Az ​utolsó tünde (Az utolsó ork 0.) 90% 184 csillagozás

Hát, ez igazán jólesett. Egy tündéri mese az utolsó tündéről és az utolsó sárkányról. Vagy talán inkább ifjúsági fantasy. Ifjúsági a szó régi és jó értelmében.

Egy olyan mesét tartunk a kezünkben, ami ártatlan mivoltában is képes kegyetlen dolgokat megmutatni. Vagyis pont azon keresztül.
Mosolyogtatni az egyszerű kedvességen, és ugyanúgy sírva fakasztani is az emberi kapzsiságon, és ostobaságon. Fejezetenként, oldalanként váltogatva. Épp olyan képtelenül lehetetlenek egyes események ami történnek, mint amilyen megható is a könyv. Egyszerre földtől elrugaszkodott, és nagyon is valós.
Az írónő közvetlen az érzelmeinkre hat. Őszintén a kiközösítésről, barátságról, önzetlenségről. Olyan szereplőkkel akik közül párat elkönyvelhetnénk bugyutának, de nem azok. Csak teljesen másként gondolkodnak, élnek, éreznek. Máshogy fejezik ki magukat, de ugyanúgy tele vannak szeretettel, törődni vágyással.
Nagyon szomorú, nagyon reménnyel teli.

Újraolvasva is csodálatos, vicces, szívmelengető, izgalmas, derűs történet. Kifejezetten kabátkönyv. Pontosabban kabátsorozat. Már ha az időnkénti, előre megfontolt szándékkal elkövetett szívfacsargatásokon túlteszi magát az ember. Meg ha jól bírja az érzelmi hullámvasutat.
A kicsi nemrég született Yorshkrunsquarkherzljolnerstrink a legcukibb és legviccesebb teremtmény, akit nyomtatott oldal valaha hordozott. George R. R. Martin meg Silvana de Marihoz járhatott leckéket venni aljas cselekményszövésből.
Érzelmi edzőtábor és útmutató az élethez. Szerintem érdemes.

A maga egyszerűségében is tökéletes mese az elfogadásról, a másságról, a hitről, az álmokról, a zsarnokságról. Ez egy olyan történet, ami bármikor bárhol lejátszódhat, csak az nem biztos, hogy van-e Yorsh, Robi, Erbrow … Gyönyörű történet, amiben éppen annyi szomorúság, veszteség van, mint amennyi öröm. Bevallom őszintén, mind a 3 „állat” halálát megkönnyeztem. Az utolsónál szó szerint félre kellett tennem a könyvet, annyira szíven ütött a fájdalom.
Ez az a könyv, amit majd szeretném elolvasni a gyermekeimnek, amikor nagyobbak lesznek :)

Úgy volt jó, ahogy volt.
Yorsh nemrég születettként ennivaló volt – rozmaringgal. :D
Imádtam az ártatlanságát, a logikáját, a gyermeki bölcsességét.
A legkedvencebb részeim, amikor Erbrow-t tanítja repülni. Aztán olvasni.
Kedvesen, picit fájósan szép mese, szerettem a stílust.

Tünde vagyok. Remélhetőleg nem az utolsó. Kell nekem egy sárkány. Kell nekem egy igazi tünde. Asszem ennyi. Minden másom meg van. Velük lenne teljes az életem.

Tündék márpedig vannak :) Igaz, lehet nem ilyen hosszú nevűek:Yorshkrunsquarkherzljolnerstrink. Tetszett, közel került hozzám, és a diót én is pont így szeretem.

Most már sajnálom, hogy nem előbb olvastam ezt a könyvet. Gyönyörű volt, vicces, elbűvölő, érzelmes, de volt benne rengeteg szomorúság is. Nem egy egyszerű mese volt számomra: már a legelején sikerült megríkatnia, pedig ilyen még sosem történt velem olvasás közben ( csak ajánlani tudom, valamilyen filmzene hallgatását: én a Lány a vízben zenéjét tettem be, garantált sikert értem el vele).
Yorsh a legelején kikészített a sok hisztivel, meg szipogással, majd ezt a szerepet átvette az idősebb Erbrow, de akármennyi ellenszenvet is éreztem irántuk, végül mégis a kedvenceim lettek.
De nem, az nem volt elég az írónőnek, hogy már az első száz oldalt rongyosra sírtam (utána kénytelen voltam Kindle-re váltani), de a vége is eléggé szívbemarkolóra sikerült.
Egyetlen mondatban, elejétől a végéig imádtam, egyszer sem untam meg, voltak benne nagyon aranyos, vicces részek, de a háttérben mindig ott volt a szomorúság is, ezért is volt annyira magával ragadó ez a történet.

Ha valami másra vágysz, mint a tolkieni tündék, akkor ezt érdemes elolvasni. Ha nem vágysz másra, akkor is – kontrasztnak.

Ráadásul az író mélyen belecsap a lecsóba, és rögtön egy gyerektündével állítja szembe az olvasót. Gyereket hitelesen ábrázolni pedig mindig sokkal nehezebb, mint felnőttet. Itt tökéletesen sikerül. Plusz érdekesség, hogy az író Etiópiában volt orvos, tehát feltehetőleg el lehet neki hinni, amit az éhező gyerekekről ír.

A sorozat következő köteteiben, szerintem, nem ugorja meg az első könyvvel hihetetlenül magasra tett lécet, de azok még ezzel együtt is bőven elég jók, hogy az ember elolvassa őket. Ha viszont mégsem, Az utolsó tünde magában is megálló teljes regény.

Nincsenek szavak arra, ahogy Silvana De Mari ír. Az élet ez, a maga érthetetlennek tűnő igazságaival – a legegyszerűbb szavakkal elmondva. Hogy mindenki értse. És mindenkinek érteni is kéne. Olvasnia. És sírnia, ahogy csak az emberek tudnak, takonnyal és nyállal, hogy a szemük is belevörösödjön.