen vénnek,
vagy mert nem ismertek rája;
s más esetnek is nagy száma,
elmesélnem lenne ok;
csak most én elillanok,
merthogy elfáradtam mára.

Hilario Ascasubi: Santos Vega - Az indiánok; Csala Károly fordítása

Nazanszkij >!

Nem uralja szívemet
más, csak asszonyszemély,
kívüle más mitse ér,
őt illesse tisztelet.

Mit ér a díszes tavasz,
virággal, forrással ékes,
mit ér, ha isteni fényt lelsz,
mert nap ragyogta be azt,
mit ér bíbor pirkadat,

csillaga a magas égnek
egy szép női archoz képest,
ki terád vet sugarat?

Mily enyhülés vár a kínban,
egészségnek van-e sója,
bajtól lelkedet mi ója,
ha ő nincsen, csakis sír van!

Mikor eljött végső napja,
szent pap urunk mondta volt,
hogy mielőtt volna holt,
cipellőcske dalát hallja.

És szent volt! Én mit tegyek,
ki vagyok veszendő lélek,
nászi orgonaszót kérek,
mielőtt halni megyek.

Tudod, még mit mondok itt?
Legelső atyánk tevé ezt,
inkább elveszti az Édent,
mintsem nőt megharagít.

Hitvese volt! Még mit kérne,
ha nem volna! S nem akadt
más férfi az ég alatt,
kivel asszonya lelépne!

Mert mióta vagyon verseny,
ereje nőtt Cupidónak.
Jaj énnekem, halandónak,
mit tehetek én ez ellen!

Azt kérdem hát tőletek,
én, hű szolgája a nőknek,
miként becsmérelném őket,
olyan bolond nem leszek!

Juan Ruiz de Alarcón y Mendoza: Nők dicsérete; Simor András fordítása

Nazanszkij >!

Mikor az éter fényes nyugalmában
ragyognak a csillagok a vak éjben,
keblem szorongással megtelni érzem,
amelyhez a boldog bánat társul lágyan.

Jaj! így forognak, mikor holtra váltan
alszom immár a hideg kriptamélyben…!
És büszkeségem és erőtlenségem
utolsót sóhajt a kilobbant vágyban.

De mit beszélek? A kényszerű végzet
a csillagokat is meghalni küldi,
megöregszik a fényük és kilobban.

Idő és halál sosem bír le téged,
lelkem, ki a világot romba dűlni
látod, és újjászületni a romban.

José María de Heredia: Halhatatlanság; Simor András fordítása

Nazanszkij >!

Király s jog nélkül, Frankhon letarolva,
eszelős dühök parazsára hullva:
jött Bonaparte, megmentette újra,
s a glóriától jogarrá vált kardja.

Remegett tőle egész Európa;
királyok futtak országukon túlra,
Moszkvát, Madridot sasmadara dúlta,
ezt látta Bécs, Berlin, és látta Róma.

S hogy hullt le ő…? Legyőzve, elhagyatva,
ahol kimúl, nem több: egy rideg szikla,
rettentő példa minden zsarnoknak.

Bús vége tégláit egymásra rakva,
a história kiált, mi a titka:
A zsarnokok mindenkor bukni fognak!

José María de Heredia: Napóleon; Györe Imre fordítása

Kapcsolódó szócikkek: Bécs · Berlin · Európa · Franciaország · Madrid · Moszkva · Napóleon · Róma
Nazanszkij >!

Vincente Huidobro: Horizont

Túl a megvénült horizonton
az álmok legmélyére nézni
lüktetőcsillag
olyan gyönyörű voltál
néma szépségedben
elhagytalak
De a markomba rejtve
a hazai ég
viseltes Napját hordom
Ma este
egy kávézóban
ittam
Reszketeg alkoholt
Vörös halpikkelye volt
és a rejtelmes pohár alján
újból a fiúi álom
olyan gyönyörű voltál
néma szépségedben
melleden valami haldokolt
szemed zöldje lángolt
csak elhagytalak
olyan gyönyörű voltál
hogy dalra neveltél engem

Orbán Ottó fordítása

409-410. oldal, (Eötvös József, 2002)

Nazanszkij >!

Siralmas nékem balsorsba vetetten!
Görnyesztő búmnak nem látni párját;
nincs egy vasam se, nemkevésbé mátkám,
nincs gazadag nénikém halálközelben.

Hogy vígan alhatnék a híves esten,
senki sem ád lebernyeget, se párnát,
s henyéknek szája ha szitkot okád rám,
tüstént kerül, ki szekundálni nem rest.

Adósaimmal rendre dögvész végzett,
semely gyönyör nem dédelgeti szívem,
hitelező hajt behajtandó végett.

Senki egy tányér híg löttyre nem hív meg,
száz bánat, bosszúság és szorongás nyom,
s nincsen hely számomra a nagyvilágon.

Juan Cristóbal Nápoles Fajardo (El Cuculambé): Szonett; Csala Károly fordítása

Nazanszkij >!

Milyen gyönyörű az orcád,
Istenemre mondom, lányka,
ha rád nézek, elveszejtel,
megöl szemed pillantása.

Gyönyörűséges szemedből,
égnek hálátlan virága,
felém szigonyokat küldesz,
tőrökkel versz keresztfára.

Csintalan, szép szájacskádban
fogak gyöngyháza, korállja,
éltet adó, drága méreg,
édessége ránt halálba.

Szájadban gráciák élnek,
szerelmesnek kiváltsága,
hogy szépségre leljen ottan,
szerencsétlenség ne várja.

Termeted és édes orcád
báját, kellemét kinálja,
egész tested egy lehellet,
lehelleted lelked álma.

Buja hajad rengetegje
adja a világ tudtára,
feketében él a szépség,
és a ziláltság varázsa.

Szerelem íve szemöldöd,
zsarnoki nyilak puzdrája,
esztelen ki védekezne,
ha elszökne, szíve fájna.

Mily megvető gúnnyal illetsz!
Vetemedsz mily álnokságra,
mily elszánt vagy mennyi kínra,
milyen csalfa mennyi bájra!

Az eget rosszul utánzod,
tékozolva és hiába,
te, ki annyi kegyet ismersz
egyet mégse ismersz, lányka!

Juan Bautista de Aguirre: Egy képzeletbeli dámához; Simor András fordítása

Nazanszkij >!

A büszkeség elfáradt bennem
s nem érdekel az érvelés,
hadd üljek le, és szóljak csendben,
ahogy beszél a szívverés.

Nagy szavak nem jönnek majd számra,
csak nézni vágylak hallgatag,
sok sebemet nem veszem számba,
nevetek – hallom hangomat.

Csak egyszer még, s úgy lássam lelked,
ahogy az Úr megalkotott,
s szóljak hozzád, mint elfelejtett
jó baráthoz, ki rég halott.

Feledni, mit azóta éltem,
amit tudok, s mindent, mi ért,
lelkesülni egy semmiségen,
és sírni, nem tudom, miért.

Szeretni jött földre az ember,
és ki ne adná boldogan
pár ilyen megszerezhetetlen
percért mindazt, mi hátra van,

mikor minden keserűsége,
minden kín, mit szerelme ád,
lelkében tombol, tűzben égve,
s egy nő lelkébe ömlik át?

Ádám apánk! Nagyot hibázott
benned Emberi Lényeged,
mikor választott hiúságod
tudást a boldogság helyett!

Mert a boldogság mi más volna:
nem tudni, mi a félelem,
s élni, Évádat átkarolva,
tudatlanul s szerelemesen.

De hisz semmivel nincs ez másképp;
minden elvész e földtekén:
ifjúság, haza, honi tájék,
ártatlanság és hű erény.

Amíg miénk, nem tartjuk sokra,
csak akkor ejtünk könnyeket,
csak akkor siratjuk zokogva,
ha mindörökre elveszett.

José Eusebio Caro: Veled lenni; Dobos Éva fordítása


Hasonló könyvek címkék alapján

Simor András (szerk.): Fegyverek szomorú éjszakája
Dél Keresztje
Benyhe János (szerk.): Járom és csillag
Somlyó György (szerk.): Szonett, aranykulcs
Csuday Csaba (szerk.): A folyó harmadik partja
Kormos István (szerk.): Szerelmes arany kalendárium
Timár György (szerk.): Százhúsz költő
Rába György (szerk.): Verses világjárás
Benyhe János (szerk.): Az üldöző
Bogdán Krisztina – Simor András (szerk.): 12 spanyol és latin-amerikai író / 12 escritores españoles y latino-americanos