Amerikai ​útinapló 9 csillagozás

Simone de Beauvoir: Amerikai útinapló

A ​kiváló francia írónő 1947-ben négy hónapot töltött Amerikában, s naplójegyzeteiből csak hét év múltán írta meg Amerikai útinapló-ját. Ez volt az első könyve, amely magyarul megjelent. A felfedező örömével, fáradhatatlanságával, lázas izgalmával kutatja fel mindazt, amit Amerika ez alatt a rövid idő alatt tájban és emberi arcokban, egzotikumban és hétköznapokban, intellektuális élményben és hangulatokban nyújthat neki. Nem törekszik teljességre, de ami a legjobban érdekli – hogy hogyan él, milyen életet épít, hogyan gondolkodik a világról az amerikai értelmiség –, azt művészi érzékenységgel, a baloldali polgári humanista szemével, teljes bonyolultságában látja meg. Érzi és közvetíti az értelmiség akkori magányhangulatát, a jövőtlenséget, a pénz hatalmát a szellemi értékek felett, s kivált az európaiaknak oly érthetetlen és riasztó politikai és intellektuális közöny légritka atmoszféráját. A gyönyörű és vad tájak lírai leírásából, a négerkérdést érintő lapok mély emberségéből, a… (tovább)

>!
Európa, Budapest, 1976
470 oldal · ISBN: 9630705192 · Fordította: Nagy Péter
>!
Európa, Budapest, 1960
440 oldal · Fordította: Nagy Péter

Enciklopédia 20

Helyszínek népszerűség szerint

New York · Chicago · Amerikai Egyesült Államok · Hudson folyó · Arizona (USA) · Dél · New Jersey · Új-Mexikó · Wall Street


Kedvencelte 2

Most olvassa 2

Várólistára tette 18

Kívánságlistára tette 8


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Simone de Beauvoir: Amerikai útinapló

„Alig volt nap, amikor Amerika el ne kápráztatott volna, s alig volt nap, hogy csalódást ne okozott volna.”

Kicsit olyan, mint azok a sci-fik, amiben a főhőst hibernálják 100 évre, aztán felébredvén fel se tudja fogni, hová csöppent. Beauvoir 1947-ben, a háborúban leszedált Európából ruccan át Amerikába, és úgy csapja hókon a kultúrsokk, mint valami kérges makarenkói férfitenyér. Felhőkarcolók, autók hada, és egyáltalán: a tenger sok önbizalom és vibráló cselekvőkészség. Persze némi akklimatizálódás után már látszanak a problémák is, a paranoid félelmek (elsősorban a kommunizmustól), a nyomortanyák, a szegregáció… de ha van ennek a kötetnek sosem sorvadó erénye, akkor az éppen az, hogy ezek a hibák sosem homályosítják el annyira a szerző szemét, hogy a jót észre ne vegye. Bár Beauvoir baloldali értékrendje egészen nyilvánvalóan kiszüremkedik a szövegből, azért az általánosítást mindig sikerrel elkerüli, ez pedig végül olyan útirajzot eredményez, ami arról az országról szól, ami egyfelől teljesen más, mint az összes többi (mert emberek lakják), másfelől viszont pont ugyanolyan: hisz van benne jó is, meg rossz is.

A szöveg uralkodó elemét a hangulatok jelentik: hogy mit érez az ember a Golden Gate-et, a Grand Canyont vagy New Orleans lüktető vibrálását látva. És hát Beauvoir érzékenysége tökéletesen alkalmas ezen emóciók átadására. Viszont aki korabeli pletykagyűjteményként kívánja olvasni a szöveget, csalatkozni fog, hisz nincsenek benne szaftos sztorik Henry Millerről vagy Humphrey Bogartról. Ami azt illeti, kifejezetten meglepő, hogy bár a szerzőt nyilván érdeklik az emberek, de maga az egyes ember nem különösebben – itt van például N., akivel gyakorlatilag együtt utazza be az országot, de annyit se tudunk meg róla, mint egy random texasi cowboy nyersbőr csizmájáról. (Ez utóbbiról ugyanis legalább megtudtuk, hogy nyersbőr.)

Továbbá sokáig azt is hittem, hogy Beauvoirt a társadalmi kérdések sem annyira érdeklik – regisztrálja ugyan őket, pontosan és érzékletesen, de az elemzésükre nem vállalkozik. Azonban a könyv felénél, a déli út során a faji kérdés, úgy fest, elérte az ingerküszöbét, mert alaposan belemélyed a témába. Örülök neki – egyértelműen elítélően, de hitem szerint tárgyilagosan nyilatkozik róla. És innentől kezdve az egész kötet esszéjelleget ölt (ami – gondolom – nem független attól, hogy ekkor a szerző már másodszorra érkezik New Yorkba, és ugye a hangulatok ábrázolásán túl vagyunk, foglalkozhatunk akár komolyabb témákkal is), elmerülünk a szabadpiaci kapitalizmus, illetve az amerikai beavatkozás-politika bírálatába. Megmondom őszintén, számomra ezek voltak a legnehézkesebb periódusok, visszasírtam az első kétszáz oldal színeit és ízeit.

Összegzés: jó volt. Bővebben: jó volt, de. Még bővebben: a maga idejében elképesztő élmény lehetett ilyen magas szintű íráskészség szűrőjén keresztül találkozni az USA problémáival, különösen ami a feketék helyzetét illeti. Viszont a politikai elemzések azóta mintha megkoptak volna. Ezzel együtt olvasásra ajánlom – egész egyszerűen azért, mert amikor egy Beauvoir-szintű író először kerül kontaktusba olyan újszerű dolgokkal, mint a felhőkarcolók erdeje vagy a sivatag homokján végigömlő naplemente, abból rossz dolog nem sülhet ki.

17 hozzászólás
>!
ervinke73
Simone de Beauvoir: Amerikai útinapló

Mindig mondtam, a női véleményre, a női látásmódra oda kell figyelni. Írjatok, csajok!

>!
hoffmann
Simone de Beauvoir: Amerikai útinapló

450 sűrűn teleírt oldal, a szerző Amerikában (USA) történt körutazásáról, 1947-ből.
Lelkiismeretes utazó és író a hölgy: minden napról beszámol, arról is, amikor semmi érdekeset nem látott. És ilyen bőven akad: unalmas, egymáshoz hasonló városok tucatjain vergődik keresztül, mert rendkívüli elszántsággal és fáradságot nem ismerve törekszik arra, hogy a rendelkezésére álló négy hónap alatt minél többet ismerjen meg az országból. Ezt szó szerint tessék venni: pár hónap elteltével büszkén állapíthatja meg, hogy jobban ismeri Amerika tájait, mint új keletű, New York-i barátai, akik városukból szinte soha nem mozdulnak ki. Minden alkalmat kihasznál tudásának bővítésére.
Előadássorozatot tart a városokban (ezekről szerencsére nem számol be, tárgyuk talán a feminizmus), ez utazásának elsődleges célja. Érdeklődése széleskörű: a tájban gyönyörködő turista és filozófus egyszerre, s még ami a kettő között lehetséges, az mind egy személyben: háziasszony, a nők öltözködését saját, francia ízlése szempontjából kritizáló esztéta, feminista stb.
A szerző ezen kívül kommunista, rokonszenvezik a Szovjetunióval, szerinte a kapitalizmus erői a demokrácia vereségéért küzdenek. A világsajtót reakciós sajtónak nevezi. Ennek ellenére nem látom elfogultnak, igyekszik a benyomásait tárgyilagosan, logikusan közölni.

Hogy mondanak-e valamit a mai embernek a fél évszázad-előtti amerikai mindennapok, a politikai és társadalmi kérdések – erre a kérdésre az a határozott válasz, hogy többnyire igen. S. de B. rendkívül intelligens, tájékozott, széles látókörű, fáradhatatlan, elszánt és elképesztően makacs nő, aki tud írni.

A könyve egyik fele érdekes. A másik felét ki kell hagyni, hacsak valaki nem akar körutazást tenni a hatalmas országban (de még ekkor is kétes az érdekessége a sok eltelt idő miatt) – a baj csak az, hogy az olvasó előre nem tudja, melyiket… Kit érdekelhet ma már például a számtalan részletesen leírt drug-store, szálloda, üzlet, az elfogyasztott ételek és italok minősége, mennyisége (különösen az italoké), a vasúti, vagy autóbuszos utazás részletei?

De megismerhetünk egy olyan országot, ahol a négereket még négereknek hívják, és gyűlölik, elnyomják, szegregálják őket – mármint a fehérek. A gyűlölet és félelem kölcsönös. 13 millióan vannak (az összes 160-ból), és mindenki négernek számít, azaz másodosztályúnak, akinek ereiben afrikai vér egyáltalán van. Valójában 85 %-uknak van fehér felmenője, azaz mulatt, de négernek számít! A gyűlölet a két kaszt között (nem fajnak mondják) mindenütt jelen van. Az amerikaiaknak azzal a rossz lelkiismerettel kell minden nap együtt élni, hogy ők a függetlenség, a demokrácia hazája és bajnokai, de a négereket kirekesztik a társadalomból: elképesztő nyomorban élnek főleg Délen, és tényleges hatalom nincs a kezükben, saját sorsukba sem szólhatnak bele. Délen, ahol „gyűlölet illata lebeg a levegőben” még csak nem is szavazhatnak, hiába van benne ez a jog az alkotmányban. Az indiánokkal szemben nincs ellenérzés, mert „ők nem jelentenek faji veszedelmet”.

S. de B. rokonszenvesnek találja az amerikaiak optimizmusát, kellemesnek, bár képmutatónak ismert, kötelező mosolyukat, másrészt viszont megdöbben azon, hogy semmiféle társadalmi-politikai kérdés iránt nem érdeklődnek, közömbösek: jó lesz az úgy, ahogy a politikusok éppen csinálják. Fiatal emberrel sokkal találkozott, de fiatalként gondolkodóhoz csak egyhez volt szerencséje. A többi csupa-csupa konformista. Sok naiv jó szándék veszi körül, de nagyon zavarja, hogy ez mind tehetetlen, hatástalan, a politikai-társadalmi életre nincs befolyással, azt más elvek szerint intézik. (Nyilván itt rossz szándékra, gonoszságra utal.) Néha mentegeti az amerikaiakat: pökhendiségük nem hatalomvágyból fakad, hanem csak a jót akarják másokra kényszeríteni (ismerős fordulat, de ezért ma már talán unalmas és naivnak hat.) Ezzel összefügg, hogy a jó az teljesen, tökéletesen jó, erkölcsös, jogos és szép, a másik oldalon meg a tökéletes rossz van: minden, ami törvénytelen. (Csak én teszem hozzá: ilyen primitív mentalitással könnyű optimistának lenni, és főleg „jónak” lenni. Van erre egy mondás magyarul: Rendes ember: nem szarik az utca közepére.)

Akkoriban egyébként még Európában nem is léteztek azok az intézmények, amelyeket azóta már mi is megismertünk, ezért mulatságos, hogy a szerző a bevásárló központot hatalmas, sosem látott méretű piacnak, a bevásárlókocsit kis fémtalicskának nevezi, s persze elámul a szerinte felesleges, túlzott árubőségtől, mert szerinte nem igazi választék az, ha ugyanabból a cikkből sokféle színű, formájú kapható – ez csak a választás, a szabadság látszata. A túlzott bőség csapásként üldözi egész Amerikát. (A 2. világháború utáni Európából nézve persze más lehet a túlzott bőség, mint mai szemmel.) Ilyen még a „kerekes ház”; vagy amit ma úgy hívnánk: karaokee kórusban: „szentimentális dalok szövegét vetítik, a zenekar kíséri és az egész terem kórusban énekli”; vagy a kemping: „kész tábor várja a kirándulókat, csak sátrat kell verni”; kereszteződés nélküli, „csigavonalú, érthetetlen útkereszteződések”; peep show – még nincs nevük sem, csak körülírhatóak.

A könyv végén legfontosabb Amerikáról szóló filozofikus gondolatait foglalja össze, mert „ez itt a világ egyik pontja, ahol az emberiség sorsa kockán perdül”.
Hozzáteszem: ha akkor így volt, ma még inkább így lehet: megyünk Amerika után.

Különösen sokat mondhat ez a könyv olyasvalaki számára, aki ismeri a mai Amerikát. Aki például tudja, van-e még ma is faji megkülönböztetés? Nyilván nincs, ha világszerte az amerikai kormány aggódik mindig a legbuzgóbban ezügyben – persze nem otthon, mert ott minden rednben van. Vagy netán mégsem? Mert a Wikipedia így ír: Discrimination permeates all aspects of life in the United States, and extends to all communities of color. (azaz: A diszkrimináció az USA életének minden területét áthatja, és kiterjed az összes színes bőrű közösségre.)
A minap (2011. 07. 26.) meg olvastam, hogy „ Hússzor annyit keres egy fehér amerikai család, mint egy fekete”. És: „tizenöt év alatt a korábbi háromszorosára nőtt a "vagyoni szakadék” a fehérek és feketék között az Egyesült Államokban." Ez olyan meglepő volt, hogy első olvasásra el sem hittem. Magyarországon, akárhogyan is számolom, ezt a számot nem lehet értelmezni, mert nincs két nemzetiség vagy etnikum, amelyek átlagjövedelme ennyire különbözne, közel se. Arra gondoltam, hogy a média, amely a milliárdot és a milliót egymással rendszeresen összekeveri, nyilván most is hasonló nehézségekbe ütközött, amikor két számot el kellett osztani egymással. De itt van a 113, és a 6 ezer dollár évi jövedelem: ez körülbelül annyi. Még ennél is furcsább, hogy a faji megkülönböztetés elleni ádáz harc „eredményeként” ez a különbség egyre nő, és gyorsan nő, azaz amerikaiul: drámaian nő! Ki érti ezt?

Nagy Péter fordításához csak egy kis megjegyzésem van: a francia garage az magyarul nem garázst jelent, hanem autószervízt. (A könyvben többször előfordul az a furcsa eset, hogy az elromlott autót garázsba viszik javítani.)

>!
Francesco
Simone de Beauvoir: Amerikai útinapló

Ha meglepnének bennünket egy több hónapot felölelő amerikai kiruccanással,bizony nem ellenkeznénk.Csak legyen dollár és egy bőkezű finanszírozó.Simone élt a lehetőséggel,keresztül-kasul bejárta az északi földrészt,busszal,taxival,ismerősök kocsiján vagy repülőn.Nem a két szép szeméért,hanem értelmiségi múltja miatt nyerte el ezt a kegyet.Néha egyetemi előadások vagy író-olvasó találkozók tarkították ezt a vakációt,amúgy folyamatos bulizás volt az egész.Ha szórakozás,akkor másnap hajnalig,s a literszámra magába döntött scotch soha nem ütötte ki Simone-t.Egy büszke és laza nő , fürkésző tudásszomjjal felvértezve ,könnyedén,csuklóból rázza ki kerek mondatait,stílusa magával ragad.Hogyan is lépjünk Simone nyomdokaiba ?Ezt a kérdést tehetjük fel magunknak az útinapló „kivégzése” után,mert hirtelen olyan mehetnékünk támad.
-Halihó,taxi,taxi !! Legyen szíves, hajtson gyorsan a Ferihegyi repülőtérre…!


Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

De hangsúlyozni szeretném, hogy egyik kiragadott részlet sem tartalmazza végleges ítéletemet; különben is elég gyakran előfordul, hogy nem jutok végleges eredményre, s határozatlanságaim, toldásaim és javítgatásaim együttese tartalmazza a véleményemet.

5-6. oldal

3 hozzászólás
>!
Kuszma P

Ismertem egy antiszemitát, aki azt mondta: kell valaminek lenni a zsidókban, ami miatt nem szenvedhetem őket.

282. oldal

1 hozzászólás
>!
ervinke73

Milyen jó könyv jelent meg az utóbbi időben? Mostanában nem jelennek meg jó könyvek. Megmagyarázza, hogy őt bosszantja a franciák rajongása az amerikai irodalomért. Faulknert még elfogadja, de Hemingwayt, Dos Passost, Caldwellt, Steinbecket újságíróknak, lapos realistáknak tartja. És ha Franciaországban lefordítják James Caint, Mac Coyt, Dashiel Hammetet, az csak azt bizonyítja, hogy mi az amerikaiakat valamilyen barbár törzsnek tartjuk. Bosszantó, hogy mi ezekkel a dadogásokkal szórakozunk, amikor volt Amerikában egy olyan irodalom, mely felért az európaival: Melville, Thoreau, Willa Carther, Hawthorne.

37. oldal

>!
Nazanszkij 

…visszatérünk a négerkérdésre. Wright többek között fájlalja azt a fajta vonzódást, amelyet Észak s különösen New York fehérei közül sokan éreznek a négerek iránt. Mintegy az amerikai civilizáció ellentéteként határozzák meg a négereket: hatalmas zenei és tánctehetség, gazdag állati ösztönök s a többi közt kivételes érzéki képességek, gondtalanok, hebehurgyák, álmodozók, költők, a vallásos érzés felé tárulkozók, fegyelmezetlenek, gyermetegek – ez a szokványos kép, melyet a négerekről szívesen alkotnak. A „négerek felé fordulnak”, mert beléjük vetítették azt, amik ők szeretnének lenni, s nem tudnak; a legmegbabonázottabbak azok, akik magukban a legsúlyosabb hiányokat érzik; olyannyira, hogy ezek a nigger-lover-ek, ahogy a déliek hívják őket, túlnyomó többségükben megkeseredett, beteg, neurotikus lények, a kisebbségi érzéstől gyötört gyönge emberek. A Harlembe költöző s a négereket rendszeresen a fehérek elé helyező Mezzrow magatartása is ilyen okokra vezethető vissza: Wright az ilyet rendkívül károsnak tartja, mert elősegíti a fehérek és négerek közti szakadék fenntartását. A két fajta közötti szembeszökő különbségek a történelmi, gazdasági, szociális és kulturális helyzet különbségeiből fakadnak, melyeket – legalábbis elméletileg – le lehetne rombolni. De azok közé az igazságok közé tartozik, amelyekről még a legjobb indulatú amerikai fehérek sem szeretnek meggyőződni.

407. oldal, Május 9. (Európa, 1976)

Kapcsolódó szócikkek: Dél · Észak (Amerikai Egyesült Államok) · Harlem · néger · New York
>!
Francesco

Itt az autók szinte párnázott utcákon siklanak, melyekből kis gőzgejzirek fakadnak itt-ott: mintha némafilmben lennénk.
Az autónak fa-karosszériája van, s tágas, mint egy kis autóbusz: gyakran láttam ezeket a rusztikus modelleket, s azt hittem, lassúak, mint a kis teherautók; pedig nagyszerű a motorjuk, s egy tízgyerekes családot nyolcvan mérföldes sebességgel lehet kocsikáztatni bennük.

>!
Francesco

Not to grin is a sin – Aki nem mosolyog, vétkezik.
Cheer up! Take it easy! – Légy jókedvű! Vedd könnyen az életet!
Get up and holler! – Kelj fel és kiálts!

>!
Nazanszkij 

(…) az utolsó nap, melyet Chicagóban töltök. Újra meglátogatom ma délelőtt a múzeumot, a nagyszerű tavat, melyen fehér vitorlák csillognak. A napsütötte pázsiton egy fiatal mulatt alszik, szemére borított szalmakalap alatt. A szürkéskék párában felolvadnak a Loop zömök buildingjei, mintha nem is nehezednének a földre. De a fekete nem veszíti el jogát: a kikötő medencéje mellett, ahol zöld fenekű hajók szunyókálnak, a bársonyos víz partján hatalmas széndombok emelkednek; sínek szabdalta raktárak, melyekben fekete tömbökkel megrakott vagonok járnak. Keresztülvágok egy avenue-n, melyet szédítő sebességgel szelnek a csillogó autók, lemegyek a csatornák felé, s hirtelen különös szuterénbe kerülök; úttest a mennyezete és sokkal sötétebb itt az éjszaka, mint az El alatt; lámpák világítják meg, igazi utca, melynek járdájára boltok, ivók nyílnak, fényes délben neonreklámok világítanak; még a szememben káprázik a nap s a kék vizek fénye, s ez a föld alatti városdarab a régi Metropolis emlékét idézi fel.

437-438. oldal, Május 17. (Európa, 1976)

Kapcsolódó szócikkek: Chicago
>!
Nazanszkij 

L. W. gonoszkodva mondta a napokban, hogy a francia, olasz, angol írók féltékenyek egymásra, mert mindegyiket bosszantja a másik sikere, s ezért irigyli: de az amerikai írók gyűlölik egymást, mert a másikban mindegyik saját sikertelenségének és nyomorúságának képét pillantja meg. Részben ez a keserűség – mely kisebbségi érzéssé változik – akadályozza meg őket abban, hogy merészebb célokat tűzzenek maguk elé, hogy méltóvá váljanak a nagyobb befolyásra: itt is ugyanazt a circulus vitiosust találjuk, mint az egyetemi tanároknál. Különösen amiatt hallottam sajnálkozni őket, hogy az Írószövetség oly makacsul nem hajlandó feladatai magaslatára emelkedni; gyűlésein csak pénzügyekről, érdekkérdésekről van szó: hogyan lehetne jobban terjeszteni a könyveket? Mennyi részt követelhet a kiadó a honoráriumból, ha egy könyv folyóiratban is megjelenik? Az elvi vita, ha ugyan van ilyen egyáltalán, sosem emelkedik magasabbra, mint az olyan témák, mint: Is writing fun? (Mulatság-e az írás?) Meg kell mondani, hogy a mi Író Egyesületünk, melynek ez a szövetség körülbelül megfelel, szintén nem tud szélesebb körben kisugározni. A légkör felfrissítésére Wrightnak az jutott eszébe, hogy ma este meghívja a New Yorkon átutazó külföldi intellektueleket, s mindegyiktől rövid beszámolót kér arról, milyen a hatása az illető országban az amerikai irodalomnak. Az este nagyszerű vacsorával és koktélokkal kezdődik, ital is, konyha is nagyon francia a szép Algonquin szállodában. Aztán egy argentin, egy svéd, egy antifasiszta német, egy amerikai nő, aki sokáig élt Kínában, s én tartunk beszédet, mindenki sajátos nemzeti kiejtésével. A bennünket hallgató közönség szomorú és öregecske, jobbára nőkből áll. A State Department képviselője, akit senki nem hívott, mindnyájunk számára nagyon fölöslegesnek tűnő felszólítást tartott: azon az ürügyön, hogy az amerikai irodalom „hatását” tanulmányozza, csak arról beszélt, hogy lehet eladni az amerikai könyveket külföldön; az ember azt hihette volna, a gyapotexportról tart előadást. Gyöngéd könyörülettel beszél a tető, kenyér, tűzhely nélküli, szegény kis mezítlábas Európáról, s a segélyről, melyet Amerika nyújt neki, a könyvekről, melyeket szellemi táplálékul küld. Azt mondja: „Amikor még a szállítóeszköz nagyon ritka és drága volt, repülőgépen küldtük Lengyelországba egy másolatot az Elfújta a szél című filmből. Egyesek szemünkre vetették ezt a tékozlást. De talán volt egy maroknyi lengyel, aki e filmet látva értette meg, hogy van még a világon egy darab föld, ahol a szabadság virágzik…”

402-403. oldal, Május 8. (Európa, 1976)


Hasonló könyvek címkék alapján

Zentay Tibor: Mit kell tudni az Egyesült Államokról?
Richard Collins (szerk.): Indiánok és ősi kultúrák Észak-Amerikában
Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek
Patti Smith: Kölykök
Trembácz Éva Zsuzsanna: Amerika! Visszaintegetsz?
Pápai Zsolt – Varga Balázs (szerk.): Korszakalkotók
Magyar Bálint: Az amerikai film
Danyi Orsolya – Fertőszögi Péter (szerk.): San Franciscótól Woodstockig
Kovács Lázár: Az amerikai küldetés
Vajda Zoltán (szerk.): Költők, kémek, detektívek, pirítós és fordítások