A ​hit hatalma 70% 27 csillagozás

Tekintve, hogy Beauvoir már az előszóban kilistázza e könyv hibáit, úgy érzem, ki van lopva a számból a falat. Kénytelen vagyok hát a szöveg pozitívumaira koncentrálni. Szerencsére van neki olyan. Ez a könyv ugyanis csak első blikkre visz minket ismerős világba (a ’20-as, ’30-as évek Franciaországába), valójában egy hihetetlenül egzotikus tájon játszódik: Nőországban. E kötet szereplői közé a férfi csak mint vendég érkezhet, mint egy idegen kultúra képviselője, akiről szinte csak közvetett ismereteket szerezhetünk: pletykákból, rémhírekből, stikában elolvasott versekből és regényekből. Ebben a világban nem létezik szexualitás – amikor meg aztán kiderül, hogy mégis, csak eddig mindenki úgy csinált, mintha a babákat a káposztaföldről takarítanák be… hát… az igen nagy meglepetés. A hit hatalma nyíltan a képmutatás kritikája, és egyben annak a traumának a dokumentuma, ahogy a világba kilépő nő egyszer csak ráébred: amit eddig mondtak neki, köszönő viszonyban sincs a valósággal. Bizonyos értelemben feminista propaganda, de sokat lágyít rajta, hogy Beauvoir kellő (ön)iróniával ábrázolja lazán összekapcsolódó novelláinak hősnőit. Sajnos a szerző (itt) érezhetően nem a jellemábrázolás mestere, szereplői a szakmányban lefolytatott egzisztencialista párbeszédek ellenére is (vagy éppen azért) élettelenek maradnak. Aminek köszönhetően izgalmas, okos szöveget kapunk, ami valahogy mégis hideg és merev marad.

Nálam ez a középszerűség regénye lett. Középszerűek, színtelenek a szereplők, és úgy nagyjából a vergődéseik és a mozgatórugóik is.
Amiben Beauvoir ebben a kötetben jó, az a korrajz. De ennyi élettelen karakter után ez már kevés a boldogsághoz.

Ahogy Beauvoir írja, ezek az írások – bár lazán összefűzött mégis olyannyira összetartózók – nagyon foglalkoztatták őt élete és írói pályája korai szakaszán, mégis olyannyira kezdetlegesek, kiforratlanok, annyira kevéssé Beauvoirosok, hogy számomra (bár a téma engem sem hagy hidegen), kínszenvedés volt olvasni őket.
Ha önhibámon kívül nem utazom majd kétszer annyi ideig, mint terveztem (Köszi MÁV!), valószínűleg régen sutba hajítottam volna az egész könyvet.

Nem tudtam mire számítsak valójában, ezért valami elméleti és viszonylag radikális típusú könyvet vizionáltam magamban az olvasás előtt. Nem ez lett végül, de nem is baj, hiszen ehelyett kaptunk egy társadalomrajzot, ami a tanácstalanság, irányvesztettség társadalmát rajzolta fel nekünk. Igaza volt a fülszövegnek abban, hogy egy változó korban a régi értékek elvesztése és a folyamatos megújulás hatására születnek meg azok a sorsok, amikben az emberek nem találják helyüket, hovatartozásukat. 5 ilyen történeten keresztül pedig az olvasó is láthatta ezt.

Számomra túl töredékes volt. Az öt nő sorsát különálló történetekként kezdtem olvasni, és csak akkor döbbentem rá, hogy összeérnek a fejezetek, amikor egy szereplő felbukkant egy másik történetben is. Sajnos a francia nevekkel is volt problémám, a Marcelle nevet például nehezen sikerült azonosítanom, a fejezetcím ellenére is. Ennek ellenére mégis az ő története tetszett a legjobban. Jó, hogy ez a regény „csak” szárnypróbálgatás volt.

Simone de Beauvoir művei közül eddig csak „A második nem” című könyvet olvastam, mely keményen áll ki – megítélésem szerint – a radikális feminizmus elvei mellett. Mondhatjuk tehát, hogy tisztában voltam vele, nagyjából mit várhatok ettől a kötettől. Persze, beigazolódott: tényleg csak nagyjából.
Az első történet, Marcelle története szippantott be rögtön magával, és bár azóta a másik négy hölgyemény történetén is átrágtam magam, azt hiszem, az első volt rám a legnagyobb hatással. Bár azt még nem tudom pontosan eldönteni, hogy pozitív vagy negatív ez a hatás. Azt hiszem, az a történet számomra tele volt fájdalmas felismeréssel, és ezért is érinthetett meg ez leginkább.
Maga az összeállítás így számomra kevésbé volt megkapó, az utolsó történet igazából már nem is érdekelt, mert úgy gondoltam, az elsőtől megkaptam mindent, amit várhattam.
Hogy némi szó essék erről is: maga a kötet borzasztó olvasmányos, de a gondolatok, életérzések és élet-meglátások miatt nem tudtam vele túl gyorsan haladni, többször meg kellett állnom, és átgondolni, megemészteni az olvasottakat Bevallom, a francia nevekkel néha gondban voltam, ami a kezdeti sorokban tovább nehezítette a megértést.
Alapvetően úgy gondolom, hogy több lettem azáltal, hogy ezekkel a gondolatmenetekkel megismerkedtem – noha sokszor nem értettem egyet, és néha pedig megrettentem, hogy mennyire tudok azonosulni velük. Mindenképp tanulságos volt számomra.

Végre megjelent !