Ha az első bekezdésben máris kijelenti valaki, hogy rákos, aztán később ugyanazzal a lendülettel még jól meg is vernek egy gyereket, akkor nyilvánvaló, hogy a szociohorror (lánykori nevén: nyomorpornó) tiszteletreméltó műfajával állunk szemben. No most ez a kategória Magyarországon számos kiemelkedő kortárs reprezentánssal büszkélkedhetik* (Borbély, Tóth Kriszta, stb.), Shrek Tímea közéjük kíván beevezni. Hát evezzen.
A novellák derékhadát a szerző cigányiskolai (ez az ő kifejezése – a félreértések elkerülése végett) tanárként megélt, khm, mondjuk úgy, élményei alkotják. Első pillantásra alapvetően jó szándékú, empatikus szövegeknek tűnnek, de végig irritált, hogy Shrek az elbeszélőt (önmagát) folyamatosan a történet közepébe tolta: sosem szűnt meg orrom alá dörgölni, hogy ő van ott a mocsokban, ő dokumentálja a romák brutális életkörülményeit és fájdalmait, és természetesen ő az, aki segíteni akar nekik, bár nyilván jobb dolga is lenne. Ettől az egésznek van valami kiplingi „fehér ember a vadak között” hangulata, úgy érzi az olvasó, itt két összevegyíthetetlen réteg létezik egymás mellett, a dokumentátor és a dokumentált, és előbbi (pusztán pozíciójából fakadóan) valamiféle morális felsőbbrendűséget is birtokol, aminek tudatában is van. (Nyilván nem segít túllépni ezen az se, ha az ember olyan hasonlatot talál, amiben a cigánylurkók „mint a csótány” szaladnak szét.) Ám ettől még akár jó is lehetne a szöveg, ha idegesít is. De őszintén szólva Shreknek csak halovány elképzelése van arról, hogy a borzasztó dolgok listázásán túl mi az, ami működtet egy jó szöveget, és ez még nyilvánvalóbbá válik, amikor eltávolodván a cigányiskoláktól, saját életéről beszél. Ezek ugyanis bántóan érdektelen írások lesznek (talán egy kivétellel), meglehetősen ad hoc módon felépített dramaturgiával és bicebóca mondatokkal – hiányosságait pedig nem feledteti, hogy görcsösen akar erőltetni beléjük valamit, amitől majd az olvasónak – reményei szerint – feláll a hátán a szőr. De az olvasó látott már sok mindent, úgyhogy nem olyan könnyű megmozgatni ám azokat a szőrtüszőket.
Összegezve: bár talán tiszteletre méltó a tapasztalat, ami megnyilvánul itt bő 120 oldalon, ez mégis csak egy olyan kávé, amit Tar Sándor második zaccából főztek le.
* Nem tudok nem elmorfondírozni azon, hogy bár ez a műfaj kifejezetten számottevő itthon, a KMTG kultúrharcosai olyannyira nem veszik észre, hogy még szidni is elfelejtik. Talán mert az általuk vallott „a magyar kortárs irodalom belterjes, nagykörúton belüli, lila valami” mantrába nehezen lehetne beleilleszteni. Másfelől az a gonosz gondolat is kínoz, hogy ha ezek az elbeszélések nem a kárpátaljai, hanem a borsodi mélyszegénységgel foglalkoznának, vajon akkor is megjelenhettek volna az Előretolt Helyőrség gondozásában.