Fociológia 17 csillagozás

Simon Kuper – Stefan Szymanski: Fociológia

A Fociológia nem a pénzről szól, illetve nem elsősorban arról. Sokkal inkább a számadatok és statisztikák újszerű elemzéséről, a közhelyes dogmák megcáfolásáról és az újságok üres frázisainak kifigurázásáról. A könyv új látásmóddal ruházza fel az olvasót, miközben végleg leszámol az olyan kijelentésekkel, mint hogy „a labda gömbölyű”, „tartalommal kell megtölteni a játékot”, és hogy „sikerült leigazolniuk az új Messit”.

Ez a bővített kiadás azt is bemutatja, hogyan tudnak nyereségesen működni a futballklubok, mi az, ami működésük során kívánatos, és mi az, amit mindenáron el kellene kerülniük – mégsem teszik.

>!
Twister Media, Budapest, 2016
512 oldal · ISBN: 9786155631009

Most olvassa 4

Várólistára tette 4

Kívánságlistára tette 12


Kiemelt értékelések

>!
vargarockzsolt P
Simon Kuper – Stefan Szymanski: Fociológia

A könyv is idézi azt a megállapítást*, hogy 10 000 órát kell valamivel komolyan foglalkozni, hogy igazán mester szintre emelkedhessünk. Nos, én még nem foglalkoztam ennyit a focival, saját számításom szerint úgy 7 000 óránál tarthatok spoiler, azaz a mester szinttől még távol vagyok, ezért hát óvatosan fogalmazok. Szerintem jó ez a könyv, még akkor is, ha igaza is van @Cipőfűző nek**, sok hülyeség is van benne. Ezért közelebb áll a véleményem @Teetee értékeléséhez*** , még ha nem is rajongok annyira ezért a könyvért, mint ő.

Miről is van szó?
A szerzők statisztikai módszerekkel elemzik a focit, és annak társadalmi-kulturális-gazdasági környezetét is. Ezek közül a gazdasági elemzések szerintem kiválóak, a társadalmi elemzések is találóak, a kulturális elemzések viszont elég felületesek. Ami viszont a legfontosabb: a sportszakmai megállapítások elég vitathatóak. Mit lehet a statisztikákon vitatni? Nyilvánvaló, hogy a statisztikákat összeállítók mindig egy sajátos nézőpontból tekintenek egy-egy jelenségre, és ezért aztán nem mindig a legfontosabb aspektusokat emelik ki. Hogy egy konkrét példát is említsek: spoiler Túl ezen, nyilván ismerjük azt a közhelyet is, hogy annak a statisztikának érdemes hinni, amelyet saját magunk hamisítottunk. És harmadszor, ez a legviccesebb, maguk a szerzők is leírják – példával! –, hogy a statisztika miért megbízhatatlan:
„minél több adat áll a rendelkezésünkre, annál valószínűbb, hogy előfordul, hibás döntést hoz valaki, mert a számok olyan jelenségre engednek következtetni, ami valójában nem áll fenn” spoiler
Ehhez nehéz komoly kommentárt hozzáfűzni: milyen módszer az, amely a bővebb információs bázis figyelembe vétele esetén rosszabb eredményt hoz?

Szóval, szerintem, a labdarúgás statisztikai elemzéseken alapuló leírása jelenleg még elég megbízhatatlan jóslásokhoz vezet, a jövőt illetően. A múltat viszont képes elég jól megmagyarázni. :) Biztosan vannak olyan részterületei, amelyek spoiler már most nélkülözhetetlenek egy edzői stáb számára, de az egész terület fől van fújva – gondolom én, a saját tudásbeli korlátaim között.

A könyv mégis tetszett, mert a nemzetközi focivilágról szólt 500 oldalon keresztül – ami engem érdekel, és rengeteg érdekes témát felvetett, és rengeteg számomra ismeretlen információt adott. És nem csak a labdarúgás tekintetében, hiszen például megtudhattam azt is, hogy spoiler.
A könyv legaktuálisabb része az volt számomra, hogy leírta, kiknek az érdeke a futballstadionok és egyéb gigantikus sportlétesítmények építése, és kik járnak jól a nemzetközi tornák, olimpiák, világbajnokságok rendezésével. spoiler
Ami a magyar focit illeti, az helyén van kezelve, vagyis néhány elrettentő adattól eltekintve nem szerepelünk benne. Ha a könyv szerzőinek igazuk van abban, hogy egy válogatott teljesítményét az ország gazdasági ereje, népességszáma, az adott sportágban a tradíciók, és végül a demokratikus berendezkedés foka határozza meg döntő mértékben, akkor a következő évtizedekben a magyar foci továbbra is ott marad ahol most van, minden ráköltött, közpénzből fizetett forint bűnös pazarlás.
Írtam néhány szórakoztató karcot is a könyvhöz, akik szeretik a focit, azoknak ajánlom azokat is.

* spoiler
** spoiler
*** spoiler

5 hozzászólás
>!
Cipőfűző P
Simon Kuper – Stefan Szymanski: Fociológia

Már régóta el akartam olvasni ezt a könyvet, de kissé csalódtam. Pedig szőröstül-bőröstül érdekel a foci, és imádom a statisztikákat, így hát azt hittem nekem való lesz, de sokszor az agyvérzés kerülgetett az olvasása közben.

Amúgy a könyv eléggé az angol labdarúgásra (legalábbis a legtöbb adatot onnan vették) van kihegyezve, ami érthető is, hiszen elsősorban arra a piacra készült, az első kiadás eredeti alcíme: Miért veszít örökké Anglia? Mint kiderült úgy a háromnegyedénél.
Sokat írtak az angol labdarúgás problémáiról, vagyis inkább a válogatott viszonylagos sikertelenségéről. Ebben a részben voltak érdekes dolgok, de volt egy iszonyú hülyeség is. Az angol bajnokságot a NBA-hez hasonlították, mint két szuperliga. Na igen, csakhogy az NBA valóban amerikai, amerikaiak kosaraznak amerikai csapatokban, míg a legjobb angol focicsapatokban legfeljebb 1-2 angol van, és a csapatok tulajdonosai sem angolok. Megnéztem, az NBA idei döntőjének utolsó meccsén a két csapatban összesen volt 2 idegenlégiós. Az USA kosárlabda válogatottja pedig bárkit legyőz csukott szemmel is ha akar.
Azt állítják, hogy túl sok angol játékos van a Premier League-ben, te úristen, ezt nem gondolták át. Szerintük akkor tudnak majd eredményes válogatottat összerakni, ha a csúcsbajnokságban, ami tehát szerintük az angol bajnokság, kevés angol játszik.

A szerzők közül az egyik úriember közgazdász, ami meg is látszik a könyv szellemiségén. Csak az a jó, ami profitot termel, ami pénzügyileg „hú de megéri”. Persze, megértem, ezt tanulta, ebben a világban él. Bár azt nem értem, hogy miért kell egy futballklubot összehasonlítani egy kereskedelmi céggel, hiszen eredetileg egy sportegyesületről beszélünk, ami eredendően a sikerekért, a győzelmekért működik. (a járási 4-ben még tényező a testmozgás is), míg mondjuk a Tesco (ők más példát hoztak) azért működik, hogy nyereséges legyen, és nem elsősorban azért, hogy nekem legyen szalámi a hűtőben. Aztán persze kihozzák, hogy a klubok veszteségesek, ami futballberkekben gyakorlatilag egy köztudott dolog. Ott vannak a milliárdos klubelnökök, pl.: Florentino Pérez, őt nem érdekli, hogy a Real Madrid, mint cég veszteséges, mert más oldalról mégis rengeteg pénzt hoz neki. Igen, maguk a klubok gazdaságilag lehet, hogy veszteségesek, de hányan meggazdagodnak a fociból könyörgöm, amit végülis a könyvben is leírtak.

Az igazolásokról szóló részben Jamie Carragher (liverpooli legenda) önéletrajzából idézgetnek, aki hát önmaga sem volt egy futballgéniusz, egyszerűen egy tiszteletre méltó, szorgos iparos, kőkemény bekk. Ő pedig hihetetlenül lekezelően ír egykori csapattársairól. ( a könyv népszerűsítéséhez egyébként az angol labdarúgó társadalomból éppen Carraghert nyerték meg maguknak) Ezt a szerzők kb. készpénznek veszik. (egyébként a felsorolt játékosok közül mindegyiknek a kisujjába több tehetség és kreativitás szorult, mint a jó Jamie-nek.)
A lényeg, hogy szerintem rengeteg a blődség és az ellentmondás a könyvben. Ez a rész „ostoba átigazolási tévedésekről” szól, hogy néhány klub mennyit költött, és hogy ez a serlegek számában mennyire nem látszott meg. Aztán 30 oldallal később elég jól bemutatják a relokáció problémáját a játékosok körében. Érdekes mód előbbi esetben ez fel sem merült, pedig a felsorolt játékosok mind külföldiek. Vagy esetleg az is eszükbe juthatott volna, hogy valamit a Liverpool-nál rontottak el, szakmai szinten (edzettség, pszichológia). Legalábbis ha egy osztályban sok gyerek rossz jegyet kap, lehet, hogy a tanárral van baj.

Bevallom, a tizenegyesekről szóló fejezet nagy részét átugrottam, mivel nemrég egy másik könyvben de facto ugyanerről olvastam.

A színes bőrűek diszkriminációjáról szóló fejezet már nem aktuális egy ideje. Illetve a fejezet végére oda jutottak, hogy a fociban a tudás számít leginkább manapság. De akkor mégis miért vetették fel a kérdést? Egyébként is tiszta szemmel látható, hogy nincs diszkrimináció Angliában, Franciaországban (persze sajnos még mindig előfordulnak rasszista jelenségek, amikre főként azért emlékezünk jól, mert annyira ritkák, és ezért szembetűnőek), a nemzeti válogatottaik jó részét színes bőrűek teszik ki. Szóval ez a fejezet is hoz egy csomó adatot, meg statisztikát, de minek. Hogy elérjék az 500 oldalt?

A nemzeti válogatottakat elemző részben rettenetesen idegesített egy fogalmuk. Túlteljesítő válogatottak. Szerintük végülis nagyjából mindegyik válogatott túlteljesít, amelyik jól teljesít, a lehetőségeihez mérten (népesség ,gazdaság stb.), iszonyú hülyeség. Szerintük Brazília túlteljesít, Spanyolország túlteljesít, Anglia túlteljesít, de hát ezek az országok eszméletlen futballmúltra tekintenek vissza, vagy olyan ragyogó körülményeket teremtettek a foci népszerűsége miatt, vagy csak egyszerűen tökéletesen alkalmaznak egy taktikát, szakmailag nőttek a többiek fölé. Az Egyesült Államok alulteljesít az ő definíciójuk szerint, dehát az USA-ban durván 100 évig nem foglalkozott senki a focival. Egy kettőre pedig nem megy a világ élvonalába kerülni még egy gazdasági szuperhatalomnak sem, mivel ennek nem csak ez a függvénye.
Ebben az alulteljesítéses/túlteljesítéses baromságban Norvégiával példálóznak a könyvben, hogy milyen jók a téli sportokban. Hát persze, hiszen hozzá tartozik az ország imázsához, hagyománya van és népszerű, a környezeti adottságok miatt is. A norvég foci viszont gyakorlatilag halott. A klubcsapataik és a válogatottjuk is súlytalan. Pedig 20 éve még számon tartották őket. Igazából nem értettem, hogy mit akarnak kihozni ebből.

A könyv többnek akar látszani, mint ami. Sok a felesleges elemzés, kérdésfeltevés. Adatokat, statisztikákat hoznak olyan dolgok megmagyarázására, amik „szabad szemmel” is tisztán láthatóak, így üres frázisokat fújnak.
A könyv egyik célja (véleményem szerint), hogy igazolja a foci statisztikai mérésének fontosságát. Természetesen fontos is statisztika, de úgy érzem, hogy a szerzők már túlzásokba esnek.

Volt egy rész, amelyik tényleg tetszett, az a dúsgazdag befektetőkről, és a pénzügyi fair playről szóló volt. Ott tényleg sikerült érvekkel magyarázni, hogy ez a fair play szabály valójában inkább negatív mint pozitív, és sikerült megváltoztatni a véleményemet róla.

Vártam még pár dolgot, hogy majd biztos megemlítik, de aztán mégsem volt benne. Pl: a relokációs résznél, hogy már régóta jelen van néhány csapatnál vagy edzőnél, hogy a légiósokat nem egyesével szerződtetik, hanem legalább kettesével. (itt a könyvben agyondícsért Wengert is állíthatták volna példaként, vagy mondjuk a német edzőt, Volker Finkét akiről ez köztudott volt).
Azt hittem Van Gaal-t is felhozzák jó példaként, akit az első „laptopos” edzők közé sorolnak, és sokat adott a mérésekre, statisztikára, és majd jó sztorikat tudok meg róla.

Minden tiszteletem a szerzőké, iszonyatos adathalmazzal dolgoztak, a könyv stílusa is olvasmányos, csak hát…
De legalább már tudom, hogy miért nem lőnek a játékosok idegesítően tiszta lövőhelyzetekben 18-20 méterről. A statisztikusok miatt, akik szerint nem éri meg (megint az a fránya hasznosság, megőrülök), mert kevés százalékban lesz gól belőle. Pedig hát közhely, de lövésből lesz a gól. És ez szentigaz.

4 hozzászólás
>!
Teetee
Simon Kuper – Stefan Szymanski: Fociológia

Ilyen könyveket kell írni a fociról. És ilyeneket kell olvasni, hogy túl tudjunk lépni a meccs utáni edzői nyilatkozatok közhelyerdején.
Teleszamárfüleztem a könyvet, és alig bírtam visszafogni a ceruzámat, hogy ne húzzak alá szinte minden bekezdést. Úgy olvastam, mint egy tankönyvet – minél többet meg akartam belőle jegyezni, és úgy akartam jelölni a fontos részeket, hogy sokkal később is gyorsan „át tudjam ismételni” az anyagot.
Ez jól sikerült (mondjuk ebben mindig jó voltam), amint az ma reggel bizonyítást nyert: a könyv 90%-át ugyanis még januárban olvastam, aztán egyéb események valahogy eltántorítottak tőle, de tegnap este a fordítóval beszélgettem, és kölcsönösen lelkesedtünk a könyvért, úgyhogy muszáj volt gyorsan elolvasnom a hátralévő ötven oldalt reggel.
(Már megint magamról írok, nem a könyvről, csak szólok annak, aki nem vette volna észre.)
A Fociológia az aha-élmények könyve, és rengeteg muníciót szolgáltat kocsmai beszélgetésekhez (de akár üzleti tárgyalásokhoz is), mivel mindazt, amit talán sejt az egyszerű szurkoló is, kőkemény tényekkel és számokkal is alátámasztja.
És ilyenek derülnek ki belőle:
– A megalomán átigazolási díjak helyett inkább a játékosbérekre kell költeni a pénzt, a statisztikák szerint ugyanis azok a klubok teljesítenek jobban, amelyek rendesen megfizetik a játékosaikat, nem azok, amelyek egy-egy névre elszórnak rengeteg pénzt.
– Bár a klubok tízmilliókat adnak ki egy-egy játékosért, az átigazolás létrejötte után – teljesen logikátlanul – nem szánnak pénzt arra, hogy legyen egy „relokációs tanácsadójuk”, aki segíti őket a beilleszkedésben. Akik figyelnek erre, előnyt szerezhetnek.
– Egy futballklub célja nem a profit, hanem a trófeák gyűjtése. Be lehet rendelkezni profitszerzésre is, de ebben az esetben a tulajdonosok kiveszik a pénzt a klubból (zsebre teszik a nyereséget), amivel lehet ugyan tartani egy középszerű szintet, de nem lehet dominálni a legerősebb sorozatokban.
– A pénzügyi fair play a jelen formájában teljesen szembemegy a logikával, mert nem egy egységes fizetési plafont szab meg, mint mondjuk az NFL-ben, hanem minden klubot saját magához viszonyítva vizsgál – ez a rendszer egyértelműen a legkisebb klubokat sújtja, míg a nagyok úgyis megtalálják a kiskapukat.
– A nagy világesemények házigazdáinak állampolgárai szignifikánsan boldogabbak, de csak akkor, ha az éves átlagfizetésük eleve meghaladja a 15 000 dollárt. Ez alatt az embereket igenis a pénz boldogítja, nem az olimpia vagy a vb.
– Egy válogatott várható sikerességének három fontos mutatója a tapasztalat (mennyi nemzetközi meccset játszott már, mennyire van benne a futball információáramlásában), a népességszám és a GDP. Ha pl. az első és az utolsó faktor azonos, akkor az a válogatott lesz eredményesebb, ahol magasabb a népesség.
Ezek a tételek csak ízelítőül szolgálnak a könyvhöz, ahol mindez sokkal jobban, alaposabban és főleg megcáfolhatatlanul ki van fejtve. Az van a borítóra írva, hogy a könyv elolvasása után azt fogjuk érezni, hogy legszívesebben azonnal elküldenénk kedvenc klubunk klubelnökének. Hát én pontosan így éreztem. Még sok-sok-sok ilyen könyvet akarunk!!!

4 hozzászólás
>!
Péter_Szombati
Simon Kuper – Stefan Szymanski: Fociológia

Minél jobb az életszínvonal egy országban, a következő generáció annál magasabbra nő és annál jobb egészségi állapotban van, ezért Dél-Afrikában egyszerűen nem volt emberanyag, hogy rendes focicsapatot lehessen építeni.

Vannak itt árnyaltabb, és kulturális kérdések is, a Rice Krispies-problémát fülig érő szájjal olvastam, telitalálat, és reveláció-szerű élmény volt. És még sok-sok hasonló példa, amibe nem gondoltál bele, hogy mennyire nem figyeltek oda rá, mielőtt “statisztikásodott” a foci…

Nagyon tetszett, bár kicsit félve kezdtem neki, de szerencsére nem engedte a szerzőpáros, hogy lesüllyedjünk a gólátlagok szürke, sivár világába – ha már statisztikával foglalkozó könyv, akkor legyen olvasmányos, sé ez itt maximálisan teljesült. Az egyetlen negatívum, hogy lehetett volna hosszabb is, még jópár ilyen témafelvetést elviseltem volna (dehát ugye sosem elég).

>!
Dobos_Manowar_Attila
Simon Kuper – Stefan Szymanski: Fociológia

Nem vagyok hatalmas focidrukker, de ennek a könyvnek stílusa van, pedig valójában statisztikák, elemzések adják a gerincét: mégis letehetetlen.

>!
Szencsike MP
Simon Kuper – Stefan Szymanski: Fociológia

A statisztika eléggé száraz tudomány, de hála az égnek, ebben a könyvben kifejezetten érdekes volt. A foci iránt átlagosan érdeklődő emberként fogtam bele a könyvbe és szerencsére nem csalódtam. Statisztikai szempontból vizsgálja az átigazolásokat, a klubokat, a vébéket, a futballt úgy általában. Sokszor olyan összefüggésekre is rávilágít, amire azt gondolná az egyszerű földi halandó, hogy egy nagy, világverő klub számára ezeket nem kell megmagyarázni, hisz csinálja, közben mégsem, gondolok itt a relokációs részre. Nagyjából érteni fogom a játékospiac viszonyait, de számomra ezek után se lesz tiszta, hogy a fenébe lehet egy kisebb város éves költségvetését elkölteni egy focistára…
Ezek után sose fogok abban hinni, hogy nyereséges lenne bármilyen egyszer megrendezett világesemény, csak egy jó politikusi húzást fogok látni benne.
Azon se fogok lepődni, ha Anglia megint kiesik a vébéről :)
Angliával nagyon sokat foglalkoznak, így leginkább az ottani viszonyokon lehet ámuldozni vagy épp szörnyülködni, hisz azt hinné az ember, hogy „bezzeg Anglia”.
Az biztos, hogy a statisztika tudománya a fociban is hosszú utat járt be, de még nincs vége, hisz nem csak a tudománynak, de a futballnak is tovább kell fejlődnie, amit remélhetőleg majd a következő, átdolgozott kiadásban elmesélnek.


Népszerű idézetek

>!
vargarockzsolt P

Az emberek állandóan panaszkodnak, hogy az amerikai kultúra maga alá temette a világot. Egy frászt, a brit kultúra valószínűleg a mai napig sokkal dominánsabb a világon. Anglia nem csak a nemzeti sportjait exportálta a világ minden zugába, hanem a kultúráját is. Az elmúlt száz év hat legnagyobb példányszámú könyve mind angol: négy Harry Potter-könyv, egy Agatha Christie-regény és J.R.R. Tolkientől A Gyűrűk Ura. A Beatles adta el a legtöbb albumot a világon.

251. oldal

3 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P

…a Real Madrid mindössze a 120. legnagyobb cég volna Finnországban. (Ne feledjük, hogy egy Minnesota-méretű, 5,4 millió lakosú kis államról van szó.) […] … egy átlagos, Premier League-ben szereplő klub nagyjából akkora összbevételt produkál, mint egy brit szupermarket, nem akkorát tehát, mint egy szupermarket-lánc, csak mint egy nagyobb Tesco. […] Jó módszer, hogy a fociipar valós méreteiről képet alkothassunk, ha felkeressük az UEFA központját Svájcban, Nyonban. Jóllehet egészen pazar kilátás nyílik a Genfi-tóra, maga az épület nem fest különbül egy kisebb biztosítási társaság irodájánál. A foci: kis üzlet.

68-69. oldal

2 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P

José María Gay de Liebana professzor a University of Barcelonáról a következő megbízható listát állította össze a 2009–10-es szezon végén a Primera División klubjairól:
Klub Teljes adósságállomány euróban
FC Barcelona 548,6
Real Madrid 659,9
Valencia 470,6
Sevilla FC 112,3
RCD Mallorca 85,2
Getafe51,9
Villareal 267,4
Athletic Bilbao 51,2
Atlético Madrid 452,0
Deportivo La Coruna 107,0
Espanyol 173,7
Osasuna 59,2
Almería 27,3
Real Zaragoza 142,2
Sporting Gijón 28,8
Racing CS 74,8
Málaga 37,5
Real Valladolid 48,5
Tenerife 31,0
Ez együttesen 3,43 milliárd eurós tartozás, illetve dollárban 4,7 milliárd. Azt ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy ebben a kimutatásban számos kifizetetlen klubközi adósság is szerepel, ami jócskán felduzzasztja a szereplő összegeket. A lista ennek ellenére mellbevágó. Világos, hogy például az Atlético Madrid és a Valencia sosem fogják tudni visszafizetni tartozásaikat a hitelezőiknek.
Ami végül azt jelenti, hogy a bankok és helyi önkormányzatok, magyarán a szegény spanyol kincstár (és talán még az európai adófizetők) tartják életben (támogatják) ezeket a klubokat. Egyszerű állampolgárok fizetik a középcsatár Ferrariját… A normális üzleti élet szabályai szerint az efféle adósságok melletti költekezés természetesen őrültségnek számít. A fociklubok szemében azonban értelmes dolog: hiszen ez a túlköltekezés jelenti az egyetlen utat a győzelemhez. Senki sem kíván holmi mikroszkopikus éves profit kedvéért futballklubot működtetni.És talán nem is kellene senkinek próbálkoznia ezzel. Elvégre a klub fogyasztóinak (szurkolóinak) és alkalmazottainak (játékosainak és edzőinek) java, valamint általában a tulajdonosok is úgy vélik, hogy a klub létének oka egyszerűen az, hogy győzelmeket arasson, nem pedig az, hogy pénzügyi hasznot hajtson.

91-92. oldal

>!
vargarockzsolt P

A játékosok olyanok, mint az olvadó jégkockák. A klubok feladata az, hogy kifürkésszék az olvadási sebességüket, és túladjanak rajtuk még azelőtt, hogy hasznavehetetlen – és költséges – víztócsa lenne belőlük. Wenger [Arsène Wenger, az Arsenal menedzsere] védőit gyakran hagyja játszani a harmincas éveik közepéig, középpályásain és csatárain azonban rendszerint már fiatalabb korukban túlad. Patrick Vieirát 25 millió dollárért adta el huszonkilenc évesen, Thierry Henryt huszonhét évesen 30 millióért; Marc Overmarst pedig 37 millióért huszonhét évesen. Egyikük sem tudott maradandót nyújtani az Arsenalból való távozása után.

43. oldal

6 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P

A kérdéssel: „Miért élnek túl majdnem mindent a futballklubok?”, valójában egyik kedvenc közgazdászunk, Kornai János kommunizmussal kapcsolatos kérdését visszhangozzuk. Kornai Magyarországon nőtt fel, és rövidebb ideig – jóllehet tisztában volt a rendszer képtelenségével – egy kommunista lapnál dolgozott. Nyugatra kijutva aztán megpróbálta megválaszolni a kérdést: „Pontosan miért nem működik a kommunizmus?”
Kornai válasza néhány szóban összefoglalható: a „puha költségvetési korlát” miatt. […] Kornai „puha költségvetési korlátja” kiválóan illik a futballklubokra is, amelyek – akárcsak a kommunizmus traktorgyárai – pusztán azért veszítenek pénzt, mert megtehetik; semmi szükségük rá, hogy igazán kompetensek legyenek. Az 1990-es években klubrészvényeket vásárló befektetők azonnal távoztak a piacról, amikor ezt felismerték.

105. oldal

>!
vargarockzsolt P

Vegyük Németország példáját: 2005-ben hivatalosan 10 260-an haltak meg az országban öngyilkosság következtében, vagyis többen, mint ahányan közúti balesetekben, droghasználat, HIV-fertőzés, gyilkosság vagy egyéb erőszakos bűncselekmény miatt összesen.

325. oldal

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Hosszú Katinka: A magyar Iron Lady
Andre Agassi: Open
Hosszú Katinka: Az átalakulás
Gyömbér Noémi – Kovács Krisztina: Fejben dől el
Molnár Sándor – Szécsényi József: Az edzés tervezés módszertani és gyakorlati kérdései
Lénárt Ágota: Téthelyzetben
Orosz Róbert – Bíró Zsolt: A siker kapujában
Faludi Viktória – Kárpáti Róbert – Kurimay Tamás (szerk.): A sport pszichológiája
Kornai János: A puha költségvetési korlát
Silvio Gesell: A természetes gazdasági rend