Kódkönyv 94% 29 csillagozás

A kódgépek igazi erejét és a bennük rejlő potenciált jól mutatja a brit szárazföldi csapatok és a légierő által használt Typex (vagy Type X) és az amerikai katonaságnál rendszeresített SIGABA (vagy M-143-C). Mindkét szerkezet bonyolultabb volt az Enigmánál, s mindkettőt előírásosan használták, következésképp az ellenség nem is tudta feltörni a kódjukat. A szövetségesek kriptográfusai bíztak abban, hogy a bonyolult elektromechanikus gép kódja garantálja kommunikációjuk biztonságát. Titkos üzeneteket azonban nem csak rejtjelező géppel lehet küldeni – olyannyira nem, hogy a második világháború alatt használt legbiztonságosabb kódok egyike egyben a legegyszerűbb is volt.
Az amerikai katonai vezetők a csendes-óceáni hadviselés során fokozatosan felismerték, hogy a rejtjelező gépeknek, így a SIGABA-nak is vannak hátrányai. Jóllehet az elektromechanikus sifrírozás viszonylag magas szintű biztonságot nyújtott, kínosan lassú volt. Az üzeneteket betűről betűre be kellett gépelni, a kimenetet betűről betűre le kellett írni, s csak az így létrejött kódszöveget lehetett odaadni a rádiósnak. A vételi oldal rádiósa a vett üzenetet átadta egy rejtjelfejtőnek, aki gondosan kiválasztotta a megfelelő kulcsot, majd a kódszöveget begépelve, betűről betűre megfejtette. Egy parancsnokságon vagy egy hajón erre idő is, hely is kerül, de egy olyasféle ellenséges környezetben, mint amilyenek a csendes-óceáni szigetek voltak, a rejtjelező gép nem bizonyult ideális eszköznek. Egy haditudósító így írta le, milyen nehézségeket okozott a kommunikáció a dzsungelharcok hevében: „Mikor a csata egy kisebb területre korlátozódik, mindenre csak tizedmásodpercek jutnak. Nincs idő sifrírozásra és desifrírozásra. Ilyen esetekben az angol nyelv az utolsó mentsvár: minél nyersebb, annál jobb." Az amerikaiak szerencsétlenségére sok japán katona az Egyesült Államokban végezte el az egyetemet, s folyékonyan beszélte az angolt – beleértve a káromkodást is. Ilyen körülmények között sok mindent megtudtak az amerikai stratégiáról és taktikáról.
A problémára az elsők között reagált egy Los Angeles-i mérnök, Philip Johnston, aki katonának már idős volt ugyan, de ki akarta vennn a részét hazája harcából. 1942 elején kezdett hozzá egy olyan sifrírozási módszer kidolgozásához, amelyhez az inspirációt gyerekkori élményei adták. Egy protestáns lelkész fiaként egy arizonai indián rezervátumban nőtt fel, s ennek köszönhetően tökéletesen ismerte a navahó kultúrát. Egyike volt a kevés nem törzsbelinek, aki folyékonyan beszélte a nyelvet, s ennek folytán gyakran tolmácsolt a törzs tagjai és az állami szervezetek munkatársai között. Ebbéli minőségében egyszer még a Fehér Házba is eljutott: kilencévesen ő fordította annak a két navahónak a szavait, akik törzsük képviseletében igazságosabb eljárásért folyamodtak Theodore Roosevelt elnökhöz. Johnson tehát pontosan tudta, hogy a törzsön kívüliek egy árva szót sem értenek a navahók nyelvéből, s így ötlött fel benne a gondolat, hogy a navahó vagy bármely más észak-amerikai indián törzs nyelve gyakorlatilag feltörhetetlen kód lehet. Ha a csendesóceáni hadszíntéren minden zászlóaljban van két indián rádiós, a biztos kommunikáció máris meg van oldva.

230-231. oldal

Összesen négyszázhúsz navahó kódbeszélő teljesített szolgálatot. Noha mint katonákét mindenki elismerte a bátorságukat, a titkos kommunikációban játszott szerepükről nem beszélhettek, mert a hatóságok megtiltották nekik. Ahogyan Turingról és a Bletchley Parkban dolgozókról, róluk is évtizedekre elfeledkeztek. Végül 1968-ban feloldották a navahó kódot, és a kódbeszélők a rá következő évben megtartották első bajtársi találkozójukat. 1982-ben az Egyesült Államok kormánya azzal tisztelte meg őket, hogy augusztus 14-ét a navahó kódbeszélők nemzeti napjává nyilvánította. A navahók szolgálatának legnagyobb elismerése mindazonáltal mégiscsak az, hogy az övék a világ egyetlen kódja, amelyet soha nem törtek fel. Szeizo Ariszue altábornagy, a japán hírszerző szolgálat vezetője elismerte, hogy bár az amerikai légierő kódját megfejtették, a navahó kódba beletört a bicskájuk.

240. oldal

A XIX. századi kriptoanalízis legagyafúrtabb figurája egy különc brit zseni, Charles Babbage volt, akinek neve a modern számítógép gondolatának felvázolása révén vált közismertté. 1791-ben született, egy tehetős londoni bankár, Benjamin Babbage fiaként. Miután az apja engedélye nélkül házasodott, többé nem állt rendelkezésére a Babbage-vagyon, de anyagi értelemben így is elég biztos lábakon állt. Ide-oda kalandozó tudósként élte életét, mindig azzal a problémával foglalkozott, ami épp csiklandozta a fantáziáját. Számos találmánya volt, köztük a sebességmérő és a „bölényhárító", az utóbbi az a félszoknyaszerű vasszerkezet, amit régen a gőzmozdonyok elejére szereltek, hogy azzal tuszkolják le a sínekről a makacs szarvasmarhákat – a Vadnyugaton inkább a ráérős bölényeket. A komoly tudományos eredmények terén is volt mit fölmutatnia. Ő hívta fel elsőként a figyelmet arra, hogy az évgyűrűk vastagsága az adott esztendő időjárásának függvénye, s ennek alapján kijelentette, hogy öreg fák tanulmányozásával következtetni lehet a régi korok időjárására. Statisztikával is foglalkozott, és amúgy mellékesen kidolgozott néhány mortalitási táblázatot, amelyek a mai biztosítók munkájának alapvető eszközei közé tartoznak.

81. oldal

Röviden összefoglalva: nincs olyan érv, amely ellen szólna, hogy a politikai, gazdasági és társadalmi klímához igazítsuk a szabályozást. A döntő tényező mindig az lesz, mitől fél jobban a közvélemény: a bűnözéstől vagy az államtól.

320. oldal

A britek és a franciák tizenhárom éven át feltörhetetlennek tartották az Enigmát, most azonban újjáéledt a remény. A lengyelek eredményei bebizonyították, hogy az Enigma kódjának is vannak hiányosságai, s ez új lendületet adott a szövetségesek kriptográfusainak. A lengyelek úttörő munkája megtorpant ugyan az új keverőtárcsák és a több vezetékkel ellátott kapcsolótábla előtt, de a tény ettől még tény maradt, és az Enigma feltörhetetlenségének mítosza szertefoszlott.
A lengyelek eredményei azt is bebizonyították a szövetségeseknek, hogy érdemes matematikusokat rejtjelfejtésre fogni. Az angliai 40-es szobában mindeddig a nyelvészek és a humán képzettségű emberek voltak a hangadók, most azonban a matematikusok és a tudósok felvétele helyrebillentette a mérleget. Jobbára régi ismeretségek alapján toborozták őket, azaz a 40-es szoba munkatársai fölvették a kapcsolatot régi oxfordi és cambridgei diáktársaikkal. A hölgyek sem tétlenkedtek, ők Cambridgeből és olyan iskolákból hívtak meg hallgatókat, mint a Newnham College és a Girton College.
Az újoncokat nem a londoni 40-es szobába vitték, hanem a buckinghamshire-i Bletchley Parkba, az újonnan alapított Government Code and Cypher Schoolba (Állami Rejtjelező és Rejtjelfejtő Iskolába; GC&CS) – az vette át a 40-es szoba feladatkörét és kollektíváját. Bletchley Park sokkal több szakembert tudott befogadni, ami fontos tényező volt, mivel a háború kitörése miatt elfogott kriptogrammák özönére lehetett számítani, Németország az első világháborúban kétmillió rejtjelezett szót forgalmazott, most azonban a rádiók ugrásszerűen megnövekedett száma miatt a britek napi kétmillió szóval kalkuláltak.

193-194. oldal

Az Enigma forgalmát ebben a fejezetben eddig egyetlen óriási kommunikációs rendszerként kezeltük, a valóságban azonban több különálló hálózat létezett. Ilyen külön hálózata volt például az észak-afrikai német hadseregnek, és Enigma kezelőinek kódkönyve is különbözött az Európában használatostól. Ennél fogva ha Bletchleynek sikerült azonosítani az észak-afrikai napi kulcsot, aznap az összes Észak-Afrikából küldött német üzenetet meg tudta fejteni, ennek a kulcsnak azonban az Európában forgalmazott üzenetek megfejtésében nem vették hasznát. Hasonlóképpen a Luftwaffénak is megvolt a maga külön kommunikációs hálózata, és forgalmazásának desifrírozásához a Bletchley Park-iaknak meg kellett fejteniük a Luftwaffe napi kulcsát.
Egyes hálózatokat nehezebb volt feltörni, másokat könnyebb. A Kriegsmarine, a német haditengerészet volt a legkeményebb dió, mert ott az Enigma egy bonyolultabb változatát használták. A tengerészeti Enigma kezelői például nem öt, hanem nyolc keverőtárcsa közül választhattak, ami csaknem hatszor annyi tárcsasorrendet tett lehetségessé, következésképp Bletchleyben hatszor annyi ideig tartott a kulcs kihüvelyezése. A tengerészeti Enigma másik különbsége a visszairányító volt. A standard Enigmában a visszairányító mindig egy bizonyos helyzetben állt, a tengerészeti Enigmáét ezzel szemben huszonhatféle helyzetben lehetett rögzíteni, ennél fogva a lehetséges kulcsok száma is a huszonhatszorosára emelkedett.
A tengerészeti Enigma feltörése az elmondottakon kívül amiatt is nehezebb volt, hogy kezelői kerülték a sablonos üzeneteket, s ezáltal megfosztották Bletchleyt a támpontoktól. Ráadásul a Kriegsmarine biztonságosabb módszerrel választotta ki s továbbította az üzenetkulcsokat. A több keverőtárcsa, a változtatható állású visszairányító, a nem sablonos üzenetek, és az üzenetkulcsok továbbításának új módszere révén a német haditengerészet kódja feltörhetetlennek bizonyult.

219-220. oldal

Végül közvetlenül a búcsúzás előtt Diffie már nem bírta tovább, és kerek perec föltette Ellisnek az igazi kérdést: „Árulja el, hogyan jött rá a nyilvános kulcsra?" Ellis csak hosszú hallgatás után, suttogva válaszolt: „Nem tudom, mennyit mondhatok. Maradjunk annyiban, hogy maguk sokkal többet produkáltak, mint mi."

6. /A nyilvános kulcsú kriptográfia

Babbage-t, a buzgó statisztikust és a mortalitási táblázatok rigorózus összeállítóját zavarta az imént bemutatott nyílt szöveg utolsó két sora, az „Every moment dies a man, / Every moment one is born" (Minden percben meghal egy ember, / s minden percben születik egy), ezért azt javasolta Tennysonnak, hogy eszközöljön egy kis módosítást az „egyébként szép" versen:

„Napnál világosabb, hogy ha ez igaz lenne, az emberiség lélekszáma sose változna. […] Javaslom, hogy költeménye következő kiadásának utolsó két sorát a következőképpen írja át: „Minden percben meghal egy ember, / s minden percben születik 1,1/16." […] A tényleges szám olyan hosszú, hogy nem bírom egyetlen sorba bepréselni, de azt hiszem, egy versben megfelel az 1/16-os pontosság is.
Maradtam kiváló tisztelettel stb.,
Charles Babbage"

Demaratosz még csak egyszerűen elrejtette a titkos üzenetet, Hérodotosz azonban beszámol egy másik esetről is, amikor ez a módszer ismét elegendőnek bizonyult a közlendő célba juttatásához. Leírja Hisztaiaeusz esetét, aki szerette volna fölbiztatni a milétoszi Arisztagoraszt, hogy lázadjon fel a perzsa király ellen. Annak érdekében, hogy üzenetét a címzetten kívül más ne olvashassa el, leborotváltatta küldönce koponyáját, ráírta, amit akart, és megvárta, míg kinő a haja. A történelemnek ebben az időszakában még megengedhető volt ez a fajta ráérősség… A küldönc, aki látni valóan semmilyen gyanús holmit nem hordozott, bántatlanul célba ért, ahol azután leborotválta a haját, és megmutatta a címzettnek, mi van a feje tetejére írva.

15. oldal

Az üzenet elrejtése által lebonyolított titkos kommunikáció neve szteganográfia. A szó a „fedett" jelentésű görög szteganosz szóból származik, ehhez járul az „írni" jelentést hordozó grafein.

15. oldal