1862-ben egy több mint négy méteres papírusztekercs került elő Luxorban. Az i.e. 2600 körül élt orvos, Imhotep által készített leírás 48 orvosi esetet tartalmaz, külön jelölve a tüneteket és a kezelés módját is. A 45. eset egy „emlőben domborodó csomó” leírása, mellette a terápiánál szűkszavúan csak annyi áll: „nem létezik”… Feltehetően ez a rák első írásos említése. Innen indulva mutatja be a szerző, ahogy ő fogalmaz, a rák „életrajzát”, a rák ellen viselt „háborút”.
A könyv történeit visszatekintéssel indul. Először bemutatja az ókori és középkori ember elképzelését a betegségről – ekkor még a daganatok kivágása volt az egyetlen „gyógymód”, de a kor viszonyai között gyakran fertőzések végeztek még azokkal is akik túlélték a műtétek kínjait. A XIX. század közepe aztán két technikai áttörés hozott a sebészetben: a fertőtlenítést (karbolszappan) és az érzéstelenítést (éter), aminek köszönhetően rövid idő alatt rutinszerűvé válik a helyi tumorok sebészi eltávolítása. Ám az orvosok azzal szembesülnek hogy sok esetben a rák egy sikeres műtét után is kiújul, bizonyos betegeket másodszor, harmadszor is meg kell operálni. A válasz a „radikális sebészet” lett, amit egy Halsted nevű zseniális (és kokainfüggő) sebész fejleszt tökélyre (mellesleg a The Knick c. sorozat főhősét is róla mintázták). Az emlőrákra koncentrálva Halsted és követői egyre tökéletesítették technikájukat: a teljes emlő eltávolítását követte a kis és nagy mellizom, a hónalji, sőt nyaki nyirokcsomók, illetve akár a kulcscsont és az azt körülvevő szövetek kivétele. Megcsonkított pácienseik testét örökre eltorzították ezek a műtétek, ráadásul hatékonyságukat sem lehetett bizonyítani: később kiderült hogy az érintett nők túlélési esélyei nem a műtét radikalizmusától függtek, hanem attól hogy mely stádiumban voltak amikor Halsted és társai kései alá kerültek: az áttétes pácienseken a radikális masztektómia sem segített, a korai stádiumban levőknek pedig egy korlátozottabb beavatkozás is elég lett volna…
A sebészi ámokfutás közben a századfordulón feltűnt egy másik csodafegyver, a sugárterápia is: Röntgen és a Curie házaspár kísérletei nyomán fény derült bizonyos anyagok sejtpusztító hatására, és hamar elkezdődtek az (ember)kísérletek a tumorok célzott besugárzására, amihez először a Curiék által felfedezett rádiumot használták. Ám itt is akadt két probléma: a sugárzást pusztító hatásai miatt csak lokálisan lehetett alkalmazni, áttétekre nem, valamint egy idő után kiderült hogy maga a sugárterápia is rákot okoz. Ezt több, a sugárterápiában úttörő tevékenységet végző tudós és orvos is megszenvedte (pl Marie Curie, aki leukémiában halt meg, vagy Emil Grubbe, aki az elsők között próbálta ki a saját maga által eszkábált röntgenkészülékét egy emlőrákos páciensén 1896-ban).
Közben a két világháború is ihletet adott az orvosoknak: a vegyi fegyverként alkalmazott mustárgázról kiderült hogy durván lecsökkenti a fehérvérsejtszámot. 1942-ben kipróbálták egy leukémiás betegen (a leukémia a fehérvérsejtek kóros elszaporodása, a „vér rákja”). A gyógyszer hatott, bár csak átmenetileg. Megszületett a kemoterápia, az orvosok keresni kezdték azokat a kémiai anyagokat amelyekkel elpusztíthatják a szervezet rákos sejtjeit.
A következő évtizedek a kemoterápia egyre durvább alkalmazásáról szólnak, az orvosok az egészséges és rákos sejteket egyaránt elpusztító általános sejtmérgek kombinációival kezelik betegeiket, hónapokig, néha évekig. Az alapelv: ne várjunk a rák megértésére, elég ha találunk egy szert ami elpusztítja. A különböző vegyületeknek, azok különböző dózisainak és a kezelések hosszának összes lehetséges kombinációjának időigényes végigtesztelése helyett lényegében emberkísérletek zajlanak, kezelés az ok ismerete nélkül. Ám hiába minden erőfeszítés (1971-ben az USA-ban elfogadják a nemzeti ráktörvényt: 3 évre 1,5 milliárd dollárt kap a rákkutatás), az áttörés elmarad: egy Bailar nevű orvos 1986-ban publikált és 1997-ben megismételt statisztikai elemzése szerint nem sikerült csökkenteni a rák mortalitását az USA-ban, nem találták meg a „varázsgolyót”, a rák általános ellenszerét.
Újra a prevenció (a rizikófaktorok feltárása és a szűrés) és a rák kialakulásának kutatása felé fordul a figyelem. Több környezeti tényezőt azonosítanak ami felelős lehet (sugárzás, vegyületek – pl. paraffin, festékek, ill már a XVIII. században gyanúba keveredett a kátrány, a korom és a füst a kéményseprők gyakori hererákja miatt). Később uralkodóvá válik az elmélet hogy a rákot vírus okozza. Végül a gének és a DNS működésének megértése vezet el a felismeréshez hogy a rák genetikai mutációkkal alakul ki: vagy a sejtosztódást irányító gének válnak hiperaktívvá, vagy a sejtosztódást gátló gének inaktiválódnak („beragadt gázpedálok vagy hiányzó fékek”). Ma már tudjuk hogy a rák lényegében genetikai betegség.
Nehéz fába vágta a fejszéjét a szerző, nem könnyű emészthető módon előadni egy ilyen monumentális és alapvetően száraz témát. Az emészthetőség miatt muszáj volt valamilyen időrendet kialakítani egy olyan témában ahol az események különböző tudámányterületeken, valójában sokszor egymással párhuzamosan zajlottak. És szükség volt hősökre is, miközben a modern tudomány felfedezései gyakran kutatócsoportokhoz és nem egyénekhez kötődnek. Ettől függetlenül ez egy érdekes és alapos könyv, az egyetlen negatívum amit fel tudok hozni az a szerző kissé tudálékos stílusa, ami a „rák természetével” kapcsolatos filozofálgatásban és a fejezetek mottójául választott idézetek kóros túlburjánzásában nyilvánul meg – Platóntól és Szun Ce-től Jack Londonon át Szolcsenyicinig és Woody Allening előkerül mindenki, lehetőleg fejezetenként 4-5 magvas gondolat formájában.
Sajnos ez egy olyan téma ami elkerülhetetlenül egyre több ember ajtaján fog bekopogtatni. Mukherjee könyvét maximálisan tudom ajánlani az érdeklődőknek.
