Az első kötetnél már leírtam a legfontosabb észrevételeket, az ott kifejtett gondolatok természetesen ennél a másodiknál is érvényesek. link Tekintettel arra, hogy a téma saját jellegéből fakadóan végtelen, nyilvánvalóan bőven lenne még mit mondani az elsőről is, pláne a kettőről együtt. Az óceán szinte örök hullámaihoz hasonlóan folytatódtak a levelek ebben is: lényegüket tekintve ugyanúgy, kifejezésmódjukban mégis mindig egy kicsit másként. A csillagozás most sem a tartalomnak szól, hiszen ez a fajta megnyilatkozás ledob magáról minden efféle gyerekes osztályzatot, hanem elsősorban a rendkívül igényes és precíz kiadásnak.
Manapság sokan elrettennek a kereszténységtől, mivel ez az út – jelen kötet szerint különösen – a mártíromság útja, s kortársaink nem is késlekednek az őszinte beismeréssel, hogy számukra ez az ösvény egyszerűen járhatatlan. A legtöbben nem veszik észre, hogy a négyféle szenvedés útján, melyet nemcsak a kereszténység, de például a buddhizmus is felsorol (születés, betegség, öregség, halál), vallásoktól függetlenül végig kell mennünk mindannyiunknak. – Igen, de a buddhizmus pont ebből kínál megszabadulást, mondják egyesek. Miért, a kereszténység nem? Szent Katalinnál az élet dualitása abban is megmutatkozik, hogy a szenvedés soha nem önmagában áll, hanem a boldogsággal együtt, erről ezek a misztikus levelek is szinte költőien vallanak. Jóbbal együtt azt sugallják: „még nem látják a napfényt, bár az ragyog a fellegek mögött, de szél támad, és kitisztul”. (Jób 37,21)
Írásai az örök Egyre mutatnak, így végső soron meghaladják a földi életnek ezt a kettősségét, a földöntúli élet örömének reménységével ezt a szenvedést már most átlényegítik. A feladat súlyosságát viszont ez a könyv sem nagyon maszatolja el: „jegyezzük el magunkat az igazsággal királyi módon, a szentséges hit gyűrűjével; és hirdessük az igazságot szabadon és bőségesen, semmiféle félelem miatt el nem hallgatva; és legyünk készek életünket is odaadni, ha szükséges…” (323. p.)
Erről a rövid kis részletről az jut eszembe, amikor Jézus a követőihez fordult a Galileai-tengernél, s tanítását hallgatva még a saját tanítványai is így szóltak: „Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja?” (Jn 6,60)
Ha megvizsgáljuk a fenti levél részletet, annak szinte minden eleme kemény beszéd: „legyünk készek életünket is odaadni”, ez már önmagában is. Aztán „semmiféle félelem” miatt ne maradjunk némák, „hirdessük az igazságot szabadon és bőségesen”, de mi is az igazság? Kortársaink többsége már azt is kétségbe vonja, hogy egyáltalán létezik olyan, hogy igazság! A Jelenések könyvének próféciája, hogy „jaj, jaj, jaj a föld lakosainak” trombitás ébresztővel jelzi, hogy az igazsággal való szembesülés fájdalmas a káprázatban élőknek, de mindenkor minimum kockázatos a puszta kimondása is. Továbbá „jegyezzük el magunkat az igazsággal királyi módon”, de hol királyi az, ha „magunkra öltjük a gyötrelmeket, sértegetéseket és gyalázatokat”, ahogy Szent Katalin tanácsolja? Az otthon kényelméből persze egyszerűnek tűnik, hogy semmiféle félelem miatt ne legyünk restek, de nem olyan egyszerű ez… Ha Péter apostol, aki Jézus közvetlen környezetében szemtől szemben látta a csodákat, s mégis háromszor megtagadta mesterét, mit mondjon kétezer évvel később a modern korban született ember, akit csak a technika „csodáival” kábítanak, médiumok százaival részegítenek szüntelen?
Szóval, annyi és oly súlyos kérdést vet fel egy-egy szakasz, hogy az ember óhatatlanul kísértést érez arra, hogy a könyvet egy gyors mozdulattal becsukja, s szinte megkönnyebbülve forduljon a spirituális tanítások mégiscsak járhatóbb formái felé, mint amilyen például a buddhizmus, a taoizmus vagy az ind tradíció erősen popularizált változatai, mert ezek boldogságos és komfortos utak – legalábbis látszólag.
Mindenekelőtt újra és újra fel kell hívni kortársaink figyelmét, hogy amennyiben az önfeláldozásról vagy a lemondásról van szó, a manapság oly népszerű keleti vallások ebben semmiben sem különböznek a kereszténységtől. Sőt, talán meglepő lehet, de bizonyos szempontból még szigorúbbak is annál, amit Jézus vár a követőitől. Amikor Buddhát a növendékei megkérdezik, hogy hány szabályt kell megtartani, akkor elhangzik, hogy tartózkodni kell a nemi élettől, az illatszerek használatától, az ékszerek viselésétől, „a részegítő italoktól, amelyek mámort okoznak”, valamint „tánctól, énektől, zenétől, színjátékok nézésétől”, hogy csak néhányat említsek futólag. (Mahávagga I. 56,60.) Ezeket a facebookon általában nem idézik.
Ehhez képest a Biblia azt írja: „Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd!” Vagy egy másik helyen: „Paradicsomkert nőtt rajtad: […] illatos nád és fahéj, sok tömjénfával, mirha és aloé, sok drága balzsammal”. Dávid király ugrálva, „teljes erővel táncolt az ÚR színe előtt”; ha ezekből indulunk ki, akkor a helyzet inkább pont fordítva van, mint ahogy a ‘divatspirik’ meg ezoterika rajongók ezt manapság tételezik. (vö. Préd 9,7; Énekek 4,13; 2Sám 6,14) Tehát míg például az indiai tanító, Svāmī Prabhupāda tanítványai kávét sem ihattak, addig Jézus azt mondja: Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön rajta, mert amit az ember mond, „az a szívből származik, és az teszi tisztátalanná az embert”. (Mt 15,11.18)
Félreértés ne essen: nem kívánom itt most mérlegre tenni a keresztény tanításokat a keleti tradíciókkal. Pont nem én teszem mérlegre, hanem rajtam kívül sokan. Ám ki kell mondani, hogy egy valami biztos fals: ha a kereszténységet kisebbnek gondolja valaki ezeknél. Látható tehát, hogy az a negédes hazudozás, ami ma a médiában a kereszténységgel kapcsolatban folyik, s az a sok tévtanítás, ami a keleti vallások körül jövedelmező iparággá nőtte ki magát, az bizony a totális zavarodottság és káosz látlelete, amely út végén én csak sötétséget látok. Mert ha ezt a világot egy hindu māyānak, vagyis káprázatnak és illúziónak mondja, akkor a nyugati ember a korlátlan médiafogyasztásával miben van? Nem a káprázatnak is a káprázatában, kétszeresen elzsibbasztva?
„A pácban mindenki benne van”, ahogy Hamvas Béla írta, s akik azt hiszik, a keleti vallásokkal megúszhatják a bűntudatot vagy a lelkiismeret-furdalást, azoknak diszkréten jelzem, hogy a bűn ott is szerepel, csak máshogy hívják: az ‘avidyā’ jelentése ‘tudatlanság’, amely lényegében ugyanaz, mint a bűn – elválaszt az igazságtól, s hazug ábrándokba ringat. Amikor Jézus mondja, hogy „addig járjatok a világosságban, amíg nálatok van, hogy a sötétség hatalmába ne kerítsen titeket”, a bűn és a tudatlanság sötétségéről szól egyszerre. (Jn 12,35)
Ez nem holmi apokaliptikus pesszimizmus. Ez realizmus, ez a kendőzetlen tény, ez – az igazság. Ahogy Jézus mondja: „A bűn az, hogy nem hisznek énbennem; az igazság az, hogy én az Atyához megyek, és többé nem láttok engem; az ítélet pedig az, hogy e világ fejedelme megítéltetett.” (Jn 16,9-11) Vagyis az igazság az, hogy ha Jézus az Atyához ment, akkor először is feltámad, aztán nemcsak feltámadt, tehát jelenleg is életben van, hanem az örök életben van, mégpedig királyként van ott, királyként és főpapként – az az ember, aki egy átokfára szögelve végezte idelenn.
Sienai Szent Katalin leveleinek második kötetében Krisztust követve kétségkívül úgy dicsekszik szenvedéseivel, ahogyan Pál apostol is, ami a ma emberének nagyjából felfoghatatlan, érthetetlen, sőt visszatetsző aberrációnak tűnhet. Csakhogy vegyük észre, éppen a ma embere az aberrált, a tévelygő, a tragikusan elhagyatott és reményvesztett; miközben Szent Katalin leveleit átjárja az öröm és a szabadság, a rendezettség és a világosság, az édes és szelíd vigasztaló szó; az az elveszett szó, amit már nem mond ki senki, nem is keres senki, mert már azt is elvesztettük, hogy valamit keresni kellene. Hogy lehet ez? Már csak azért is érdemes megismerkedni az írásaival, hogy némi fogalmat alkothassunk ebben az elfajult és gonosz korban arról, vajon miként lehetséges ez? Hogyan lehet a teher könnyű? Az iga boldogító?
Évszázadok messze távlatából is adódik a kérdés: „nem volnánk-e valóban ostobák, ha elhagynánk azt, aki tökéletes tisztaságot ad nekünk?” Vagy ha már a keleti tradíciót emlegettük: „Már itt a létben meg kell tudni végre, nagyot veszítünk, ha nem tudjuk meg Őt.” (Bṛhadāraṇyaka Upaniṣad) Hiszen „vadállatok eledele lenne az, ha elhagynánk a Teremtőt a teremtett dolgokért, a végtelen jót a véges és változékony dolgokért, melyek eltűnnek, mint a szél, a fényt a sötétségért, az életet a halálért…” (395. p.)
Ajánlom mindenkinek, akik „orvosságot akarnak a nagy romlás ellen”.
