Varjúszerenád 73% 20 csillagozás

Úgy kezdődik, mint egy tipikus modern regény: az olvasó csak pislog, hogy most akkor mi van, miért csak napi két merőkanálnyi víz jár a családnak, miért kell félni a lovasoktól, miért van az elbeszélő lány egy szobába zárva, ki az öreg, és miért beszél a végtelenről, meg hogy le kell menni alfába? A dolgok azonban szép lassan kiderülnek, és kiteljesedik a kép. A dolgok bonyolítására két idősík között ugrál az elbeszélő gondolatmenete, a szülőfalujában töltött, vízhiány sújtotta múlt és a vőlegénye házában zajló jelen között.
Engem nem zavar, sőt, szeretem az ilyen kezdeti nehézségeket. És mindezek mellett nagyon költői is a szöveg, így csak az utalásokból lehet rájönni, hogy pl. milyen szexuális és testi bántalmazásokat kell kibírnia a leendőbelijétől. Ez a költői nyelv azonban el is idegenít ezektől a traumáktól és a szereplőktől is. Értem én a regényt, csak nem tudom átélni.
Pedig vannak itt súlyos érzelmek meg történések bőven. Azaz leginkább csak a múltban. Ezek a részek tetszettek, a hétköznapi beszéd és a tipikusan falusias hangulat miatt, és persze a sorozatos tragédiák miatt (amelyek egy része a vízhiányból fakad, másik része olyanokból, mint hogy a lányt minden erotikus-szerelmi vonzalma ellenére eltiltják a fiútól). Azonban a hangsúly a jelenen van, ahol a költői nyelv már túlságosan, önkényesen művészi, plusz tele van szürrealista, de inkább érthetetlen dolgokkal, mint pl. hogy az öregasszony (igen, ez a neve, és ennél többet nem is tudunk meg) ragaszkodik ahhoz, hogy egy nőnek tudnia kell tangóznia (egy istenháta mögött faluban), hogy az öreg végtelenről meg az alfába lemenés fontosságáról beszél, meg hogy a fán kitömött varjak ülnek. Ezt pedig átszövik az olyan parttalan filozofálással megtűzdelt, és érthetetlen költészettel vegyített mondatok, mint ez: „Egyszer eljön az én napom is – mondta, s akkor bebizonyítom nektek, hogy embermagasságúak bennünk a dallamok, a kottalap silány utánzat, gyatra imitáció.” (91.), csak éppen oldalakon keresztül.
Toni Morrison A kedveséhez tudnám hasonlítani, mert az is nehezen olvasható, és az is a jelen és a tragikus múlt közötti ugrálásról szól, azt viszont nem csak értettem, hanem élveztem is. Kár ezért a könyvért, mert rengeteg lehetőség van benne (inkább csak a múltat taglaló szálban), és kiválóan meg van írva, mind szerkesztését illetően, mind nyelvezetét. Ahhoz viszont túl elidegenítő, hogy megszeressem, a rengeteg érthetetlenség és öncélú költőiség pedig néha igen csak frusztrált. Akit viszont nem zavar az ilyenfajta nyelvezet meg a szürrealitás, annak ajánlani tudom.

Nagy mutatvány ez, a két sík, két nyelvezet vegyítése.
Sigmond a kiszáradó, haldokló faluban történteket a balladák közönyös brutalitását és archaikus atmoszféráját megteremtve tárja elénk, míg a Leendő körül lebzselő figurák (az öreg, az öregasszony és a Művész) szürreális világban lebegnek, ahol szinte minden gondolat, mondat és tett szimbólumokba, valószínűleg teljes mértékben soha meg nem fejthető szimbólumokba burkolódzik. Ennek következtében alakul ki a szöveg sajátos ritmusa is: a jelen történéseinek elbeszélése fékező erőként hat, s az álomszerű képekből a múltbeli események felidézése lendít tovább.
Bár úgy tetszik, mindkét szál meglehetősen lazán kötődik a valósághoz s mintha áthatolhatatlan leplek kendőznék el a lényeget, mégis, az erős, tömény, nyomasztó szövegben apró jelek figyelmeztetnek arra, hogy mai, valós sorsokról, kapcsolati viszonyokról olvasunk. Érzelmi defektekről, sodródásokról, komoly zavarokról.
Pusztulástörténet.
Egy bármely helyszínen és időben, bármely viszonyrendszerben és bármely elmén belül lejátszódható pusztulástörténet.

Bővebben:
Szomjazni bolondulásig
https://kultifilter.blog.hu/2019/09/22/szomjazni_bolond…

A személyiség befelé fordulásának, interiorizációjának, a személyes szabadság megélésének létfontosságú kérdéseiről szól ez a regény sok helyen, méghozzá cselekményszinten igen szigorú konklúzióval, hiszen a cselekményt alkotó mindkét elbeszélés személyes tragédiába torkollik. Leendőnek és Apának egyaránt bűnhődnie kell vétkéért, hiszen az él igazán fiktív, azaz valótlan világban, aki azt gondolja, hogy az örök szimbólumok rendjét, a teremtés igazságát egyszer s mindenkorra fel lehet számolni. Apának pusztulnia kell, mert elfogadta a dicsőítést, saját magát természetfölötti, mitikus személlyé növesztette, dacolva a teremtői kinyilatkoztatás szavával: Gloriam meam alteri non dabo – Dicsőségemet nem adom másnak (Isai. 42 v. 8). Vele együtt el kell vesznie a szentségtelen helynek is, amit „halott angyalok”, azaz démonok nyoma jelez. Leendőnek, akiben nem volt végtelen, akkor teljesedik be a sorsa, amikor az új életet, szabadságot jelentő esküvő helyett annak szánalmas, sátáni paródiáját rendezi meg: rituális gyilkosság áldozata lesz.
Nem könnyű olvasmány a Varjúszerenád, már a sokszor mondat közben, bekezdés közben módosuló helyszínek, tudatsíkok miatt sem. Nyugtalanító is, hiszen bármennyire valószerűtlen és abszurd a történet, mégis túl sok köze van napjaink posztmodern valóságához. Valószínűleg közel járunk az igazsághoz, ha azt gondoljuk, hogy éppen ezért érdekfeszítő, ezért olvastatja magát annyira a mű: a posztmodern korra leginkább jellemző „gyötrődő értelmiség” szellemi kalandjait, sokszor nem annyira szigorúan intellektuális, inkább érzelmi keretek között megnyilvánuló útkereséseit ismerjük fel benne. Maga az elbeszélő-főhős egy-egy mélyen megrendítő, a lelket felfoghatatlan mélységek és magasságok között lebegtető epizód felidézése után egy pár éve született Sergiu Dascalciuc-festményre emlékeztetheti az olvasót: ül a bohóc a pódium szélén, sötét bíborszín háttérben. Az előadásnak vége, kialudtak a fények, a smink alól részben kibontakozó, szép vonalú, szomorú művész-arcot csak egyetlen sugár világítja meg. A csörgősipka csúcsai a szőnyegen pihennek, teljes a csend, de ebben a csendben még ott visszhangzik az előadás minden zsivaja, harsona- és kürtszava, dobpergése, harsány nevetése és lélegzetelállító várakozása. A bohóc térdei védekezőn, szinte állig felhúzva. Jobbkeze gitárhoz szokott, érzékeny művész-kéz; benne kis cédulát tart, melyről egy üzenetet próbál kiböngészni a gyér fényben: egy üzenetet, melynek öröktől fogva rendeltetett sorsa az, hogy „vulgo incognita”, a többség előtt rejtve maradjon.

Öcsémnél gyakran dekkolnak hosszabb-rövidebb időre elfelejtett kölcsönkönyvek (ld. még: Vurt). Ez a regény is így járt és tesóm biztatott, hogy olvassam el, és mivel úgyis le vagyok maradva kortárs irodalomból, nagy elánnal bele is vágtam.
Nos… amíg olvastam, lenyűgözött; a világa magával rántott és csak annyi időre engedett el, hogy megemésszem az aznapi adagot; a reggeli kakaó mellé már ott volt a kezemben a könyv, és telement a fejem az elhagyott, csonttá aszott falu és a rejtett és (többnyire) fölöttébb abnormális emberi kapcsolatok titkaival. Aztán kiolvastam, és kb. egy hónapra rá már úgy kiment a fejemből, mintha ott se' lett volna. De miért?
Két eset lehetséges. Vagy nem értettem meg teljesen a mondanivalóját, mert olyannyira elvont és körmönfont a szimbolikája, annyi rejtett történelmi/irodalmi stb. utalás van benne, hogy a dekódolásához – bármennyire fájó – nem vagyok elég művelt, ezek szerint. VAGY felesleges specifikus mögöttes tartalmat keresni, mert ez tényleg inkább líra, és a vékony történetvázhoz dobálta össze l'art pour l'art módon az író a cselekmény többi részét, amelyeket inkább a hangulati elemek kötnek össze, mint maga a történet. És itt aztán szabad a tánc, találja ki mindenki, amit lát, és inkább élvezze a művészetet. Passz.
Hogy megvilágítsam kicsit: például nem értettem, miért nem hagyják el az emberek a falut, legalább a fiatalabbak, ha már egyszer erre van elvi lehetőség – hiszen a főhősnőt éppen azért adták oda a vőlegényének, mert náluk VAN víz. Aztán egyrészt eszembe jutott a tanult tehetetlenség pszichológiája, másrészt – és talán ez nyom többet a latba – a Vőlegény családjában a vége felé annyira bizarrá váltak a próbatételek, a „koreográfia” meg minden, hogy az már a könyv elborult világához képest sem lehet valóságos: ebből következtettem arra, hogy mégis inkább szimbolikus az egész elszakadás.
Mindezektől függetlenül inkább pozitív maradt a benyomásom. Kedves gesztus az írótól, hogy a mű kíváncsiság-gerjesztő alapkérdésére megadja a végén a választ, mindegy ajándékként azoknak, akik végigrágták – ellentétben egy másik író másik könyvével (*köh köh* A gyertyák csonkig égnek *köh köh*)… Más kérdés, hogy mennyire lehetünk elégedettek vele. (De a világért sem spoiler-ezek. ;))

Kissé nehéz olvasmány, de nem a szimultán regénytechnika miatt, hanem a megannyi filozofáló gondolatmenet, szófordulat miatt. A jelen eseményeit (részben emiatt) néhol untam, az elbeszélő múltjához (a kiszáradó faluhoz) kapcsolódó emlékek, események sokkal jobbak szerintem.

Egy kiszolgáltatott lány szomorú története. Szomorú, de olyan szépen szavakba fogva, hogy csak úgy folynak be az ember lelkébe.

Nem tudom eldönteni, mit gondoljak erről a könyvről. A nyelvezete iszonyatosan tetszett. Olyan gyönyörűen, különlegesen és költőien fogalmaz az író, amilyet regényben még soha nem olvastam (ugyanakkor ezeket sokszor abnormális, sötét, groteszk képek váltják fel). Igazából nagyon tetszene a könyv, ha érteném a másik szálat, de sajnos fogalmam sincs, hogy ez az Öreges, Vénasszonyos, varjús, pókos, Művészes dolog mi a fene is akart lenni.:D Aki tud, kérem világosítson fel.:) Ez nekem már magasművészet.:)

Túl sokáig olvastam ezt a kis könyvet, sajnos voltak napok, amikor egyáltalán nem jutott rá időm, így meglehetősen tördelt volt az élmény és szakaszos a befogadás.
Azt tudom, hogy pont egy olyan könyv, ami nekem való, kellően elvont és kissé abszurd, mégis költőien megfogalmazott, tele bonyolult mondatszerkezettel, miközben ugrálunk térben, időben és emlékekben egyaránt!
Mindenképpen leülök majd egy hétvégi napon és egyhuzamban újraolvasom, úgy teljesebb lesz róla a benyomásom.
Egyébként fura, hogy az Irodalmi Jelen ezt elfogadta, s kiadta, másrészt szomorú, hogy győztes pályamű ellenére igencsak alacsony az olvasottsága! Több figyelmet érdemelne.
Megvolt a maga varázsa, tragédiája, sok-sok kellemes filozofikus gondolattal!

Nagyon érdekes a nyelvezete. Sejthettem volna a történet végét, de a köztes cselekmények leírása annyira magával ragadó, hogy meglepetést okozott a végkifejlet.
Nem strandos olvasmány, elgondolkozós estékre viszont kifejezetten ajánlott.

Megrázó, meghatározó regény. A nyelvezete maga a döbbenet, az író rettentően ért ahhoz, hogy a tudatalattival is kommunikáljon, sőt, leginkább azzal. És az ember akkor sem tudja letenni, mikor már a szájáig ér a fájdalom és az őrület. Ritka, hogy ennyire lelkesedjek egy számomra eddigelé ismeretlen író munkájáért, de ez a könyv a fülszöveg elolvasásának pillanatától iszonyatos erővel vonzott. Kissé fanatikus módon hordom magammal a megléte óta, még akkor is, ha nem olvasom. Sigmond István bekerült a kedvenc íróim közé, az biztos.