Acél 75 csillagozás

Silvia Avallone: Acél

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​fiatal Silvia Avallone első regénye a tavalyi év egyik legnagyobb könyvszenzációja volt Olaszországban. A színhely az Elba szigetére néző, toscanai Piombino. Ennek a Toscanának azonban a Sole mió-s Itáliához nem sok köze van. A város iparnegyedében vagyunk, ahol nyáron a bénító forróság, télen pedig a kongó üresség és a szitáló eső miatt nem történik semmi. Az itt élők hozzászürkültek az őket körülvevő acélgyárhoz, a lerobbant bérházrengeteghez, a koszos és olajos tengerparthoz. A felnőtt férfiak és fiúk az acélgyárban dolgoznak, az asszonyok pedig harmincévesen már elvizesedett lábbal, fásultan végzik a háztartási teendőket. A két főszereplő kamaszlány, Anna és Francesca, mégis úgy érzi: most kezdődik az élet, övék a világ. A végtelen boldogsághoz már nem is kell több, csak hogy betöltsék a tizennégyet, részt vehessenek a nyári ünnepen, először lefeküdhessenek valakivel, és eljuthassanak a napfényben fürdő szemközti szigetre. Vajon sikerül-e megúszniuk mindazt, ami vár rájuk?… (tovább)

>!
Európa, Budapest, 2011
504 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630792028 · Fordította: Lukácsi Margit

Kedvencelte 8

Most olvassa 3

Várólistára tette 54

Kívánságlistára tette 23


Kiemelt értékelések

>!
Bélabá P
Silvia Avallone: Acél

Az Acél olyan regény, amely végén nehéz szavakat találni. Komor környezet, lehangoló események és lélekfájdítók is egyben. Elég könnyű magunk elé képzelni két munkáscsaládot, ahol a szülők korán belebetegszenek a munkába, az életük hamar szürke, egyhangú lesz, és a lányaiknak nem sok sanszuk akad kiszakadni ebből a világból. Anna és Francesca vérbeli tini barátnők, a maguk szeszélyeivel, még gyerekes dolgaival, belecsöppennek a kamaszkor szerelem átjárta időszakába, amikor is a nagyobb fiúk már a „húsra” vadásznak. Ezt persze nem hagyhatja szó nélkül a két apa, aki az erkélyről sasolják lányaik minden mozdulatát, amit látnak persze… Van egy báty is, aki már szintén az acélmű dolgozója, ő már más „vizekre” is átevez. Haverok, drog, nőcsábászat, arcoskodás, szóval fiatalos természet a javából. A regényt drámák is tarkítják, ez még rátesz amúgy sem könnyed hangulatra.
Avallone regénye a festőinek nem nevezhető Piombinóban játszódik, a Lucchini acélgyárban és a munkástelep mindenapjairól olvashatunk. Nem nehéz eléképzelni, tulajdonképpen ilyen lehetne akár Dunaújváros vagy Miskolc, ha még megmaradt volna a komoly acéltermelésük.
Az olasz regény a 2000-es évek fordulóján játszódik, és már előbukkan benne a drog is, mint társadalmi probléma.
Nem tudom részletesen elmesélni, a hangulatát visszaadni meg pláne nem. Olvasni kell. A komor világ ellenére nagyon is olvastatja magát könyv. Roppant élethű minden karakter illetve történés. Sok munkáscsaládban megtörténhetne az eseményekből jó pár.
A fentiek ellenére vagy amiatt nagyon tetszett. Élveztem, és vártam az új fejezetek új forgatókönyveit, mi is fog történni. Nagyszerű írói kezdés regényformában a fiatal írónőtől.
Méltatom, mert arra érdemes, 5 csillag (4,7). El kell olvasni a könyvet, ha az olvasó kíváncsi egy amolyan Moravia-szerű realizmusba hajló regényre, amely talán a modern itáliai próza egyik legjobbja.

4 hozzászólás
>!
szigiri P
Silvia Avallone: Acél

Valamikor négy-öt éve rákaptam a Modern Könyvtár sorozatra. Voltak azért csalódások, de azért többnyire igen jó könyvek és szerzők is beleakadtak a hálómba (Peixoto, Martines, Zsadan, Monzó) . Azt hiszem ezek közé tartozik Avallone is.
Sem a szerző fiatal kora, sem az első regény volta nem igazán látszik meg rajta, már-már szociológiai mélységgel és érzékenységgel mászik bele a mindennapi olasz fejekbe: legyen az becsületes melós, felelőtlen legényapa, nyiladozó tinilány, elnyomott és kiszolgáltatott anya vagy béna maffiózó. És meglátjuk azt, ami a Colosseum és a firenzei dóm árnyékában turistaként lihegve nem láthatunk meg. Ebben nagy segítséget nyújt a váltakozó narratíva, cserélgetik a mikrofont a szereplők és a mellékszereplők is elég serényen.
Mind a szereplőket, mind a történeteket nagyrészt a drogok, a nemiség és a pénz (vagy a család, nehezen elválasztható) hajtja, mindez a rekkenő olasz nyárban.
És hát a környezet maga a megtestesült ellentét: egy lepusztult, ipari városka és a kéklő olasz tengerpart. A kisvárossal szemben a pár kilométerre lévő turistaparadicsom, Elba szigete, ami a fizikailag közel van, de a szereplők számára annyira távoli, hogy inkább maradnak a saját algás és olajfoltos strandjukon, hiszen az mégiscsak hazai pálya. Lehet magyar betegség, de kicsit mégis úgy éreztem, hogy mégiscsak jobb lehet Piombinoban szívni, mint Diósgyőrben (vagy Diósgyőrött?:) vagy Komlón.
A zárójelenetet mind az elbeszélés módja, mind a történet lezárása szempontjából egészen jó, bár cseppet számítani lehet rá.

>!
tgorsy
Silvia Avallone: Acél

Egyetlen egy szereplővel nem tudtam azonosulni, senkit nem tudtam megszeretni. Végig ott volt köztük , s köztem valami viszolygás, kényszeredett távolságtartás.Szánom, de nem sajnálom őket. Visszanyomom magamban a kérdést: minek élnek az ilyenek. Nem szabad ilyet még gondolni sem.
Olyanok, mint a kóbor macskák. Élnek a sötétben,szaporodnak belterjesen. Ki-kitörnek a fényre, akkor látszik csak milyen nyomorultak, éhenkórászok, tetvesek, rühesek, csonkák-bonkák, nem szerethetők.
Szégyellem magam. Segítek ahogy tudok. De szeretni képtelen vagyok.

>!
orvosi_székfű
Silvia Avallone: Acél

Mellbe vágott ez a könyv. Az egymáshoz ragaszkodás és a féltékenység története gyönyörű, amelyhez kegyetlen ellenpont az egész közeg gyomorforgató brutalitása. Avallone megtalálta a finom egyensúlyt a szépség és az ocsmányság között, így prózája sem giccses, sem túlzón naturális nem lett. Inkább olyan, mint a piombinói föveny: előttünk a gyönyörű tenger, de a lábak alatt rothadó algák és törött sörösüvegek vannak. Ilyen ez a regény is: amint felvillan a szépség, azonnal visszahúz a sok rémség.
Mazzucco és Avallone meggyőztek arról, hogy több, sokkal több fiatal olasz írót akarok olvasni.

>!
entropic P
Silvia Avallone: Acél

Annyira tetszik a borítója! Órákig el tudnám nézegetni a szélfútta lányt, amint a tengerparton áll és Elbáról ábrándozik. (Ezek a színes modern könyvtáras borítók mind nagyon bejönnek nekem.)

Aztán az is tetszett, amilyen a könyv volt, egy darabig. Fojtogatott a forróság és összeszorult a szívem a szereplők életének kilátástalanságától, miközben olvastam. Aztán ez valahogy elmúlt. (Lehet, hogy akkor, amikor a könyvben is ősz lett és véget ért a strandon magukat kellető lánykák szezonja?) Nem kell nekem olyan sokszor elmondani, hogy az apa veri a lányát meg hogy a leszűrt tészta kihűl és megdermed a tésztaszűrőben, ami nyilván azt szimbolizálja, hogy az emberek azzal sem tisztelik meg a másikat, hogy megjelenjenek az asztalnál, amikor kész a vacsora, s ez rossz. Ha egyszer (jó, esetleg kétszer, hogy akkor is feltűnjön, ha először pont nem figyeltem) elmondják az ilyesmit, abból is érezni fogom, hogy mennyire rossz minden. Ha viszont sokszor elmondják, immúnis leszek az egészre.

Szóval nekem ez a könyv egy kicsit túl megmondós. Avallone valahogy túl okos akar lenni. És egy kicsit idegesít a stílusa – hogy időnként nem állja meg, és jól hangzó, marhára „irodalmias” bölcsességeket szúr a szövegbe. Az ilyesmik nélkül jobban tetszett volna.

6 hozzászólás
>!
Dün SP
Silvia Avallone: Acél

Hát ez a történet tényleg rendesen beledöngöli az embert földbe.
Letettem és csak bámultam magam elé, aztán utánakerestem Piombinónak, az acélműveknek, hogy mégis milyen az a hely, ahol ott a tenger, de ott van az ipartelep, az acél, a hő, a szemét, a lepusztultság, a kilátástalanság is.
És lesz belőle film is, nagyon kíváncsi vagyok rá, annak ellenére, hogy már a vizionált képek is kegyetlen hatást keltettek…

5 hozzászólás
>!
spinakker
Silvia Avallone: Acél

Könnyedén indult, gyorsan faltam az oldalakat. Aztán ahogy kivettem magam a történetből, és kívülről néztem azt, illetve ahogy fogytak az oldalak, egyre inkább azt éreztem, hogy itt gond van. Végülis jól meg van írva, de azt hiszem, ezt akkor élveztem volna, ha kamasz koromban olvashattam volna, amikor még naiv voltam. Most a fordulatok nem tudtak lenyűgözni, sokat már régóta vártam. A vége pedig egyenesen rossz: az egyik fordulat teljesen önkényes történetmesélési szempontból, amelynek érzelmi háttere irreális; a másik pedig szintén irreális: ne hogy már ennyi idő alatt ezek nem jutottak volna eszükbe? Nem mintha már segítene rajtuk.
A regény leginkább a könnyed nyelvezet, a remekül elképzelhető életjelenetek, és a történetmesélés miatt szórakoztató, illetve a szereplők közti dinamikák miatt. A végefelé azonban a fejezetek között mintha megszakadna a kapcsolat, ahogy a szereplők között is, és hiába lehet azzal érvelni, hogy a környezetük miatt lesznek ilyenek, akkor is kiderül, hogy a legtöbbje üresfejű, szeszélyes, önző és ellenszenves alak.
Mindezek ellenére még egyszer mondom, nem rossz regény, de csak „naivabb” és kamasz olvasóknak ajánlanám, mert nekem a könyv nem hozta a „váratlan fordulatokat” meg a sötétséget. Azért örülnék, ha már elkészítenék a beígért filmet.

>!
langimari
Silvia Avallone: Acél

Olaszok feljövőben! Fiatal olaszok feljövőben! Fiatal olasz írónők feljövőben! Silvia Avallone azt hiszem az egyik új kedvencem lesz… Az Acél egy olyan kortárs írónő könyve, amely napjaink Olaszországában játszódik, és félelmetesen jól ábrázolja egy társadalmi réteg, azon belül az éppen felnövő új nemzedék életét, kilátásait. Óriási. Ugyanennyire tetszett Melania Mazzucco Egy tökéletes nap című könyve. Hajrá olaszok! Tessék csak regényeket írni! Én majd elolvasom…

4 hozzászólás
>!
Nikkincs
Silvia Avallone: Acél

Utolsó oldal utáni döbbenetemből még nem ocsúdtam fel. Ezek a kortárs olasz írók mindig az orrom alá dörgölik, hogy az élet nem habos torta, és hogy van olyan helyzet az életben, amikor a száraz kenyér is felér egy habos tortával. Hangulatilag nagyon erős könyv, rám telepedett, vonzott és taszított egyszerre a történet. Kicsit Ammaniti Magammal viszlek c. könyvéhez tudnám hasonlítani. Ugyanazt a reménytelenséget, kilátástalanságot vetítette elém, igaz, most két tinédzser lány barátságán, felnőtté válásának első lépcsőfokán keresztül. A torokszorító érzéstől azt hiszem egy ideig nem fogok tudni szabadulni …

>!
Hanna I
Silvia Avallone: Acél

Érezhetően első könyv, ugyanakkor átüt rajta az erő. Mert Silvia Avallone történetét épp a bizonytalankodás, a magabiztosság hiánya teszi helyenként mesterkéltté, didaktikussá. Talán majd egyszer elhiszi, hogy a leírt mondat úgy jó, ahogy van, nem kell újra meg újra az olvasónak sulykolni ugyanazt a tételt: hogy az acél városában, a lepukkant Sztálingrád utcai lakótelepen valóban nincs, ami kitöltse az emberek életét, csak az üres beszélgetés, kefélés, a tehetetlen, kitörni képtelen frusztráltság, az eleve elrendeltetett, lecsúszott élet kiszolgáltatottsága. Hogy a két lány, Anna és Francesca valóban ártatlanok és szépek (túlzóan is, a fene nagy realitás közepette idegen test az az idealizált naivitás, amivel az írónő körülrajongja őket). Ha Avallone kicsit biztosabb kézzel írt volna, hagyta volna, hogy egy vonal felskicceljen egy egész életet, és nem próbálta volna több, újabb húzással belevésni az olvasóba, hogy mit akart elmondani… akkor a könyv sokkal jobb lehetett volna. De még így is volt hatása, még így is érezni benne azt a tüzet, átgondoltságot, dühöt, ami a későbbi könyveiben majd igazán jó íróvá avatja. Oda fogok figyelni rá.
(Sirály Dóri borítója meg annyira visszafogott és erős, hogy vele álmodtam, és álmomban ezt el is mondtam neki.)

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
mandarina

A szavak nem szeretik egymást, és nem változtatják meg az embert. A szavak nem hozzák helyre a dolgokat.

362. oldal

>!
mandarina

Nem lehetséges. A két világ nem átjárható. Nem elég kivágni a drótkerítést, és átbújni rajta, ahhoz, hogy más életünk legyen.

307. oldal

>!
ppeva P

A víz alatt, ahol a világ zaja csak tompán hallatszik, mint az anyaméhben, a só csípi a kötőhártyát, és az egyetlen zaj, amit hallasz, a saját lélegzeted, amely már nem is a tiéd.

126. oldal

14 hozzászólás
>!
Chrissie

– A valóság, Artù – mondta az asztalra támaszkodva –, óriási különbség van a valóság és a baromság között.

113. oldal

>!
Chrissie

Mit jelent egy négy bérkaszárnya alkotta telepen felnőni, ahol omladoznak az erkélyek, és azbesztbetondarabok hullanak lefelé, egy olyan udvarban, ahol a kicsik drogot áruló nagyfiúk és áporodott szagú öregasszonyok mellett játszanak? Milyen kép alakul ki benned a világról egy olyan helyen, ahol az a normális, hogy nincs nyaralás, nem járnak moziba, nem olvasnak könyvet-újságot az emberek, és ez így van rendjén?
Ők ketten egy ilyen helyen találtak egymásra.

46. oldal

>!
ppeva P

A lányok is ráhajtottak. Főként akkor, ha egy Alessio-féle alfa-hím tűnt fel a színen. A nyár volt az alkalom, a magamutogatás a „kifutón”, az öltözőkabinok közt, kibontott hajjal. Már annak, aki megengedhette magának, megvolt hozzá az életkora és a teste is. Szerelem a kabin homályában. Ész nélkül, óvszer nélkül, és aki teherbe esett, és a fiút meg tudta fogni, azé volt a diadal.
– Nem sokat kell már várnunk – duruzsolta egymásnak Francesca és Anna. Ha egy nagylány megjelent a strandon egy szuper motor nyergében, gondolatban lelökték az ülésről, és elfoglalták a helyét. – Nem sokat kell már várnunk – mondogatták, amikor szombat este a lányok csillámporos arccal, ajkukon szájfénnyel, tűsarkúban vonultak a szórakozóhelyekre, és ők otthon maradtak, ruhákat próbálgattak bömbölő zene mellett.
Még nem jött el az ő idejük. Majd ha tizennégy évesek lesznek.

25. oldal

>!
Chrissie

A valóság megköveteli, ami neki jár. A valóság győz, akármit is gondolsz vagy teszel.

490. oldal

>!
Chrissie

Csak akkor élvezed, ha kimész az állomásra. Felszállsz az intercityre, nézel kifelé az ablakon, hallod az acél csikorgását, a súrlódást, a felpattanó szikra hangját, miközben utazol. Emlékezetedben végigvonul előtted az egész műveletsor: a kokszolótól a nagyolvasztóig, a nagyolvasztótól az acélműig, onnan a konverterekig, a hengerműig…
A vasúti kerék, mely alattad fut: te gyártottad.

465. oldal

>!
spinakker

Sandra úgy gondolta, vannak dolgok, amikben nem magunk döntünk. Amiben helyettünk a Világkapitalizmus, a Nemzetek Történelme, az Olasz Köztársaság dönt.
És aztán vannak olyan dolgok, amikben magunk döntünk. Amik csak tőlünk függenek. Ez az, amit csinálsz, ami vagy, amit magadnak választottál. Ha valaki oda született, ahová én születtem, lehet belőle tolvaj, gyári munkás vagy eladó a Coop csemegepultjánál, esetleg elkurvulhat. Dönthet úgy az ember, hogy a saját fejével gondolkodik, és szavazhat x-re vagy y-ra. Olvashatja a la Republicá-t vagy nézhet valóságshow-t.
Végül vannak olyan dolgok, amikben nem dönt senki. Miképpen most én is itt fekszem a takaró alatt ezzel a férfival, aki mindig csak bajt okozott nekem, magamhoz ölelem, és itthon érzem magam, talaj van a lábam alatt, de holnap, esküszöm, felhívom az ügyvédet, esküszöm, hogy megteszem. Más, ami vagyok, és más, ami lenni szeretnék.

114-115.

>!
szigiri P

Különben meg mit mondhatna neki? A szavak nem rendeznek el az égvilágon semmit.

28.


Hasonló könyvek címkék alapján

Moses Isegawa: Afrikai krónikák
Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene
Grecsó Krisztián: Megyek utánad
Borbély Szilárd: Nincstelenek
Tar Sándor: A 6714-es személy
Székely Csaba: Bányavidék
Daniel Pennac: Iskolabánat
Oravecz Imre: Ondrok gödre
Finy Petra: Madárasszony
Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről