Egy ​barátság története 118 csillagozás

Silvia Avallone: Egy barátság története

„Sokkal, ​de sokkal érdekesebb és megindítóbb az, kik vagyunk valójában, annál, hogy kiknek szeretnénk mindenáron látszani.”

Elisa és Beatrice tizennégy éves korukban találkoznak egy toszkán tengerparti kisvárosban. Elisa édesanyja felelőtlen döntéseinek következményeképp köt ki T-ben, Beatrice egész életében ott élt. Mindenben különböznek, csak a magány köti össze őket. Amikor egy nap elhatározzák, hogy egy méregdrága butikból ellopnak egy farmert, barátok lesznek. Mindent megosztanak: az első csókot, az első sebeket, a félelmeket. Fiatalok, és a legkevésbé sem tökéletesek. Feszegetik a határaikat, és egymás nélkül nem tudnak létezni.
De aztán valami történik.
Tizenhárom évvel később Beatrice világsztár, több millióan követik a közösségi médiában. Elisa egyedülálló anya, akit nagyon megvisel, hogy szétváltak útjaik. Az írás segítségével próbálja feldolgozni és megérteni a barátságukat, mert hisz benne, hogy csak a szavak adhatják vissza a világ előtt gondosan… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2020

>!
Park, Budapest, 2021
536 oldal · ISBN: 9789633557365 · Fordította: Lukácsi Margit
>!
Park, Budapest, 2021
536 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633557358 · Fordította: Lukácsi Margit

Enciklopédia 8


Kedvencelte 12

Most olvassa 15

Várólistára tette 162

Kívánságlistára tette 170

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

Nikolett_Kapocsi P>!
Silvia Avallone: Egy barátság története

Vajon milyen is egy igazi, életre szóló barátság? Mi az, ami még belefér két nagyon különböző lány kamaszkorban köttetett, játszmákkal teli barátságába? Mennyi titok, hazugság, irigység, féltékenység, árulás és évtizedekig tartó hallgatás az, ami végül megbocsátható?

Silvia Avallone második magyarul megjelent kötete egy különös, viharos barátság története az internet és a közösségi média elterjedésének időszakából. Elisa és Beatrice olyanok akár a mágnes két ellentétese pólusa, Elisa a könyvek között elbújva, a szavak világában élve keres menedéket, míg Beatrice egyetlen kifejezésmódja a kifogástalan megjelenése és a róla készült, tökéletességet sugárzó képek. Azonban mindkettőjükben közös a kortársak közüli kitaszítottság, a meg nem értettség, a zűrzavaros és problémákkal teli családi háttér, amely révén egy mindennél erősebb kapocs alakul ki közöttük. Hiszen mindannyiunknak szüksége van egy barátra, valakire, akivel együtt lehet nevetni, sírni és harcolni, különösen az érzelmileg labilis kamaszkorban a gyermeki és felnőtt lét határán.

De ez a könyv nemcsak az ellentmondásos barátság, hanem a vágy regénye is egyben. Beatrice és Elisa édesanyja is feláldozta a saját vágyait és álmait a család szentségének oltárán, amely ballépésük következményeivel meglehetősen megkeserítették lányaik gyermekkorát. Nem csoda hát, ha mindkét lányban hatalmas és mindennél erősebb az elhatározás a saját céljaik, álmaik elérésére, amelyért szinte bármire képesek lennének, akár a másik rovására is. Beatrice meglovagolva a közösségi média által adott lehetőségeket, ahol minden csak az irigylésre méltó, tökéletes élet illúziójáról szól hatalmas hírnévre szert téve eléri az álmait. De vajon tényleg ez volt az, amire vágyott?

Elisa, akinek az irodalom jelenti az egyetlen módját annak, hogy kitöltse a benne lévő ürességet a rég elfeledett naplóiból próbálja meg felidézni és feldolgozni a kamasz- és fiatalkorát, az elszalasztott lehetőségeket, a mélyen eltemetett konfliktusokat, veszteségeket és az írás segítségével elfogadni a változást, amely felszabadítja a több évtizedes nyomasztó titkok alól.

Az írónő Elisa narrációján keresztül, kizárólag az ő szemszögéből nézve mutatja be kettejük kapcsolatát, felnövésük történetét, amelynek valóságtartalma az erős szubjektivitásának köszönhetően eléggé megkérdőjelezhető. A regény olvasása közben óhatatlanul Elena Ferrante Nápolyi regénysorozata jutott eszembe, főként, hogy Elisa is több alkalommal utal a Biriliáns barátnőmre. A szókimondó, karcos stílusú, ugyanakkor mindvégig olvasmányos és feszültségekkel teli regény egy modern mese a barátságról, a felnőtté válásról, a vágyaink beteljesüléséről és az igazságkeresésről.

IrodalMacska>!
Silvia Avallone: Egy barátság története

Unalmas leszek, de muszáj ismételnem önmagamat: ha valaki igazán jó könyvet akar olvasni, akkor a kortárs olaszokkal nem lehet mellélőni! Lelkesedésemből kifolyólag az értékelésem kevéssé lesz összeszedett, hovatovább inkább zavarosnak tűnhet, de ilyen az, amikor nehéz egy fantasztikus könyvvel kapcsolatos érzéseket, gondolatokat megfogalmazni.

A kötet már a megjelenése előtt felkeltette az érdeklődésemet, a polcokra kerülést követő gyors elolvasásához azonban kettő körülmény is vezetett: egyrészt egy sajnálatos betegszabadság, az azzal járó – kevésbé sajnálatos – rengeteg szabadidővel, illetve Szabados Ági ezt a regényt választotta a NIOK könyvklub október havi közös könyvének. A választás hibátlan volt, már csak amiatt is, hogy 1.) ugye van ez a rajongásom az olasz irodalom iránt, 2.) ez aztán tényleg egy tartalmas-terjedelmes könyv, szépirodalom a javából, nem holmi megúszós szösszenet!

A kötet a maga 536 oldalával ugyan első blikkre roppant hosszúnak tűnhet, gondolhatnánk, hogy lehet benne némi üresjárat is, de nem! Az elbeszélés ugyan nem kimondottan feszes, annak ellenére sem, hogy a feszültség átjárja a sorokat, mégis minden szónak, minden mondatnak helye van.

Nomen est omen, a könyv témája valóban egy barátság története. Könnyű volt a korral és a szereplőkkel is azonosulni, hiszen Elisa és Beatrice a kortársaim, mindösszesen kettő évvel idősebbek nálam. Britney Spears korszak: pipa. Számítógép – és internetmentes gyermekkor: pipa. Éjszaka, a takaró alatt a mobiltelefon fizikai billentyűzetén pötyögött sms-ek hada: pipa.

A kettő lány egy gimnáziumba jár és a barátságuk a lehető legnagyobb meglepetés mindenki számára: Elisa, a könyvmoly, a Biellából érkezett lúzer, míg Beatrice a gazdag, gyönyörű, menő csaj. Felmerülhet az olvasóban a kérdés, hogy ez a két lány valóban talált magukban közös pontot (a mérgező családi hátteret leszámítva) vagy Beatrice Elisában pusztán a rajongót, az őt mindenhová követő kiszolgáló személyzetet keresi? Illetve Elisa ragaszkodása egyértelműen feltétlen vagy Beatrice út egy színesebb, izgalmasabb élethez? A kérdésre nem kapunk választ, hiszen kettejük történetét Elisa írja meg, így a nézőpont erősen szubjektív, csak sejteni lehet, hogy Elisa sem maga a megtestesült angyal és az irigység, a versenyszellem bizony megmérgezi azt, amit vegytiszta, önzetlen szeretetnek gondol. A könyv háromnegyedénél aztán jön a szakítópróba, a lányok eltávolodnak egymástól és a demarkációs vonal kettő oldalán egy körülrajongott díva és egy értelmiségi, egyedülálló anya állnak.
Meg tud bocsátani egymásnak két ember, akik azt gondolják, hogy a másik a legféltettebb kincsüket vette el? Tud-e két felnőtt nő egymás igaz barátja lenni, akik jóformán nem is ugyanazt a nyelvet beszélik, egy világ választja el őket egymástól. Akar-e két ember felülemelkedni a múlt sérelmein és tudnak-e a jövőbe tekinteni?

Önmagában a történet nem túl erős, de a lélektan, a lányok közötti feszültség elég ahhoz, hogy fenntartsa az olvasó érdeklődését és a szereplők ne eresszék. A könyvben egyszerre véltem felfedezni Elena Ferrante nőszereplőit (és nem, nemcsak Lilát és Elenát, a híres nevezetes briliáns barátnőket, hanem a kamaszodó Giovannát és az elhagyott Olgát), illetve Donatella Di Pietrantonio visszaadott lányát. Roppant erős válogatás!
Érdekes volna továbbá megtudni, hogy vannak-e önéletrajzi elemek a könyvben, merített-e a saját életéből az írónő, mert az elbeszélés rendkívül hiteles, bizonyos pontokon már-már húsba vágó.

Fontos témája még a könyvnek a digitális forradalom, az internet és a közösségi média térnyerése, ami nemcsak a kamaszokat, de a felnőtteket is berántotta, téves útra, illúziók erdejébe terelve őket: elillanó rajongás, hamis kapcsolatok, tiszavirág életű elégedettség és a mögötte elmélyülő magány. A kötet talán legfontosabb gondolata, ami megfontolandó minden, magát csúnyának érző lány, fiatal nő, az életét unalmasnak találó asszony, családanya számára:

„… sokkal, de sokkal érdekesebb és megindítóbb az, kik vagyunk valójában, annál, hogy kiknek szeretnénk mindenáron látszani”.

4 hozzászólás
Ezüst P>!
Silvia Avallone: Egy barátság története

És akkor most, azt hiszem, meg is van az év következő kedvence.

Noha, mint azt már az Acél című Avallone-regény olvasása kapcsán kinyilatkoztattam, a női barátságokat ábrázoló történeteket (egész pontosan azt a fajta belebújós intimitást, ami ezeknek a barátságoknak ábrázolt sajátja, és amit én csak férfival való kapcsolatban vagyok képes elképzelni) még nem tudom minden porcikámmal érezni, de hogy Avallone, irodalmi működése okán, most már biztosan barátnőm lesz, azt bátran kijelenthetem.

A szokásos, felette tudományos magyarázatot persze megint a csillagjegyegyezésben találtam meg (ja, az megvan, hogy az egyik főhős, Elisa egy napon született az írónővel?), és erre fogtam rá Vasco Rossit is, aki Vízöntő pasi, nekem meg halálosan nagy cimboráim a Vízöntők, és az Acélt értékelvén pont megemlékeztem róla, hogy a regény végén úgy éreztem, okvetlenül meg kell hallgatnom Rossi Vivere című számát, mert nagyon odakívánkozik számomra zárásképp; no, az Egy barátság történetében nemcsak az említett úriember néhány dalára történik utalás, hanem még maga Rossi is átsuhan a színen egy megvalósuló aprócska álom erejéig. Agyam eldobom, gyönyörű.

Vasco Rossi persze csak a jéghegy csúcsa, hiszen itt van a derék Oszip Mandelstam is, aki, mit ad ég, az Egy tökéletes nap Emmájának is nagy kedvence volt, és lassan arra kell gondolnom, a sebzett és érzelmi utazásokra fogékony olasz lányok és asszonyok talán az irodalomnak ugyanabból a kútjából merítenek, hiszen az Anna Karenina ugyanúgy olvasmányélménye Emmának, mint Avallone Elisájának.

Avallone regénye persze nem csak az irodalmiélmény-, csillagjegy- és frankózene-fúzió miatt üt nagyot nálam. Hanem még ezer apró dolog okán.

A mű két főszereplője, Elisa és Beatrice a korosztályom. Az ő múltjuk kicsit az enyém is. Beatrice (a modellalkatú, szédületes kisugárzású, megállíthatatlan lány, aki a sebek ellen tankot megszégyenítő előretöréssel és tudatosan felhizlalt önbizalommal harcol, és akit a saját álmairól lemondani kénytelen anyja a gyereken keresztüli önmegvalósítás jegyében külső adottságaiból profitáló sztárrá akar nevelni) persze sosem voltam, Elisa viszont annál inkább. A tinédzserként folyton feszengő, a rosszul kommunikáló, a magát alulértékelő, a kortársaival közös hangot sosem találó, a kifelé karcos, befelé érzékeny, a bő pólós, a bakancsos… Elisa túl ismerős volt nekem, ettől pedig egyszerre rándult görcsbe a gyomrom és dobbant meg a szívem. A történetét olvasni a nyomorfeldolgozásom próbáját is jelentette, próbáját annak, vajon mennyire kapálózom még, ha a múlt emlékeinek örvényébe kerülök, vajon hagyom-e egy ponton lerántani magamat, hogy egy kicsit meghaljak, de aztán kiemelkedhessem a vízből, mert már nem harcolok? Ha kapálóztam is kicsit, végül nem fulladtam meg. Örülök. Örülök, mert (remélem, legalábbis) ez azt jelenti, hogy amit kellett, elpakoltam magamban. Nem felejtettem el, de elpakoltam. Örülök, mert rájöttem, hogy – még ha jogos is a sirám – örökké nem lehet visszafelé mutogatni. Örülök, hogy a felnőtté válás engem is felszabadít(ott), akárcsak Elisát, mert mindketten eldöntöttük, hogy ezt választjuk. És örülök, hogy Avallone alkotása azt sugallja: mindig van választásunk, döntési lehetőségünk, és sosem késő újjászületni – mert ha készen vagyunk rá, megtörténik.

Ez a regény rengeteg mindenről szól, és szerencsére a hangja van olyan erős, hogy bármely, általa érintett téma visszhangot verjen a szívünkben. Szól a családról, a szülői felelősségről, arról, milyen fontos, hogy anyaként vagy apaként tisztában légy önmagaddal, mert hiszen hogyan tudnál valakinek irányt mutatni, ha még magadat sem találtad meg, az imént említett magunkra találás nehézségeiről, arról, hogy az élet tényleg egy aknamező, hogy millió és egy dolgot el lehet rontani, és valószínűleg egy csomót elrontottunk, és el is fogunk még, de ettől függetlenül végig kell menni rajta, hogy sosem leszünk tökéletesek, azzal viszont próbálkozhatunk, sőt, szükséges is próbálkoznunk, hogy magunkhoz képest kevésbé legyünk tökéletlenek. Szól arról, milyen szédületesen képesek megváltozni a dolgok, hogy az eszköz (gondolok itt az internetre és az általa nyújtott lehetőségekre) egy évtized év alatt céllá lényegült át, hogy két kamaszlány fényképezőgéppel és a kétezres évek elejének valamelyik első, kamerás telefonjával összebűvészkedett, kimagasló minőségűnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető fotói az egyikük számára meghozzák azt a lehetőséget, késztetést és rutint, melynek köszönhetően alig pár év múlva a véleményvezérek véleményvezére válik belőle, az Instára felpakolt tökéletes képeken mosolygó, tökéletes nő a tökéletes életével, a tökéletes alakjával, a tökéles sminkjével, a tökéletes fickóival. Értéket nem teremt, ráadásul egy makulátlanra fényesített hazugságot pakol elénk. Mégis rá akarunk hasonlítani. Rá akarunk hasonlítani? Nem. De. Nem. Persze hogy nem, kiáltunk fel Elisával együtt. De közben ott mocorog bennünk valami, gyötör, rág, elbizonytalanít. Mert hiába érezzük többnek magunkat lelkileg vagy intellektuálisan, elragad a vágy. Egy pillanatra mi is hibátlanok akarunk lenni, a hibátlanság azon definíciója szerint, amit a megosztott fotók és az általuk bemutatott élet sugallnak. Bele akarunk férni egy XS-es, passzentos miniruhába, szeretnénk ha fél pillanat alatt megtanulnánk járni egy tűsarkúban, úgy, hogy ne szenvedjünk két lépés után szilánkos bokatörést, mint rendesen, szeretnénk, ha tökéletesen ki tudnánk mázolni az arcunkat, lehetőleg egy negyvenezres palettával, ha a rúzsunk egész nap úgy tartana, mint a beton, hiába ettünk meg egy fél disznót, ittunk meg három vödör vizet, sétáltunk az esőben, vagy smártunk valakivel. Apropó, valaki. A valakit is akarjuk. Azaz nem az akárkit, hanem azt, akiről úgy gondoljuk, sosem venne észre minket hétköznapi szürkeségünkben. Vagy leginkább mindenkit, az összes megvetett, szorongást keltő, ugyanakkor megfelelési kényszert generáló, külsőségorientált majmot, akik a kötött pulcsidban még a térdnél buggyos farmeredben magasról köptek rád, mert sosem vették a fáradságot, hogy mögé lássanak, de amikor egy alternatív valóságban meglátnak a miniruhádban, a cseppet sem karfiolos, sokkal inkább istennői és izmos lábaddal, a kőkemény faroddal, a melleddel, ami akkora, hogy még a Titanic is zátonyra futna rajta, nekimennek a lámpaoszlopnak, kiugrik a szemük, kettéáll a fülük, dadognak, vakaróznak, vörösödnek, magukat megalázva csúsznak-másznak körülötted, te pedig pontosan tudod, mit kell tenned és mondanod, nem izzad a kezed, a hónaljad, a hátad, nem mekegsz-makogsz, csak triumfálsz – elégtételt veszel, uralkodsz, tarolsz. Aztán nagy röhögés, és a kép szertefoszlik. Á, ez nem én vagyok. A gondolat néha elősettenkedik. De ha van egy kis eszed, ha haverságban vagy saját magaddal, ha nincs benned harag és keserűség szülte sóvárgás, akkor el tudod hessenteni.

Kanyargós út vezet önmagunkhoz, és azt hiszem, elég hosszú ahhoz, hogy egy életen át meneteljünk rajta. Talán nem találjuk meg a választ minden kérdésre. Talán mindig maradnak kérdéseink. A szétfilterezett világ viszont mindig rossz választ fog adni, érdemes tehát kilépni az életbe. Kilépni más háta mögül. Kilépni a saját hátunk mögül. Nem biztos, hogy csoda fog történni. De valami jó biztosan.

>!
Park, Budapest, 2021
536 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633557358 · Fordította: Lukácsi Margit
cseri>!
Silvia Avallone: Egy barátság története

Nagyon bírom a kortárs olaszokat, akik közül Avallone az egyik kedvencem (a többi Ammaniti, Ferrante, Mazzucco), úgyhogy nagyon vártam ezt a könyvet. Én is azok közé tartozom, akik szerint az Acél jobb volt azért, legalábbis a 10 évvel ezelőtti élményt felidézve úgy tűnik. Ez a barátnős sztori eléggé bekattant neki is meg Ferrantének is, érdekes. Én ettől a könyvtől egy picit többet vártam, érdekes volt, fordulatos, de nem került igazán közel hozzám ez a sztori. De összességében tetszett.

7 hozzászólás
Bélabá>!
Silvia Avallone: Egy barátság története

Silvia Avallone második magyarul megjelent regénye egy meglehetősen zilált, felkavaró történetet mesél el. Zilált, mert szinte minden szereplő drámai eseményeket él át, többek között van benne darabokra hullott család, drog, betegség. Lélektanilag hullámvasút-jellegű hatást gyakorol az írónő, nem sok nyugalmas részlet van a könyvben, minden feszült, pezsgő és közben elgondolkodtató. Milyen lenne, ha ezt az olvasó érné meg? Hogyan lehet ilyen közegben élni? Mit tennénk másképp?
A főhősnő Elisa egy kamaszkor-beli napló alapján ír egy memoár-szerű visszaemlékezést a Beatrice Rossettivel való barátságáról, kettejük kamaszkori viszonyáról és miután változni kezdek a dolgaik. Rengeteg aprólékos momentumot mutat be Avallone a regény lapjain, amit néha fárasztónak gondolhatunk, de közben ezekből a kis mozaik kockákból áll össze teljessé a történet. A szereplők sorsbeli kettőssége is drámailag hat, egyikük magasra tör, a másikuk megmarad átlagosnak.
Molyok számára örömteli, hogy tele van a könyv irodalmi utalásokkal, de jó néhány rockzenei szám is felbukan a lapokon. Könnyen, gyorsan olvasható a fenti ziláltság, drámaiság ellenére vagy pont amiatt.
Az Acél számomra picivel erősebbnek tűnt, mint az Egy barátság története, de mindkettőt merem ajánlani, főleg kamaszoknak, ifjú felnőtteknek, de idősebbek is elkezdhetik… 4,5 csillagra értékelem.

2 hozzászólás
Amadea>!
Silvia Avallone: Egy barátság története

Nézem magam kora reggel a tükörben. Háromnegyed hat van, nem az én napszakom. Igazság szerint még alig látok, az agyamban futó háttérprogramok csikorogva próbálnak feléledni, de élénken vizslatom magam, nőtt-e valami éjjel az arcomra. Hála istennek csak a szokásos kép fogad, és még a hajam is hellyel-közzel normálisan áll. A vászon elfogadható állapotú, kezdődhet a varázslás, hogy teljes fegyverzetben ugorhassak neki a napnak.

Sokszor elgondolkodtam már azon, a csinos kinézetnek nálam milyen szerepe van. Van, aki az önbizalmát akarja megtámogatni, van, aki pasit akar felszedni. Vannak, akik a kreatív vénájukat élik ki és akik fegyverként használják. Én az utóbbi kettőt művelem, Beatrice Rossetti pedig mindent egyszerre – olyan könnyű a világot megtéveszteni, pláne a digitális szemfényvesztés korában.

De ne rohanjunk ennyire előre.

Szóval, Silvia Avallone. Az Acél, egy nagy sikerű, összetett, sodró lendületű, kíméletlen látlelet, ami megbabonázza az olvasót. A nyomorúság közepén kivirágzó szépség fájdalmas lüktetése. Aztán tíz év hallgatás következik, megjelenik az Egy barátság története és mindenkit egy dolog érdekel.

Nem, nekem nem múlta felül az Acélt, de még a közelében sem járt.

(Szegény Silvia, remélem, mások jobban szeretik ezt a könyvet és nem fetreng a padlón a be nem teljesített elvárás valamennyi démonától.)

Ami a legjobban hiányzott, az a hipnotikus erő, amit Avallone előző könyvében éreztem. Szó szerint faltam az oldalakat, volt benne valami, ami kiemelte a hasonló regények sorából. A nyomor bemutatása önmagában nem elég, plusz az Egy barátság történetében nem kapunk mást, mint ötszáz oldal nyavalygást. Sarkos, kicsit túlzó vélemény, de dühös vagyok Avallonéra, mert ha teret enged más nézőpontoknak, ha legalább váltott szemszögben közelebb hozza Beát (és az anyjával való viszonyát), akkor egy sokkal érdekesebb történet kerekedett volna ki ebből. Ez nem egy barátság története, ez Elisa története, aki kb. 15 évig azon vergődik, hogy a barátnője gyönyörű és sikeres és menő, ő pedig nem.

Tulajdonképpen kristálytiszta látleletet nyújt arról, milyen viselkedésminták alakulnak ki egy elhanyagolt, semmibe vett kislányban, aki folyton csak koloncnak érezte magát az anyja nyakán, de valahogy sokat markol és keveset fog. Nem megy elég mélyre. Rettenetesen szántam Elisát és a megcsúfolt reményeit, de mindez kevés ahhoz, hogy elbírjon egy ekkora terjedelmű regényt. Habár a bemutatott jelenség valós, az arányok nagyon elcsúsztak és kicsit hiteltelennek érzem, hogy több mint tíz évvel a Nagy Árulás után Elisa elméje minden egyes nap a Beával való barátsága mozzanatait veszi át újra és újra, mint egy beakadt magnószalag.

Biztosan sokak fejében visít a riasztó, hogy Ferrante-koppintásról van szó, igen, itt is erőteljes hangsúlyt kap a női rivalizálás, de teljesen más oldalról közelítik meg a női barátságot; még szóba is kerül a Briliáns barátnőm, talán fricskaként, hadd kérőddzünk ezen, mert olvasói berkekben talán mindenkinek a Nápolyi regények az első, ami eszébe jut, pedig az Acél is két lányról szól, meg számos más könyv is.

1 hozzászólás
szofisztikáltmacska>!
Silvia Avallone: Egy barátság története

Azt hiszem sokat elmond, hogy olvasás után azonnal feljöttem a molyra és kedvencnek jelöltem a könyvet. Ritkán teszek ilyet, de most nem is gondolkodtam rajta, akkora hatással volt rám a történet és annyira magával ragadott. Ráadásul visszatértem egy régi rossz szokásomhoz és elkezdtem szamárfülezni a sarkakat ott, ahol megjegyezni érdemes idézetet találtam. Nagyon sok szamárfül lett a könyvben, de egy cseppet sem bánom, mert ez a könyv mindig nálam fog maradni.

Hogy miért érintett meg ennyire? Sokáig gondolkodtam ezen, de nem tudom biztosan. Elisa és Beatrice egy évvel idősebbek nálam – Elisa pont annyi idős, amikor elkezdi írni a történetet, mint most én – , az ő felnövésük az én felnövésem is volt egyben, hiszen minden, amit a könyvben ők megélnek és átélnek, azt én is megéltem és átéltem. Olyan módon tudtam kapcsolódni a két főszereplőhöz és a világukhoz, amit eddig még nem sűrűn tapasztaltam az olvasmányaim során. Mintha én magam lettem volna a harmadik barátnő, aki csak csendes megfigyelőként van jelen, de mégis mindenbe száz százalékosan bevonódva éli meg a történéseket.

Ajánlom mindenkinek, de főleg azoknak, akik szerették a Briliáns barátnőmet, akik szeretnek bonyolult és kiismerhetetlen női barátságokról olvasni és akik veszítették már el egymást a legjobb barátjukkal és ezáltal tudják, hogy ez sokkal fájdalmasabb és feldolgozhatatlanabb tud lenni, mint bármilyen más szakítás.

Jóval bővebben: https://szofisztikaltmacska.hu/silvia-avallone-egy-bara…

1 hozzászólás
Sztike74>!
Silvia Avallone: Egy barátság története

„.. ha nincs valami, amivel lekötöd magad, valami, amiért rajongsz, nem vagy szabad, nincs semmid.”

Ez a könyv magáról az életről szól. Mindannyiunk életében biztosan volt már olyan különös, rajongó, ugyanakkor időnként haragos, de mindenképpen örök barátság, mint ebben a regényben. Azonban nemcsak a barátságról szól ez a könyv, hanem annál sokkal többről: a családról, s különösen anya és lánya kapcsolatáról.
Szókimondó, néha kegyetlen. Pont, mint az élet. Olvasmányos, letehetetlen.

„Apám azt feleli, hogy ez is elmúlik majd, miképpen minden elmúlik, nyomtalanul.”

szegfu>!
Silvia Avallone: Egy barátság története

Nagyon vártam ezt a könyvet az Acél után, de nagy csalódás volt. Két, felnőttkorában is kamaszként viselkedő, és úgy is gondolkodó nőről szól. A Briliáns barátnőm hullámait igyekszik meglovagolni, a szöveg felét kihúzhatta volna a szerkesztő annyira sok az ismétlődés benne. A főszereplő önreflexióra képtelen, csak a szeretem és a gyűlölet között váltakozik teljesen hektikusan. Beatrice netes karrierje egy tinilány álmához hasonlít, pont ennyi köze is van a valósághoz. A konfliktus feloldása és tanulsága ennél sematikusabb nem is lehetne. Mérges vagyok erre a könyvre, de főleg az időmet sajnálom, ami elment 520 oldal állóvízben tapicskolásra.

langimari>!
Silvia Avallone: Egy barátság története

Silvia Avallone első könyvéről (Acél) óriási lelkesedéssel számoltam be a Molyon, nagy örömmel vettem kézbe a most nálunk is megjelenő, immáron második kötetét, az Egy barátság története címűt. A kiadó kérésére a könyvet még a megjelenés előtt olvashattam. Mint a klasszikus ókort kedvelő olvasó azt hiszem, különös vonzalmat érzek minden iránt, ami Itália, még akkor is, ha az ízig-vérig kortárs Silvia Avallone minden regényében a velünk élő arcát mutatja meg korunk olasz valóságának. A regény helyszínéül részben ezúttal is a csizma nyugati partját, az Elba szigetével szemben fekvő tengerpart vidékét választja, de vélhetően önéletrajzi hatásra megjelenik a könyvben az északi kisváros Biella, és a csodálnivaló Bologna is egyetemeivel, templomaival és árkádjaival.
A főszereplő tinédzserek a gimnáziumban ismerkednek meg a kétezres évek elején (ó, a miénknél mennyivel inkább a klasszikus kultúra és nyelvek ismeretére nevel még most is egy olasz gimnázium!), két korszak határán, amikor a Gutenberg-galaxist éppen az informatika uralma kezdi felváltani. A két merőben ellentétes karakterű lányt mindössze különbözőképpen szerencsétlen családi hátterük sodorja egymás mellé. S amíg főhőseink jellegzetesen olasz robogóikon száguldozva elindulnak nagyon is különböző életútjaikon és céljaik felé, az olvasó eldöntheti, hogy melyik utat választaná, melyiket választotta az azóta eltelt években. Sajnos éppen a célközönségnek – a nagyon is ifjú korosztálynak – úgy tűnik, nem igen marad választása, többségüket már régen bedarálta a fogyasztói társadalom, a média és a közösségi oldalak gyorsan tűnő ál-boldogság, mű-szépség, műmosoly igézete, s keveseket bűvölnek el a klasszikus és maradandó értékek, az irodalom, vagy Populonia etruszkjai.


Népszerű idézetek

Nikolett_Kapocsi P>!

A kamaszkorom kellős közepén abban a lidércnyomásban éltem, hogy minden percben mindenki engem figyel. Ma már nem is értem, hogyan voltam képes összeegyeztetni ezt az egocentrizmust azzal a meggyőződéssel, hogy értéktelen vagyok.

208. oldal

Kapcsolódó szócikkek: kamassz nyelv · kamaszkor
2 hozzászólás
Nikolett_Kapocsi P>!

Elegem volt abból, hogy csak a könyvekben élek.

122. oldal

Kapcsolódó szócikkek: könyv
Nikolett_Kapocsi P>!

Amikor unatkoztam egy órán, vagy a többiek szekáltak a tenger látványa mentett meg. A tenger belépett az életembe és betöltött ott egy űrt, formát adott az elhagyatottságnak, amelyet itt forrasztottam magam köré, a szegycsontom és a szívem közé.

92. oldal

Kapcsolódó szócikkek: tenger
pjutko>!

Augusztus volt: az ég „csillag-könnyel” öntözött bennünket.

Ezüst P>!

[…] és most először gondolkodtam el azon, hogy mi marad belőlünk azokon a helyeken, amelyeket szeretünk, mi él túl a csókjainkból, vallomásainkból, örömeinkből, mert valahol kell, hogy maradjon valami az életünkből, nem? Mekkora pazarlás lenne, ha meghalna velünk együtt.

420. oldal

IrodalMacska>!

… sokkal, de sokkal érdekesebb és megindítóbb az, kik vagyunk valójában, annál, hogy kiknek szeretnénk mindenáron látszani.

527. oldal

Ezüst P>!

Ugyanakkor az én egyetlen és rendíthetetlen politikai-vallási meggyőződésem dacára meg kell állapítanom: Beatricét nem mentették meg a könyvek.
    Igaz, ami igaz, falta őket, de csak azért, hogy ne gondoljon másra. Nem hagyta, hogy a könyvek megkarcolják a vértezetét, hogy kétséget ültessenek el benne, hogy változást indítsanak el.    

262. oldal

Ezüst P>!

És nincs annál rosszabb, ha olyasvalakivel vagy együtt, akiről azt hiszed, nem érdemled meg.

332. oldal

Ezüst P>!

Talán abban a pillanatban átfutott az agyamon, hogy az élet a legjobb pillanataiban, a maga kockázataival, veszélyeivel olyan, mint egy kis halál.

146. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Alice Feeney: Időnként hazudok
Jessica Park: 180 seconds – 180 másodperc
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 8. – Örökké
Joss Stirling: Lélektársak – Crystal
Baráth Viktória: Egy év Rómában
Rachael Lippincott – Mikki Daughtry – Tobias Iaconis: Két lépés távolság
Elena Ferrante: Aki megszökik, és aki marad
Graeme Simsion: A Rosie projekt
John Green: Csillagainkban a hiba
Leiner Laura: Emlékezz rám